8. Fejezet

~ 2 hét múlva ~

Ami Sabrinát illeti, nem csak hogy beszélnünk nem kellett volna Lysanderről, soha nem kellett volna beszélnünk, nem kellett volna megismernem sem.
Amióta a koliba járok, minimum öt-hat egyest kaptam, és nem azért, mert nem akarok tanulni. Igenis akarok, csak nem tudok, mert általában nincsenek meg a könyveim, valahogyan ’véletlen’ eltűnnek. Az anyag megvan, meg tudom szerezni Peggytől vagy Kimtől, de általában a tanulási körülményeim is borzalmasak. Sabrináék visonganak, hozzám vágnak dolgokat… eddig a legdurvább az volt, mikor pókot dobtak rám.
Anyáméknak hiába mondom, nem akarnak kivenni a koliból, sőt, azt mondják, csak túlzok és meséket találok ki. Lana próbált már beszélni velük, de egyszerűen nem hallgatnak semmire. Nem tudom, mi bajuk, általában ennyire nem szigorúak, de teljesen mindegy, ők most a legkisebb gondom. Leigh egyre többet dolgozik, ha hívom, nem ér rá, de megértem, hiszen a vállalkozása egyre jobban megy, így több ruhát varr és tervez. Mondtam neki, hogy vegyen fel alkalmazottakat, de egyelőre hallani sem akar róla.
Mindegy, szóval reggel arra keltem, hogy a takaróm ki van lógatva az ablakon, azt szó nélkül visszatettem a helyére és elpakoltam magam után. Hamar elkészültem és leléptem a szobából – minél kevesebbet vagyok bent, annál jobb. Az első órán nagyon figyeltem, mert nem akartam, hogy engem feleltessenek, ugyanis nem tanultam semmit. A többi óra lazább volt, valaki mindig beszólt a tanárnak, így az véletlen sem figyelt rám. Órák után a megbeszélt találkozónkra mentem Dajannal.
- Nos, akkor… kosárlabdázz, én meg képeket csinálok.
- Ennyi? – húzta fel a szemöldökét a srác.
- Nem, ezt úgy csináld, hogy minden lány elájuljon, ha meglátja.
- Á, szóval csak simán adjam magamat. – vigyorgott.
- Hülye egoista – elnevettem magam, aztán csináltam vagy harminc képet. Dajan nagyon beleélte magát: teljesen komoly arccal pattogtatta a labdát, aztán kosárra dobta, meg minden, amit a kosárlabdások csinálni szoktak, észre sem vette, hogy ott vagyok. Mikor végeztünk, megköszöntem a ’munkáját’, és ’haza’ indultam. Úgy döntöttem, majd a koliban kiválogatom a képeket, de még nem volt kedvem visszamenni, szóval ittam egy forró csokit az egyik kávézóban. Kint még mindig nagyon meleg volt, szóval nem tudom, miért nem limonádét kértem, de mindegy. Négy körül értem be a koliba, ahol szerencsére én voltam az első. Elterültem az ágyamon, és élveztem, hogy nincs bent senki, kicsit még énekeltem is. Leigh hívása zökkentett ki a gondolkodásomból.
- Szia, kicsim – szóltam vidáman a készülékbe.
- Szia, zavarlak? – kérdezte a barátom, mire megráztam a fejem. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy ezt nem láthatta.
- Nem, nem zavarsz, miért?
- Tudnánk találkozni egy kicsit?
- Persze, szaladjak át? – felvillanyozódtam a találkozás szó hallatán.
- Az jó lenne.
- Sietek. – kinyomtam a telefont, és vidáman hagytam el a kolit, hogy elmenjek Leigh-hez. Nem lakott messze, mégis busszal mentem pár megállót. Hamar odaértem, és belépve megcsókoltam a barátomat.
- Beszélnünk kell. – mondta komolyan. Figyelmesen, félve ültem le a kanapéjába, és figyeltem a fekete szemeit, amik a térdeit pásztázták. Te jó ég, mit csináltam?
- Elutazom két napra Párizsba jövő héten. – nézett rám félve, mire szélesen elmosolyodtam.
- Hogyhogy?
- Lesz egy divattervező-tanfolyam.
- Ez szuper! – öleltem át. – Majd csinálj sok képet!
- Nem haragszol? – nézett rám félve.
- Miért haragudnék? – kérdeztem, összevonva a szemöldökömet.
