23. Fejezet

Ahogy kiléptünk az ajtón, megkértem Lysandert, hogy maradjon tőlünk kicsit távol, mert egyedül szeretném elmondani Leighnek a dolgot. Ő bólintott, szóval gyorsan odasétáltam Leighhez.
- Szia – mondta halkan, és éreztem benne néhány érzelmet. De Lysander soha nem mondaná nekem így, hogy szia. Ilyen kevés érzelemmel, ilyen érzelemmentesen. Lysander úgy mondaná, hogy a lábaim beleremegnének.
- Szia. El kell mondanom valamit. – suttogtam.
- Mit?
Szorosan lehunytam a szemem, és elhadartam a mondanivalómat.
- A tájfutáson Lysanderrel csókolóztunk, és egy hete elvesztettem vele a szüzességemet.
Leigh rám pillantott, nézett egy kicsit.
Aztán elnevette magát.
Ez volt az a pillanat, amikor Lysander elindult hozzánk. Leigh még mindig csak nevetett, és nevetett, aztán megszólalt:
- Jaj, Rosa, ez nagyon vicces volt! Ha nem ismerném az öcsémet, még el is hinném, na de ez a nyámnyila, semmirekellő, gyáva féreg senkit nem tudna megfektetni, főleg nem téged, mivel még engem sem akartál…
- Rosa igazat mond. – szólalt meg halkan Lysander, mikor mellénk ért. Pár pillanatig néma csend volt, majd Leigh is halk beszédbe kezdett.
- Tudom… - itt tartott egy kis hatásszünetet – Csak megvártam, hogy ide gyere…
- Miért? – kérdezte Lysander nyugodtan, de nekem előbb leesett. Azelőtt felsikítottam, mielőtt Leigh kiabált volna.
- Ezért! – üvöltötte, majd bevert egyet Lysandernek. Mikor a fiú hátratántorodott, de nem esett el, befejeztem a sikítást. Leighre bámultam, aki éppen rám mosolygott. Ez persze nem vidám mosoly volt. Úgy mosolygott, hogy kedvem lett volna elásni magam olyan mélyre, hogy soha ne találjanak meg.
- Ribanc. – mondta érzelemmentesen, elém köpött, aztán lassan elsétált. Néhány másodpercig utána bámultam, felfogtam, mit mondott, és Lysander zökkentett ki ebből az állapotból, amikor megérintette a vállamat.
- Jól vagy? – fordultam felé.
- Persze, semmiség. Számítottam rá.
- Elvigyelek orvoshoz?
- Nincs rá szükség – mosolygott.
- De legalább a gyengélkedőre!
- Rosa…
Addig könyörögtem, míg visszasétáltunk az iskola gyengélkedőjére. Míg Lysander bent volt, én a falnak dőltem és nagyokat sóhajtoztam. Mit csináltam?
Laure néni ki fog tagadni a családból, ha megtudja, mit tettem, és nem fog szeretni többet…
Majdnem elsírtam magam, amikor Lysander kisétált a teremből.
- Azt mondták, semmi bajom.
- Akkor jó – sóhajtottam idegesen.
- Rosa. Csak megütöttek. Embernek még nem volt baja abból, hogy megütik. Miért idegeskedsz? – kérdezte Lys, és átölelt. Szorosan hozzábújtam, és miután sóhajtottam egyet, belekezdtem a mondandómba.
- Laure néni nagyon haragudni fog rám, amiért megcsaltam Leight, és nem fog szeretni többet – nyöszörögtem.
- Dehogynem fog szeretni, butus – Lysander a hajamba puszilt, és tovább folytatta: - Mama jobban szeret téged annál, minthogy emiatt haragudjon rád.
- De hát bántottam az unokáját…
- Hogy boldoggá tehesd a másikat. Biztosan megérti.
- Jaj, Lysander, annyira rosszul érzem magam! – a könnyeim lefolytak az arcomon, mire a fiú eltolt magától.
- Ne sírj, kérlek – törölte le a könnyeimet. – Hamarosan vége lesz, le fognak nyugodni a kedélyek, ne aggódj.
- Tönkretettem mindent…
- Nem igaz. És ezt mama is meg fogja érteni.
- Menjünk haza… - törődtem végül bele a dolgokba, és elsétáltunk a koliba. Mikor szét kellett válnunk, tétován álltunk egymással szemben. Fogalmam sem volt, hogyan köszönjek el Lysandertől. Láttam rajta, hogy meg akar csókolni, mégis csak átöleltem, és felmentem a szobámba. Nem volt bent senki, szóval bekuporodtam az ágy sarkába, és halkan zokogni kezdtem.
Mi van akkor, ha később kiderül, hogy igazából mégis Leight szeretem, ez csak egy fellángolás, és mindent elrontottam?
Mi van, ha Laure néni haragudni fog rám, sőt, meggyűlöl? Kivel fogok almás sütit sütni és teát főzni?
És mi van, ha az egész koliban és az iskolában elkönyvelnek egy olcsó szajhának, és úgy fognak rám nézni, mint azokra, akik miniszoknyában mászkálnak karácsonykor, és hetente vesznek új rúzst, mert akkora a szájuk, hogy egy hét alatt el tudják használni?
Minden zavaros volt, nem tudtam, miért csináltam ezt, mi lett volna, ha nem csinálom ezt… de az érdekelt a legjobban, hogy mi lesz ezután. Hogy mi lesz velem és Laure nénivel, vagy Lysanderrel, vagy úgy egyáltalán…
