9. Fejezet

- Nem fog felkelni.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nemsokára felébred.
Míg az előző egy lány hangja volt, az utóbbi egy fiúé. Nagyon ismerősnek tűntek, de egyelőre nem tudtam a hangokat emberekhez párosítani.
- Kimegyek egy kis vízért. – mondta a lány, és kisétált a szobából. Ekkor a fiú megfogta a kezemet, és simogatni kezdte a kézfejem a hüvelykujjával. Nagyon kellemes volt.
- Rosalia, nyisd ki a szemed, már mindenki be van pánikolva, Leigh nem akar menni Párizsba…
Micsoda? Azt nem tudtam, hol vagyok, nem ismertem fel a hangokat, de abban már biztos voltam, hogy nem a barátom simogatja a kezem, hanem egy másik fiú. Ijedten nyitottam ki a szemem, de a rám törő fény miatt egyből be is csuktam. Megnyugodhattam, ugyanis a mellettem ülő fiú Lysander volt.
- Rosa? – kérdezte izgatottan, majd elengedte a kezem, és közelebb hajolt hozzám. Tudom, mert megéreztem a parfümje illatát.
- Miért vagyok kórházban? – kérdeztem, de a torkom égett a szárazságtól. Akkor nyitottam ki a szememet, mikor Lana belépett, kezében a vízzel, amit magának akart hozni. Csak akart, mert én biztos, hogy azt most el fogom inni előle.
- Lana – suttogtam.
- Mi az? Rosa, felkeltél? Úristen, köszönöm! – örömében odaszaladt hozzám, és átölelt, így a fülébe suttogtam.
- Adj vizet, légyszi.
- Persze, bocsi – habogta, és gyorsan a kezembe adta a poharat. Hamar megittam az összes vizet, és máris jobban éreztem magamat. Felültem, de megfájdult a fejem, szóval grimaszoltam egyet.
- Nyugi, segítek – mondta Lysander, és kicsit megemelt, hogy fel tudjak ülni. Neki olyan természetesnek tűnt ez a dolog, hogy zavarba jöttem tőle. Jó, tudom, hogy volt már barátnője, szóval nem ijed meg egy női testtől, de… most meg mit gondolkozom ezen?
- Miért vagyok kórházban? – kérdeztem újra.
- Öhm, elájultál a koliban, és beverted a fejed, agyrázkódásod volt, és kómába estél.
- Te jó… mennyi időre?
- Szerencsére csak két napra, de mama annyi sütit hozott már be neked, mintha évek óta itt lennél – mondta Lysander.
Eszembe jutott minden: hogy Sabrina csak szidott, és szidott, aztán elájultam.
- Azt mondták, baleset volt – suttogta Lana.
- Persze, az volt, elvégre senki nem vágott földhöz – válaszoltam. – Magamnak ájultam el.
Lysander elmosolyodott.
- Olyan szarkazmus árad a hangodból, hogy még a hülyének is feltűnne.
- Jó, hát az volt, hogy megint piszkáltak – ezt szégyelltem kimondani, de így volt -, én pedig csak úgy… elájultam. Szóval baleset.
Most, hogy végignéztem Lanán és Lysanderen, megláttam a táskákat a szemeik alatt.
- Ti pontosan mennyit jártatok bent nálam? – kérdeztem.
- Hát, meg volt osztva. – kezdte Lana. – Én bejöttem reggel hatra, hétkor elmentem, héttől fél nyolcig Lysander volt itt. Iskola után hét óráig mindketten, utána héttől kilencig én, ő meg kilenctől éjfélig.
- Ez komoly? – kérdeztem. Ennyire fontos lennék nekik?
- Leigh reggel ment el dolgozni, amúgy itt aludt nálad – mosolygott Lana, Lysander pedig bólintott. Namármost, ebben a bólintásban semmi jót nem láttam. Biztosan megint veszekedtek.
- Anyu hív - mondta Lana, és felvette a telefont. – Szia. Képzeld, Rosa felkelt! Értünk jöttök? Nem, nem tudom még, hogy hazaengedik-e. De én vele szeretnék menni… Jó… Lemegyek. – szomorúan nyomta ki a telefont, majd rám nézett. – Anyuék most jönnek értem, szóval majd otthon találkozunk.
- És én? – kérdeztem.
- Biztos érted jönnek majd – mosolygott Lana, adott egy puszit, elköszönt tőlünk, és kilépett az ajtón. Megnyomtam a nővérhívót, és mikor ő bejött, neki szegeztem a kérdésemet.
- Felkeltem. Elmehetek?
- Fáj még a feje?
- Á, semmi olyan – kezdtem, de Lysander beleszólt.
- Kicsit szédült, mikor felkelt.
- Ez esetben hívom a főorvos-urat, hogy eldöntse, hazamehet-e – mondta a nővér, és kisétált. Ekkor Lysanderhez fordultam.
- Naa, én haza akartam volna menni!
- Én meg nem akarom, hogy bármi bajod essen, szóval megvárjuk az orvost – válaszolt nyugodtan, de én már tántoríthatatlan voltam. Felkeltem, megkerestem a saját ruháimat, és átöltöztem a mosdóban. Minél hamarabb mehetek, annál jobb. El is pakoltam, de az orvos csak nem jött.
- Már rég otthon lennék – magyaráztam Lysandernek.
- Nem baj, megvárjuk az orvost.
Fél órát vártunk, mire bejött, pár másodpercig nézett, kérdéseket tett fel, majd azt mondta, mehetek, de nehogy gyalog vagy tömegközlekedési eszközzel menjek, mert az még veszélyes. Nehogy már ne kelljen hívnom senkit, hogy hazamenjek…
- Szia, anyu – szóltam a telefonba, mikor felhívtam anyát. – Értem tudtok jönni? Nem mehetek busszal az orvos szerint.
- Sajnálom, most nem vagyunk otthon, nem tudunk menni. – mondta, és ki is nyomta a telefont. Na, elmentek ti a… Leighnek nincs jogsija, szóval szóba sem jöhetett. Leültem az ágyamra, és gondolkodtam, közben pedig Lysander telefonált kint. Pár perc múlva bejött, és felvette a cuccaimat.
- Na, gyere, szereztem kocsit. – mondta, és minden táskámmal együtt kilépett a szobából. Vidáman követtem, miután megnéztem, hogy semmit nem hagyok-e a kórteremben. Odalent vártunk néhány percet, majd jött egy taxi. Beültünk, és Lysander elmondta a címemet, majd, mikor odaértünk, fizetett.
- Ki ne fizesd nekem! – mondtam, mikor kiszálltunk.
- Már mindegy. – mondta, és a cuccaimat behozta hozzánk. Ezután el kellett mennie, szóval kikísértem.
- Köszönök mindent – öleltem át, mire Lysander rám mosolygott.
- Szóra sem érdemes.
Egy ideig néztem a távolodó alakját, aztán felmentem a szobámba, ahol a szüleim álltak a bőröndömmel.
- Mi a… - kezdtem, de anya magyarázkodni kezdett.
- Lana addig könyörgött, hogy kivettünk a koliból, át fogsz költözni a Sweet Amoris kollégiumába. Nemsokára átnéz egy volt szobatársad.
- Mi? Minek? Utálom őket! – mondtam, aztán odamentem a szüleimhez, és megöleltem őket.
- Köszönöm, hogy kivettetek onnan.
Nagyon meglepődtek a kedves gesztustól, szóval habogtak pár szót és kimentek, szóval volt időm azon töprengeni, hogy mi a halálnak jön ide Sabrina. Biztos, hogy nem bocsátok meg neki, inkább örüljön, ha nem vágom nyakon.
A csengő zökkentett ki a gondolataimból, szóval lementem, és rákészültem, hogy mit mondok Sabrinának. Hogy jól beolvasok neki. De ez nem történt meg, ugyanis az ajtó előtt Bebe állt, kezében a tankönyveimmel.
- Szia… ezeket a szobából szedtem össze, remélem, mind itt van… jobban vagy? – kérdezte félve.
- Két nap kóma után? Jobban nem is lehetnék – elvettem a könyveimet.
- Sajnálom…
- Mit, hogy soha nem álltál ki mellettem, mikor én melletted mindig megpróbáltam? Már nem kell sajnálni. – mondtam, és addig néztem Bebét, amíg el nem ment. Bevallom, megsajnáltam, de úgy döntöttem, nem fogok tőle bocsánatot kérni. Most már semmi közöm a Dunkerquei Kollégiumhoz és soha többé nem is lesz.
Felhívtam Leight, hogy jól vagyok, ő pedig annyira örült neki, hogy egyből abbahagyta a munkát, és átjött hozzánk, hogy megnézzünk egy filmet és popcornt együnk.
Végre megint minden rendben…