- Hát hogy megint nem tudunk találkozni.
Ezt olyan aranyosan mondta, még a száját is lebiggyesztette, hogy teljesen elérzékenyültem.
- Nem baj, ez neked egy jó lehetőség, és tudom, hogy imádod Párizst. – a fejemet a nyakába fúrtam, és adtam neki egy puszit. Leigh erre közelebb húzott magához, és megcsókolt. Gyengéden simogattuk egymást, és már csak azt vettem észre, hogy elfeküdtünk a kanapén, Leigh felettem, és a derekamat simogatja ott, ahol felhúzta a pólómat. Egyből bepánikoltam, és Leigh szemeibe bámultam, amik ijesztően csillogtak.
- Mennem kell, nem szóltam a nevelőnek, hogy eljövök. – gyorsan felálltam, elköszöntem a barátomtól, és visszamentem a koliba. Az adrenalin szintem az egekben volt, nem tudom, mitől ijedtem meg ennyire. A szobába felérve szintén örültem, mert Bebe és Sabrina már bent voltak. Fantasztikus, minden folytatódik tovább.
- Sziasztok – köszöntem halkan, de nem kaptam választ. Bebe rám pillantott és biccentett, de nem mert megszólalni. Lepakoltam a cuccom, és elmentem a mosdóba, de mikor visszatértem, azt láttam, hogy Sabrina a telefonomat nyomkodja.
- Ki ez a helyes néger srác?
- Egy évfolyamtársam – vettem el a telefont Sabrinától. Ennek ő láthatóan nem örült, szóval tovább magyarázott.
- Rosalia, neked barátod van, ehhez képest már láttalak megölelni egy másik srácot, most meg ezek a szexi képek egy harmadikról… nem vagy te véletlen kicsit… hűtlen?
- Nem! – vágtam rá. Soha életemben nem csaltam meg senkit, és nem most fogom elkezdeni.
- Jól van, na, nem kell ilyen idegesnek lenni. Engem nem zavarnak a cédák. – köpte oda, mire ledermedtem.
- Nem vagyok céda. – motyogtam halkan.
- Ó, akkor mi vagy? Hűséges barátnő? Ezt még te sem gondolod komolyan – Sabrina keserűen felnevetett. – Te, kislány, valószínűleg csak a csőcseléknek kellesz. Mondjuk, odavaló vagy…
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem, mire Sabrina úgy fordult hátra, mintha azt sem tudná, miről van szó.
- Mit?
- Miért vagy velem ilyen genyó?
- Válogasd meg a szavaidat! – kiabált rám a lány, mire én is, és Bebe is összerezzentünk.
- Nem fogom tűrni, hogy ezt csináld velem… - habogtam halkan.
- Mit nem fogsz te tűrni? Jaj, nehogy már belehalj ebbe a néhány viccbe… látszik, hogy téged is elkényeztetnek otthon. Ó, picit vizes az ágyam, ó, szellőzik a takaróm… Nőj már fel végre – mordult rám a lány, erre viszont dühös lettem.
- Szerintem az egyetlen, aki el van itt kényeztetve, az te vagy, és ha nem fejezed be, szólni fogok a nevelőtanároknak, hogy képtelen vagy engem elfogadni, és találjanak ki neked valami büntetést.
Sabrina összehúzta a szemöldökét, nézett pár másodpercig, majd jóízűen nevetni kezdett.
- Te? Majd te fogsz keresztbe tenni nekem? Szerintem ezt addig sem gondoltad komolyan, míg kimondtad. Komolyan, egy ilyen féreg, mint te, mit árthat nekem? Attól, hogy anyádék nem szeretnek, a barátod meg minden porcikádat bejárta, nem lettél valaki. A helyedben szégyellném magam.
A szavai nagyon fájtak, és éreztem, hogy a könnyeim utat engednek maguknak, és az államig folynak.
- Semmit nem tudsz rólam, te… - kezdtem, de Sabrina belém fojtotta a szót.
- Eddig bírtad? Úgy bőgsz, mint egy két éves! – hangosan nevetett, és pedig ki akartam menni a szobából. Elindultam az ajtó felé, de úgy éreztem, hogy borzasztóan el vagyok gyengülve. Tompán hallottam mindent, éreztem a fájdalmat a térdeimen, amikor rájuk estem, majd egy erős ütést a fejemen, amikor az egész testem földet ért. Aztán minden elsötétült.

