4. Fejezet

- Nem, nem nem... ez biztos nem igaz. - ingattam lassan jobbra, majd balra a fejem. Mr. Farazie vetett rám egy szánakozó pillantást.
És hogy miért tette?
Osztályfőnöki órán ültünk, amikor Mr. Farazie magyarázni kezdett a spanyolórákról.
- Mivel nem rakhatok be plusz órát, mert az óraszámotok maximális, nem lesz spanyol óra.
Mindenki örült, és 'ez az'-t kiabált, de azért a kedves tanár folytatott valami mást.
- Ezért minden hétfőn egy órától kettőig spanyol szakkörre vagytok kötelesek járni, amire jegyet kaptok!
A sok 'óóó' mellett meghallottuk Castielt.
- Kivéve én.
- Kivéve te - hagyta rá a tanár, és folytatta a beszédet. - Ezen kívül új ötletem támadt. Mivel az iskola melletti Sweet Amoris Kollégium felújítását befejezték, és holnapra rendbe is teszik, úgy gondoltam, hogy mindenkinek ott kell laknia az első félévben. Ennek három oka van: egyrészt, hogy nagyon közel lesztek a gimnáziumhoz, másrészt a csapatépítés, hogy jobban összeszokjatok és tudjatok társaságban is tanulni, élni, ne csak a családotokkal. Az utolsó ok pedig, hogy hallottam, hányan akartok messzebbi egyetemre, és ez által kollégiumba járni, ez a helyzet pedig segít majd ehhez hozzászoknotok. Mindenki oda van íratva, a szüleitekkel már beszéltem, kivéve... Rosalia, gyere ide, légy szíves! - folytatta, miközben sajnálkozóan nézett rám. Félve mentem oda hozzá, azt hittem, valami rosszat csináltam.
- Beszéltem a szüleiddel.
Itt már biztos voltam benne, hogy valami rosszat csináltam. Viszont tévedtem.
- Nos, mint minden más tanuló szülei, ők is jónak tartották a kollégium ötletét, ellenben nem a Sweet Amorisba fogsz járni, hanem a Dunkerquei Kollégiumba. Az okát pedig majd a szüleid elmondják, úgy vélem, ezt nem nekem kell közölnöm veled.
- Nem, nem, nem... ez biztos nem igaz. - ingattam lassan jobbra, majd balra a fejem, Mr. Farazie pedig vetett rám egy szánakozó pillantást.
Órák után hazáig rohantam, és szinte betörtem az ajtót. Zokogva felmentem a szobámba, és vártam a szüleimet.
Átgondoltam magamban a dolgokat. Nem járok el gyakran csavarogni, maximum Leigh-hez, és a káros szenvedélyeknek is csak ünnepnapokon hódolok. Akkor mi az oka annak, hogy képtelenek voltak hagyni, hogy a barátaimmal legyek?
- Megjöttél? - kérdezte Lana, mikor félénken belépett az ajtón. - Mi a baj?
A könnyes arcomat látva megijedt, főleg, mikor rákiabáltam.
- Hagyj már békén!
Ő gyorsan kiment, egyedül hagyva engem, és én tovább sírtam. Nem voltam hülye. Tudtam, hogy nem fogom meggyőzni a családomat arról, hogyha elválasztanak a barátaimtól, az nekem kész öngyilkosság, szóval elővettem a hófehér bőröndömet a szekrényből, és nekiálltam belepakolni. Lassan, időt húzva pakoltam. Kell ez? Ó, nem biztos. Talán visszajövök majd érte. Egyáltalán mikor lesz kimenőm? Az van egyáltalán?  Miért tettem bele a plüssmacim a bőröndbe?
"Ez így nem fog menni." - gondoltam. Leültem az ágyamra, és igyekeztem lenyugodni. Minden nap találkozni fogok a barátaimmal, elvégre a koliban a napom felét töltöm. Ez nem is olyan rossz dolog. És a Dunkerquei Kollégium elég híres, annyira idiótákat nem vesznek fel oda. Ki fogom bírni.