Éppen akkor töröltem le a könnyeimet, mikor Kim és Viola megjöttek, szóval szerencsére semmit nem láttak a szenvedésemből.
- Mit kell tanulni holnapra? – kérdeztem Kimtől.
- Bioszt, matekot, törit, infót, irodalmat és lesz duplaangol is.
- Á, vedd úgy, mintha nem kérdeztem volna semmit, inkább meghalok – sóhajtottam, Kim pedig kinevetett.
Nekiálltam tanulni, hisz minél hamarabb kész vagyok, annál jobb, de három tantárgy után meguntam, szóval fetrengtem az ágyon és csapkodtam a könyveket. Mikor Kim megunta, felültetett, ezért inkább befejeztem és próbáltam tanulni. Végül feladtam, és tanulásnak minősítettem azt, hogy a hangosan tanuló Lynn hangját hallgattam, hátha megragad az anyag.
A telefonom csörgése mentett ki végül a fájdalmas tanulás alól. Lana hívott. Régóta nem beszéltünk, így örültem neki, hogy hív.
- Szia – szóltam bele a készülékbe, mikor kisétáltam a szobából.
- Szia, mi a baj?
- Csak tanultam. – mondtam.
- Nem, hallom, hogy ennél valami nagyobb gond van.
- Miért ismersz ennyire? – sóhajtottam.
- Na, akkor elmondod?
- Nem telefontéma. Menjünk el forró csokizni, akkor elmesélem.
Nem kellett Lanát győzködni, mire bepakoltam holnapra, átöltöztem, aztán eldöntöttem, mit vegyek fel, beszélgettem még kicsit Violával, aztán elsétáltam a liftig, majd ki az udvarra, onnan pedig a legközelebbi buszmegállóhoz, Lana már ott állt és engem várt.
- Nekem negyed órát kellett idáig buszoznom, mit csináltál?
- Semmit… - vigyorogtam. Néhány perc alatt a kávézóba értünk, és miután kikértük magunknak a forró csokit, beszélgetni kezdtünk.
- Na, mi az, Leighvel van baj?
- Hát, nem igazán, vele már előző héten szakítottam. – mondtam. Lana szeme elkerekedett, szóval kénytelen voltam elmesélni mindent.
- A tájfutáson Lysander megcsókolt, és előző héten lefeküdtem vele, akkor vesztettem el… és most nem tudom, hogy mi van, de szeretjük egymást Lysanderrel, ma tudta meg az egészet Leigh, és most nagyon dühös ránk, bevert egyet Lysandernek…
- És most jól van?
- Igen, csak… mit fog szólni Laure néni, ha ezt megtudja? – idegeskedtem.
- Imád téged, csak megbocsát…
- Lys is ezt mondta… remélem, igazatok lesz. És mi újság Robbal?
- Holnap fél évesek leszünk, elvisz pizzázni – mosolygott Lana. – Talán néhány hónap múlva bemutatom anyáéknak.
- Hát, igen, várd ki – nevettem. – Ha apa megtudja, hogy a kislányát valaki bánthatja, Rob meg fog halni.
- Igen, pontosan ezért nem mutattam még be nekik. Lehet, csak akkor fogom, ha a halálát kívánom – nevetett Lana is.
- Arra még várhatunk... - mondtam, majd megcsörrent a telefonom. Kim neve volt a kijelzőn, szóval felvettem.
- Igen?
- Szia, csak azért hívlak, mert Peggy beszélni szeretne veled.
- És akkor miért te hívtál? - kérdeztem, de már Peggy válaszolt. Szokása embereket mással felhívatni.
- Szia, hol vagy? Nina visszajött a suliba, meg a koliba, róla lesz jövő hónapban cikk, és kéne csinálnod képet róla, nem tudsz visszajönni?
- De, fél óra - mondtam, majd kinyomtam a telefont.
- Baj van? - kérdezte egyből Lana, ahogy letettem.
- Igen, Nina visszajött.
- Az meg ki?
- Lysander exe, majdnem egy évet jártak, és most visszajött. Most mennem kell...
- Rendben, verj be neki egyet, ha rosszat csinál! - mondta Lana.
- Még azt sem tudom, mi van köztünk...
- Rosa... - vigyorgott rám Lana. - Na ügyes legyél!
Gyorsan visszamentem a koliba, és tudtam, hol keressem őket. Hátul ültek, a kanapén.
- Sziasztok - mondtam. - Na, csinálhatjuk a képet?
- Rosa, ezer éve nem láttalak, hogy vagy? - ahhoz képest, hogy milyen kicsi és vékony, nagyon erős szorítása volt, és idegített a nyávogása. Mikor megcsináltam a képet, Lysander is lejött néhány fiúval, itt pedig Nina nagyon boldog lett.
- Ó, Lysander, úgy hiányoztál!
Odaszaladt Lyshez, és a nyakába ugrott, Lysander pedig nem tolta el magától, sőt, megölelte egy kis időre... Aztán letette a földre.
- Szia – mosolygott Ninára, a lány pedig nekiállt fecsegni.
- Tudod, azon gondolkodtam, hogy megint együtt lehetnénk, mert tudod, nagyon hiányoztál...
Itt azért elegem lett, fogtam magam és kisétáltam, egyenesen egy padra és nekiálltam sírni. Elhagytam Leight Lysanderért, erre ő elhagy engem Nináért...
Megint egyedül maradtam.