~ Bebe szemszöge ~

Sabrina folyamatosan csak nevetett, és párszor meglökte a lábával Rosa testét.
- Kelj már fel – mordult rá. – Senki nem sajnál meg.
Mikor rájött, hogy Rosalia tényleg elájult, rám nézett.
- Hívd a mentőket, és mondd, hogy baleset volt!
Átlépett Rosa testén, és kinyitotta az ajtót, amit sikeresen nekicsapott a lány fejének, majd bevágta maga mögött azt. Én remegő kézzel vettem elő a telefonom, és hívtam a mentőket. Ledaráltam a címet, és magam felé fordítottam Rosaliát, hogy lássam, mi van vele. Még lélegzett, szóval arrébb húztam az ajtótól, és vártam.
Tíz perc telt el, de nekem óráknak tűnt az idő, míg megérkezett a mentő. Levitték Rosát, tőlem pedig megkérdezték, hogy mi történt.
Nagyot sóhajtottam. Két választásom van: azt mondom, hogy baleset volt, vagy bátor leszek, és végre keresztbe teszek Sabrinának azzal, hogy bevallom, azért ájult el, mert halálra szekálták, és ezek után még bele is rúgtak párszor. Sabrina biztos nem maradt volna a koliban.
De én túl gyenge voltam.
- Csak… megbotlott, és beverte a fejét a földbe… nem is láttam tisztán, hogy történt, éppen tanultam – habogtam, és néma csendben figyeltem, ahogy magamra hagynak. Hála nekem, Sabrina itt marad…

Rosalia, küzdj erősen!

Liebster Blog Award

Ha jól emlékszem, ez a második díj, amit  életemben kaptam, mégis ezzel foglalkoztam életemben először. Nagyon jó érzés ilyet kapni, feldobja az embert, ha elismerik a munkáját (talán az ilyenek miatt éri meg kitartani, és nem abbahagyni).

Köszönöm szépen!:)

Liebster Blog Award

Jelentése: A legjobb blog

Ezt a díjat bloggerek adják bloggereknek.

Szabályok:

-Írd le, hogy kitől kaptad!

-Írj magadról 10 dolgot!

-Válaszolj 10 kérdésre!

-Tegyél fel 10 kérdést!

-Küldd tovább 10 embernek!

A díjat Nagy Noémitől kaptam, A fekete gyémánt c. blog írójától.

Először az ő kérdéseire válaszolnék:

1. Hány éves vagy? Néhány napon belül töltöm a 16-ot.:)

2. Mennyire teszi ki az írás az életedet? Régebben hónapokon keresztül írtam, naponta órákat, mostanában sajnos ez elmaradt, már nem írok, egyáltalán.

3. Van célod az írással, vagy csak hobbi? Tudom, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy célom legyen vele. (Én sajnos mindennel így jártam...:) )

4. Világjáró vagy, vagy inkább otthon ülsz? Legszívesebben mindig mennék valahová, de az igazat megvallva, lusta dög vagyok.:D

5. Ki a kedvenc színészed/színésznőd? Adam Sandler és Jennifer Aniston.

6. Milyen blogokat olvasol? Régen nagyon sokat olvastam, de most nem szeretném felsorolni őket.

7. Van olyan ember akiért képes lennél meghalni? (ez elég fura volt) Nem is tudom... anyuért és a húgomért szerintem.

8. Mi idegesít fel legjobban? Engem a világon minden felidegesít:D Borzalmas személyiségem van.

9. Van házi állatod? (Milyen?) Van egy cicám, két kutyám, és ha még annak számít, egy lovam.:)

10 dolog magamról:
1., Gyakran úgy érzem, sok olyan dolgot tettem már, amit az én koromban még nem kellene.
2., Az első könyvemet 8-10 éves korom között olvastam, mert mamámnál unatkoztam a nyári szünetben (egy akkoriban még Pony Club könyvet :D)
3., A barátaim tudják, hogy írok, de a húgomon kívül senki másnak nem mutatom meg őket.
4., Nagyon jól tudom, mennyire összeszedetlenül tudok írni, és nem fejtem ki a dolgokat.
5., Mindig küzdeni akarok valamiért, de az első sikertelen próbálkozás után feladom.
6., Nem létezik nálam bénább ember. Komolyan mondom. (A legmorbidabb sztorim, hogy 15 évesen egy temetés utáni ebéden ráborítottam a halott édesanyjára egy pohár hideg vizet.)
7., Nem követendő példa, de cigizek és hétvégén iszom is (nyáron többször).
8., A barátom, akivel csak nemrég jöttünk össze, szinte nálunk lakik. (Még egy ok, miért nem írok többet.)
9., Borzalmas vagyok angolból, de a spanyolt nagyon szeretem és értem is.
10., Jellemző rám, hogy nem fejezek be semmit, ugyanúgy, ahogy (elnézést kérek) a többi szabályt megszegve ezt sem.