~
- Nem akarom! Hogy tehettétek ezt? – odalent zokogtam az asztalnál, a szüleim pedig idegesen járkáltak előttem.
- Értsd már meg, hogy ez a te érdekedben történt!
- Egyáltalán nem! Mit fogok csinálni a barátaim nélkül?!
- Majd talán tanulsz! – csapott az asztalra apám ordítva, mire összerezzentem. – Hát nem látod, hogy milyen jegyeid vannak? Példát vehetnél a húgodról!
- Ó, persze – húztam a számat, mikor eszembe jutott, hogy kettőnk közül ki nem szűz.
- Mi lenne, ha nem szólnál vissza, hanem végre elfogadnád ezt?! – apám viszonylag halkan kezdte, de a végére üvöltött.
- Rosa, mi minden megteszünk annak érdekében, hogy teljesen a család részévé válhass, de te sosem működsz közre. Mit tegyünk még?
Anya lelkiismeret-furdalást okozó trükkje engem mindig csak felidegesített, egyáltalán nem tudott vele meghatni, sőt, ezzel csak még jobban rávilágít a tényre, hogy minden hazugság, amit mondani szokott.
- Hogy mit tegyetek? Nem a kutyátok vagyok, hanem a lányotok! Talán így is kellene viselkedni – felálltam, azzal a céllal, hogy elvonuljak a szobámba, de apám megmarkolta a felkarom, és erősen visszahúzott. Összeszorítottam a fogamat, és szembefordultam a szüleimmel.
- A kutyánk?! Több pénzt költöttünk a fogszabályzódra, mint Lanára egész évben! Mit akarsz még? Márkás ruhákat? Zsebpénzemelést? Kocsit? MIÉRT NEM ELÉG NEKED SEMMI? – üvöltött apám a képembe, én pedig megszeppenten bámultam előre – jelen esetben az előre apám állát jelentette, ami a dühtől kezdett izzadni.
- Én csak annyit akartam mindig is, hogy szeressetek annyira, mint Lanát – mondtam csendesen, és felszaladtam a szobámba. Zokogva bezártam az ajtóm, és levetkőztem. Beálltam a zuhany alá, majd folyatni kezdtem magamra a forró vizet, ugyanis azt olvastam valahol, hogy a meleg víztől nem érzed annyira magányosnak magad. Mikor kisírtam magam odabent, elkezdtem énekelni is. Olyan jól esett, mintha minden gondomat kikiabáltam volna. Vagy másfél órát zuhanyozhattam, és volt időm átgondolni mindent. Fél évig kell kollégiumban lennem, egy olyan városban, aminek minden zugát ismerem. Nem lesz nagy változás, csak annyi, hogy plusz 2-3 emberrel kell aludnom hetente ötször. Simán kibírom…
A hajamra csavartam a törölközőt, és kiléptem a szobámba. Ekkor hallottam meg a halk kopogást. Nagyot sóhajtottam, és beengedtem Lanát.
- Mi a baj? – kérdezte az ágyamra ülve, miközben a bőröndömet bámulta.
- Koliba kell mennem. A Dunkerquei koliba. Mikor minden más osztálytársam és barátom a Sweet Amoris kolijába megy. Anyáék tettek oda, mert hogy rosszak a jegyeim.
- Ó, hát akkor javítasz kicsit, és már minden rendben is van, nem? – mosolygott Lana, próbált megnyugtatni.
- Persze, szerinted ez ilyen egyszerű? Én nem tudok javítani – ráztam a fejem. – És most felöltöznék, szóval menj ki, légy szíves.
Lana csendben kilépett, én pedig magamra kaptam a combig érő csizmámat a ruhával, amit Leigh varrt nekem. Éppen kifésültem a hajamat, mikor Lana csendben bejött.
- Ezt vidd el – nyomta a kezembe a képkeretet, amiben a közös fényképünk volt. Mindketten mosolyogtunk, és egy fán csüngtünk. Végigsimítottam a képen, de nem vettem el azt.