22. Fejezet

Reggel már éreztem, hogy rossz napom lesz, tehát úgy öltöztem, mint egy zombi, ráadásul ki sem sminkeltem magam.
- De furán nézel ki! - mondta Lynn, mikor meglátott fogmosás után.
- Ja, legutóbb két éve láttalak smink nélkül, kislány. - tette hozzá Kim is.
- Így sokkal szebb az arcod - folytatta Viola is, mire megráztam a fejem.
- Ennyire feltűnő?
Mindhárman bólogattak, de nem hagyták, hogy sminkeljek, szóval így kellett iskolába mennem.
- Ú, de jól áll, ha nincs rajtad smink! - vigyorgott rám Deborah, mikor beértem a suliba.
- Tényleg gyönyörű - szólalt meg Lysander halkan, én mégis hallottam, és borzasztóan elpirultam, majd olyan ideges lettem, hogy előre fordultam, és vártam az órát. Nem mozdultam nagyon sokáig, míg nagyszünetben oda nem jött hozzám Lynn, és azt nem mondta:
- Valami Leigh kint van az udvaron, és téged keres.

~ Lysander szemszöge ~

Szünetben kint ültem az udvaron a fa alatt Castiellel, mikor megláttam Leight besétálni az udvarra. Váltott pár szót Lynnel, majd mikor ő elment, odasétáltam a bátyámhoz.
- Hogy kerülsz te ide?
- Nem is hiányoztam, öcsikém? – vigyorgott rám, amitől megint rossz érzésem lett. – Csak jöttem visszahódítani Rosaliát.
- Sok sikert – habogtam, és visszasiettem Castielhez.
- Mit keres ez itt? – mutatott a bátyámra, mikor a fához értem.
- Visszahódítja Rosaliát.
Castiel komolyan rám pillantott.
- Akkor a te időd is most jött el.