Még egyszer szeretném megköszönni a díjat, és hogy volt, aki gondolt rám. Nagyon sokat jelent. (Most megyek, és örömömben elsírom magam.:D)

7. Fejezet

Sziasztok, srácok!
Sajnálom, hogy két hónapig életjelet sem adtam magamról. :( Az a helyzet, hogy hiába van rengeteg ötletem, képtelen vagyok leírni őket, már nem élvezem annyira a dolgot, mint előtte. Úgy gondolom, nem vagyok elég jó ide, pont ezért döntöttem úgy, hogy ezt a történetet már nem hagyom félbe, újult erővel nekivágok, mégis, valószínűleg mostanában ez lesz az utolsó sztori, amit leírok nektek - persze, ki tudja, hogy alakul a dolog...
Nyáron sem lesz időm írni, annyi nyári házim van, hogy azt sem tudom, mivel kezdjek, így kétlem, hogy két hónap alatt megint rákapok a blogolásra.
De, a történetre visszatérve: ez a fejezet nagyon közel áll hozzám, olyan elemek vannak benne, amik velem történtek meg régebben, nagyon szép emlékek fűznek hozzá. (Mellesleg, ez az utolsó előtti fejezet, mielőtt teljesen beindul a történet... :D)
Jó olvasást hozzá!:)