~ 2 nap múlva ~

Megint vasárnap volt, és én megint koliba költöztem. Egyáltalán nem izgultam, tudtam hová kerülök, szóval nyugodtan cipeltem a bőröndöm az épületbe. Az igazgató aranyos volt, elmondott mindent, aztán (lifttel, mert itt van lift) felmentünk a nyolcadik emeletre, és elvezetett a szobámig. Mikor elment, nagy sóhajjal benyitottam, és rávigyorogtam a barátnőimre, Kimre és Violára.
- Megkésve, de jöttem – mosolyodtam el, és az egyetlen üres ágyra pakoltam. Mellette volt még egy, amin cucc volt, de nem tudtam, kihez tartozik.
- Szia, kislány – vigyorodott el Kim, és átölelt. Viola is rám mosolygott, de éppen nagyon szorgosan rajzolt valamit, szóval nem zavartam.
- Ott ki van? – mutattam az ágyra, amit az előbb bámultam.
- Az új osztálytársunk, Lynn. Most jött egy órája. – mondta Viola, mert Kim éppen a telefonját nyomkodta, és akkor elérhetetlen.
- Szia – lépett be hamarosan a lány is a szobába. Hosszú, barna haja volt és zöld szeme. Először megijedtem tőle (Sabrináék után nem akartam új embereket megismerni), de olyan félénken mosolygott rám, hogy megesett rajta a szívem.
- Szia, Rosalia vagyok.
- Lynn – fogott velem kezet, és visszament az ágyához. Ahogy kinyitotta a szekrényét, egy képmontázst láttam meg rajta. Sok barátja volt, minden kis kockán mással láttam. Egy mégis megragadta a figyelmemet.
Egy kissé meleg kinézetű fiúval egy lépcsőn ültek, és csokis kekszet ettek.
- Lynn, te nem ismersz véletlen egy Kentin nevű fiút?
- Kent? Dehogynem! Miért?
- Csak mert a Sweet Amorisba is jár egy.
- Ó, ne, komolyan? – kérdezte. – Akkor megint rám fog szállni…
- Miért szállna, kiscsaj? – csatlakozott a beszélgetéshez Kim is.
- A régi iskolánkban belém volt esve, de mindig piszkálták, és én is, néha, de volt, mikor megvédtem, szóval sosem hagyott békén, mindig rajtam csüngött.
- Ó, kétlem, hogy most is fog. – mondtam.
- Miért? – nézett rám Lynn kíváncsian. Elővettem a telefonom, és megmutattam egy képet Kentinről.
- Mert most már így néz ki.
Nos, az csak egy dolog, hogy Lynnt ez mennyire meglepte, na de Kentint…