~ Rosalia szemszöge ~

Leigh engem keres.
Az első gondolatom az volt, hogy nem akarom, menjen el, hagyjon engem békén… a második pedig az, hogy mi lenne, ha megint összejönnénk. Nem hiszem, hogy bírnám.
- Mondd meg neki, hogy nem megyek ki, győzzön meg – mondtam halkan, és az idegtől remegett a kezem.
- Rendben – Lynn kiszaladt a teremből, és az ablakból néztem, ahogy megáll Leigh előtt. Ő mondott valamit Lynnek, nem tudtam, mit, de aztán leesett, mivel Lynn már Lysander társaságában tért vissza Leighhez…

~ Leigh szemszöge ~

- Rosalia nem jön ki, azt mondta, győzd meg.
Elvigyorodtam.
- Idehívnád az öcsémet, Lysandert?
A kislány elszaladt, és Lysanderrel tért vissza.
- Kisöcsém, lenne egy feladatom számodra. Tudod, hogy nem tudok jó verset írni, megtennéd, hogy írsz egy bocsánatkérő-levelet a nevemben?
- Persze – válaszolt az öcsém, mégis valami furcsát hallottam a hangjában, ami nem tetszett…

~ Rosalia szemszöge ~

Éppen akkor kaptam a kezembe a levelet, amikor becsengettek. Tudtam, hogy a tanár késni fog, mert mindig késik, még alig voltak a teremben, tehát nekiálltam elolvasni a levelet, és kész voltam rá, hogy utána még kimenjek óráról. A levél viszont nem Leightől jött.
Pillanatok alatt verset kellett írnom neked,
Aki küldte, érzéketlen, aki írta, szeret
Álmodni sem tudtam volna annál szebbeket,
Mint hogy nekem add a legdrágább kincsedet.
Kicsim, kérlek, hozzám térj vissza, ne máshoz,
Jobbat érdemelsz, nem egy erőszakos barátot!
Csak egy szó, mégis együttlétet jelenthet,
Rosa, mint Leigh, én sokkal jobban szeretlek…
Nem sok kellett, hogy elsírjam magam a vers láttán, és ahogy a tanár bejött, eljátszottam, hogy rosszul vagyok, hogy kimehessek a mosdóba. A folyosón összefutottam Lysanderrel. Ahogy odaszaladtam hozzá, és átöleltem, rájöttem, hogy miért éreztem azt, hogy lefeküdhetek vele, mikor megtettem, és miért rá gondoltam, mikor Leigh csókolt meg. Vajon mennyi ideje voltam szerelmes Lysanderbe?
És miért nem jöttem rá előbb?
- Most kimegyek, és mindent elmondok Leighnek, örökre lezárom ezt az egészet – suttogtam Lysandernek, aki szorosan ölelt magához.
- Megyek veled.
 Éppen kiléptünk volna az ajtón, mikor meghallottunk magunk mögött egy hangot.
- Hová, hová? Irány az óra!
Megfordultunk, és szembetaláltuk magunkat az igazgatónővel.
- Elnézést – suttogtuk, és bementünk órára. Mikor leültem a helyemre, írtam egy SMS-t Leignek.
„40 perc múlva mehetek ki újra, várj meg, vagy gyere vissza.”
Nemsokára jött a válasz.
„Majd iskola után visszajövök, mikor végzel?”
A lusta dög. Leírtam neki, mikor végzek, és inkább az órára figyeltem. Biológia volt, és a zöldszemes-ostorosról beszéltünk, ami persze senkit nem érdekelt, tehát nem értettem, mi értelme volt egyáltalán venni, de nem vagyok tanár, nyilván nem dönthetem el, mi legyen az anyagban. Meg egyébként is, ez a zöldszemes-ostoros egész aranyos.
Óra után Deborah mellém ült, és beszélgetni kezdett velem.
- Itt volt Leigh, nem láttad?
- De… - sóhajtottam. – És azt mondta, suli után visszajön.
- Megint összejöttök? – kérdezte Deb, felhúzva a szemöldökét.
- Nem.
A kezébe nyomtam a verset, amit Lysandertől kaptam. A szemein láttam, hogyan olvassa a sorokat, de az arcán semmi érzelmet nem láttam. Miután elolvasta, a lapot a kezembe nyomta.