Reggel arra ébredtem, hogy valamitől nagyon ragad az arcom. Kinyitottam a szemem, és a többiek már kuncogtak is.
Tiszta tejszínhab voltam mindenhol, és amikor megnéztem az időt, megállapítottam, hogy még akkor is elkéstem volna a suliból, ha tíz perccel korábban kelek.
Nem tudtam a hajamból kiszedni a tejszínhabot, szóval sapkát vettem fel, fekete cicanacival és egy szürke, hosszított pólóval, meg egy fekete sportcipővel. Szerencse, hogy tegnap bepakoltam a táskámba, mert most nem lett volna rá időm. A lányok még ott nevetgéltek, mikor kiszaladtam az ajtón.
Éppen elértem a buszomat, amin volt időm dühöngeni. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire gyerekes? Ezek után aztán nem sok kedvem volt bocsánatot kérni Sabrinától, de tudtam, hogy csak kellene, mert ez így nem lesz állapot. A hajamat soha, senki nem kenheti össze semmivel.
A hajamat nem.
Negyed kilencre értem a suliba, és beléptem a terembe, ahol már javában folyt az irodalom óra.
- Elnézést a késésért, tanárnő… - lihegtem, de nem figyelt rám. Castiellel kiabált.
- Dohányt elővenni, az órán?! Üljön le! – az utolsó mondatot hozzám intézte, a többit viszont Castielhez.
- Bocsánat, tanárnő, nem tudtam, hogy a tolltartómban van, kiment a fejemből. – válaszolt a srác, és a vállát rángatta. Hátrafordultam, és rávigyorogtam.
- Ahj, mindegy. Nos, akkor, kik a hiányzók?
Nem tudtam elképzelni, hogy mivel telt el az előző tíz perc, szóval az óra után ezt Peggytől kérdeztem meg.
- Nem is volt bent. Késve jött, és Castiel éppen a dohányt szedte össze a padjáról. Szerencséd van, még két percet késel, és beír hiányzónak. Egyáltalán, miért nem jöttél?
- Ne is mondd – sóhajtottam. – A szobatársam pikkel rám. Kikapcsolta az ébresztőm, a kolisra meg nem keltem fel, és tejszínhabot fújt mindenemre.
- Úristen, te lány, hát mit csináltál vele, hogy így haragszik?
- Én? Semmit! – védekeztem. – Csupán annyit mondtam neki, hogy szerintem az a srác nem az esete, aki tetszik neki.
- Hát akkor valószínűleg így mondhattad: „Nem illetek össze, te ronda vagy, ő nem, és ilyen hülyékkel egyébként sem jönne össze. Ó, és akkor már ne is említsük, milyen igénytelen vagy…” – a hangja plázacicásan csengett, mire elnevettem magam.
- Nem, én nem Amber vagyok. Tényleg, full normálisan mondtam neki, és bocsánatot kértem még azért is.
- Hát, babám, akkor ezt nagyon megszívtad… - tette a vállamra a kezét.
- Ne is mondd.
Az iskolának egyébként egész hamar vége lett – már ha a hét óra hamar eltelik, aztán rohantam vissza a koliba a cuccomért. A szobában éppen ott volt Sabrina.
- Szia – köszöntem neki a cuccomhoz lépve. Nem válaszolt.
- Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért, tényleg nem úgy értettem, és nem szeretném, hogy emiatt rosszban legyünk…
- Akkor add meg a számát!
- Kinek?
- Hát Lysaldelnek.
- A neve Lysander.
- Miért, nem azt mondtam? – fordult felém, mire megráztam a fejem.
- Nem tudom a számát.
- Most biztosan hazudsz.
Bólintottam. Hát nehogy már megadjam neki a számát, amikor még a nevére sem emlékszik! Nem fog szegény Lys szívni a miatt, mert én jóban akartam lenni valakivel.
- Akkor nincs miről beszélnünk – prüszkölt, és elfordult. Rendben, akkor nincs miről beszélnünk…
Ó, ha tudtam volna…
Ahogy hazaértem, nekiálltam lezuhanyozni. A hajam ragadt a tejszínhabtól, és alig tudtam kimosni belőle. Miután megfürödtem, majdnem egy óráig szárítottam a hajam, és kisminkeltem magam. Ma este bulizni megyünk, mivel Dajan ma jött a suliba, és szerveztünk egy kis iszogatást miatta. Már nagyon vártam, mert a múltkori bulin nem tudtam ott lenni, és csak másnap hallottam, hogy Kim annyira berúgott, hogy elaludt az asztalon. Nos, ha ma is ilyet terveznek, ott szeretnék lenni.
És ott is leszek.
Estére egy világos csőfarmert vettem fel, piros sportcipővel és egy piros toppal, a hajamat pedig kivasaltam. A tükörbe nézve rájöttem, hogy ez nem tetszik, szóval a piros topot fehérre cseréltem, a sportcipő helyett pedig egy fekete topánkát vettem fel. Még mindig nem tetszett az eredmény, szóval a fehér top helyett feketét vettem fel. Nem terveztem tovább variálni, szóval a tükörhöz léptem. Ehhez a szereléshez nem ment a vékony tusvonal, szóval megvastagítottam. Mire kész lettem, és a fekete-fehér kistáskámba is bepakoltam, Peggy már legalább háromszor hívott.
- Mi van? – szóltam a telefonba, mikor végre felvettem.
- Érted menjünk?
- Nincs is jogsitok.
- Nagyon jól tudom, ezzel arra akartam célozni, hogy jó lenne, ha jönnél végre, rád várunk!
- Jó, bocs, sietek. – kinyomtam a telefont, és kiléptem a házból. Egyből rájöttem, hogy hideg van, szóval visszaszaladtam a dzsekimért, és újból elindultam otthonról. Tíz perc séta után a szökőkúthoz értem, ahol nyolcan vártak rám: Peggy, Kim, Dajan, Dake, Castiel, Lysander, Kentin és Iris.