- Nagyon remélem, hogy ezek után nem Leighhez akarsz visszamenni.
- Csak azért jön vissza, mert visszahívtam. El fogom mondani neki, hogy megcsaltam Lysanderrel, és véget vetek ennek.
- Nagyon helyes. Remélem, tudod, hogy holnapután fellépés, és most két napig folyamatosan gyakorolni fogsz a fiúkkal, mert nagyon elhanyagoltuk a dolgot.
- Mondtam, hogy gyakoroltam otthon! – mivel alig voltak a teremben, elénekeltem egy dal refrénjét, és Deborah elvigyorodott.
- Jó, talán elég lesz.
- Elmész a francba – bokszoltam a vállába, ő pedig elnevette magát.
A következő óránk ének volt az igazgatónővel. Felálltunk, de leültetett minket.
- Most nem szeretném hallani a szövegeteket, mert hosszú lesz az óra. Éneklés lesz, párban, a padtársatokkal. Öt percetek van, hogy kiválasszatok egy dalt, amit majd együtt elénekeltek.
Összenéztem Deborahval, és egyből tudtuk, mit fogunk énekelni.
Egyszer, régen, mikor közös éneklős estét tartottunk, írtunk egy közös dalt is, a barátságról. Nem volt hosszú, alig rímelt, de a dallama nagyon ott volt, és igazából sokszor énekelgettük poénból a dalt, de már legalább egy éve nem volt előttünk a szövege. Gyorsan emlékezetből leírtuk egy lapra, és megpróbáltuk halkan elénekelni. Éppen megörültünk, hogy sikerült, mikor ránk pillantott az igazgatónő.
- Látom, Rosalia és Deborah már készen vannak, hadd haljam a dalukat!
Előbb összenevettünk Debbel, majd nekiálltunk soronként énekelni, a végét pedig egybe. Debbie kezdte.
- Mindegy, hogy néha büdösek vagyunk…
- És mindegy, ha kócos a hajunk… - folytattam.
- Nem számít, hogy végigsírtunk egy filmet sok csokival…
- Vagy hogy megettünk mindent, ami van…
Innentől egybe énekeltük.
- Mert akkor is legjobb barátnők maradunk örökké, ha szétesik a föld, és kis majmok dobálnak mindenkit kókusszal, és akkor is, ha öreg nénik futóversenyéről szól majd a hír a fókuszban!
Mikor befejeztük, ránk nézett a tanár, elég furcsa fejjel, na meg a többiek is. Én elvörösödtem, azt gondolva, hogy ez borzalmas volt, de Deborah megszólalt:
- Na, mi van, nem tetszett?
Az osztály nevetni kezdett, nem tudtuk, hogy minket nevetnek-e ki, vagy csak úgy nevetnek, szóval nevettünk velük. Dakota és Dajan dala szerencsére borzalmasabb volt. Egyrészt magát a dalt sem ismertük, másrészt az a hamis hang, amit kiadtak magukról, majdhogynem hányásra késztette az embert.
Persze amikor Castiel és Lysander énekelték el az egyik daluk refrénjét, azt nagy taps fogadta, ők pedig ránk néztek, azt figyelve, hogy mennyire vagyunk büszkék rájuk. Ez Deborah és Castiel között teljesen természetes volt, de én egyelőre kissé zavarban bámultam Lysandert, ahogyan ő is engem.
Az óra egyébként jó hangulatban telt el, majd a maradék három is, aztán, mikor mindenki összepakolt, kinéztem az ablakon.
Leigh ugyanott állt, ahol nagyszünetben, és az óráját bámulta. Valószínűleg sietett valahová, vagy csak eljátszotta a fontos embert.
Mikor az utolsó könyvem is bekerült a táskámba, a jókedvemet átváltotta a szorongás. Már csak Lysander volt a teremben rajtam kívül, és az arcomat vizslatta.
- Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám.
- Remélem – fújtam ki a levegőt, és kiindultam a teremből Lysander társaságában…