Szerettem ezt a bandát, évek óta együtt lógtunk, illetve, Deborahval együtt, aki már… elment. Ne is jusson eszembe, hogy mennyire hiányzik. Pont tízen voltunk mindig, és nagyon jól éreztük magunkat.
Nem számít.
Kentin egyébként nem volt mindig a csapatunkban (Dajan sem, mondjuk), egy katonai suliból jött át. Előtte egy másik suliban volt, ahonnan eljött, mert valami csaj nem akart járni vele. Hát, igen, Kentin régen egy nyálas kissrác volt, mintha meleg lenne (csak a régi képeiről gondoltam), de most már nagyon nagy arc, imádjuk. Persze a humora eltörpül Dake-é mellett.
A srác nem csak a tantárgyakból hülye, a való életben is idétlen, pont ezért szeretjük annyira. Mikor a Like Pub-ba értünk, és megivott 3 nagy tequilát, már kezdte is a hülyeségeit.
- Hé, Dajan – szólt az új tagnak, aki érdeklődve fordult felé.
- Igen?
- Ha valami baj van, csak mondd nekünk, hogy S. Hogy segíts. És mi ott leszünk.
- Öhm, rendben – ráncolta a szemöldökét a srác, mi pedig jót nevettünk rajtuk. Elfogyott a whiskey-kólám, szóval bementem kérni még egyet. Kifizettem, és indultam ki az udvarra a többiekhez. Már láttam, hogy valamin jól szórakoznak, szóval siettem, hogy megtudhassam mi az, csak elfeledkeztem az üvegajtóról, és szépen nekimentem. Nevetve ültem vissza a helyemre.
- Eleget ittál már, Vasmosoly! – vigyorgott rám Castiel.
- Már nem vagyok Vasmosoly – mutattam neki a fogszabályzó nélküli fogsoromat, mire komolyan rám pillantott.
- De.
Elmosolyodtam, és tovább ittam az új italomat. Hamarosan kijött a pincér, és sült krumplit helyezett Kentin elé. Míg az fizetett, a pincér megszólalt.
- Kicsit halkabban legyetek, mert felettetek alszanak, rendben?
- Okés – bólogattunk, míg be nem ment, utána pedig elettük Kentin elől a sült krumplit.
Van ez így.
- Inni kéne – nézett rá Dakota Lysanderre.
- Én már ittam. – jött a válasz. Dake komolyan Lysre mutatott, és megszólalt.
- Kussolsz.
Besétált, gondolom, azért, hogy újból piát hozzon, majd hamarosan ki is lépett. Egyenesen hozzám.
- Rosa, kedves, szép Rosa, adnál egy kis pénzt? Mindenkit meg akartam hívni, de nincs elég zsozsóm.
- Tessék – nyomtam a kezébe egy kis pénzt, mire megpuszilt, és visszaszaladt az alkoholért.
Na, arra nem számítottam, hogy pálinkát fog hozni. Mindegy, megittam, le is öblítettem whiskey-kólával, grimaszoltam egyet, és tovább beszélgettem a többiekkel, de már éreztem a hatását, szédültem kicsit.
- Harminc eurót költöttem, gyerekek. Értitek? Harmincat! Az egész Dunkerque nem költ ennyit! – kiáltott fel Dake, és megitta a maradék whiskey-kólámat. Mikor rá akartam szólni, kijött a pincér.
- Légy szíves, csendesebben, felettetek al… tudjátok mit, inkább vegyétek úgy, mintha ki sem jöttem volna – vigyorgott, és visszament a pulthoz. Iris követte, de pár perc múlva visszajött.
- Gyerekek, az van, hogy megettük az összes sült krumplit.
Ezen jót nevettünk, mire Dake újból felkiáltott.
- Hitelt kellene felvenni!
- Ne, Dake. És tudod, miért ne? – ült le mellé Kim. – Mert most rosszabb vagy, mint én voltam előző héten.
Dakota néhány másodpercig bámulta Kimet, majd megszólalt.
- Nem, annyira azért nem vagyok rossz.
Ezen megint jót nevettünk, csak az volt a gond, hogy a felettünk alvók már nem aludtak, hanem szépen elküldtek minket a francba, szóval kiléptünk a bárból. Előttünk elbiciklizett egy bácsi, akire Dake élvezettel kiáltott rá, hogy ’Csókolom’. Mikor a bácsi messze járt, felénk fordult.
- Azt hiszitek, félek az ilyen gyerekektől?
Fogtuk a fejünket, úgy sétáltunk el együtt a szökőkútig.
- Na, akkor most hazamegyek – kezdte Dake. – Alszom egyet, lehunyom a szemem örökre… vagyis… nem örökre… ez egy csúnya szó volt…
- Jó éjszakát – sóhajtott Lysander, és elsétált a társaságunktól. Én is hamar elbúcsúztam, és hazasiettem. Lemostam a sminkemet, majd befeküdtem az ágyba. Fél 3 – egész korán van.
Pár perc múlva már el is aludtam.
Másnap háromnegyed tízkor keltem, és már egyből rohanhattam is, mert tízre kellett Leigh-hez mennem. Magamra kaptam valami ruhát, és már szaladtam is a barátomhoz, de csak fél tizenegyre értem oda.
- Szia – köszönt nekem hidegen Leigh, mikor bekopogtam az ajtaján, és ő kinyitotta nekem azt.
- Szia, ne haragudj, hogy késtem, csak elaludtam…
- Rosa, 17 éves vagy. Szerintem ilyen korban a lányoknak tartaniuk kellene magukat…
- Te miről beszélsz? Buliztam este, és késtem egy fél órát. Ez akkora baj?
- Akkor ne bulizz, de ez gyerekes viselkedés.
- Fantasztikus, akkor akár el is mehetek – morogtam, de a végére csak ott maradtam, és a napot Leighvel töltöttem…

Rosalia, kezdem elveszíteni a reményt…