- Nem. Nem szeretném, hogy baja legyen. És te imádod ezt a képet. – mosolyogtam. – Segítesz bepakolni?
- Persze. Először is, ne azt vidd, mert kicsi lesz neked – vette le Lana az ágyamról a bőröndöt, majd lecserélte egy nagyobb változatra. Figyelmesen néztem, és nem értettem, miért ért mindenhez, amihez én nem.
- Mit szeretnél vinni? – barna szemeivel vizslatott, én pedig nagyot sóhajtva lehuppantam az ágyra.
- Nem tudom. Mindent.
- Ezzel nem sokat segítettél – válaszolt Lana, majd bement a fürdőszobámba, és előhozott egy kis törölközőt, egy nagyot, és egy köntöst. Belehajtogatta őket a bőröndbe, aztán rám nézett.
- Hozd a ruháidat.
Negyed óra és rengeteg munka után púposan álltak a ruhák az ágyamon, amiket a kishúgom csak bámult. Mikor meglátta, hogy végeztem, nekiállt válogatni.
- Ez lyukas, ezt két éve kinőtted, ez az enyém, ezt még sosem vetted fel…
Csak bámultam a húgomat, a határozott mozdulatait, az össze-vissza szálló barna haját, és valami folyamatosan zakatolt az agyamban.
- Megbántad, hogy lefeküdtél azzal a fiúval? – kérdeztem hirtelen. Lana rám pillantott, és komolyan megrázta a fejét.
- Úgy éreztem, nem lesz gond, ha megteszem. – sóhajtott. – Mellette annyira magabiztosnak érzem magam, el sem hiszed, milyen jó vele lenni. Amikor belenéztem a szemébe, már tudtam, valahogy… éreztem, hogy nem lesz semmi baj. Benne bízhatok.
Mikor befejezte a mondandóját, én csak bámultam magam elé, és azon gondolkodtam, vajon milyen az az érzés, amit ő átélt. Egyáltalán nem voltam biztos magamban, ahogy abban sem, hogy nem hibázok valamiben folyamatosan.
- Többször is… csináltátok? – kérdeztem az ismeretlenben bizonytalanul tapogatózva, mivel többre nem futotta tőlem. Idegenkedtem ettől a beszélgetéstől, nem volt tapasztalatom, és semmilyen élményem, fogalmam sem volt, hogyan kellene ehhez viszonyulnom. Lana csak bólintott, de máshogyan nem válaszolt. Kínos csend állt be közénk, miközben az agyamban repkedtek a különféle gondolatok. Leigh, az új koli, Lana, a szüleim, a tanulás, a diéta, minden, és képtelen voltam rendszerezni magamban a dolgokat.
- Akkor… milyen ruha kell még? – kérdezte a húgom, ezzel visszarángatva engem a valóságba.
- Nadrág, felső, pulcsi… cipő – soroltam fel, mire Lana kiegészített.
- Hajgumi, smink, fehérnemű, zokni…
- Csoki – fejeztük be egyszerre és jót nevettünk rajta. Lana átbogarászta a cuccaimat, én pedig bepakoltam őket. Csend volt, míg nem kezdtem el énekelni.
- I’m so fancy…
- You alredy know – folytatta Lana, amiből egy éneklős bulit csináltunk. Ugráltunk, csapkodtunk, ráztuk a fejünket, és közben a bőröndbe pakoltunk. A telefonomon is bekapcsoltam a zenét, így még jobb, testvéri hangulat lepte be a szobát.
Egy ideig, természetesen.
- Rosalia, pakolj, mert egy óra múlva elviszünk. Ne énekelj, pakolj. – nyitott be apám, majd szokás szerint egyből ki is ment. Mondhatom, ezek után nem volt kedvünk énekelni és táncolni. Néma csendben pakoltunk be, és ez után sem sokat beszéltünk. A maradék pozitív energiám is elillant. Egy óra múlva pedig a kész csomagokkal a kezemben, idegesen ültem be a kocsiba, hogy hivatalosan is a Dunkerque-i Kollégiumba költözzek.

Rosalia Betranche, térj magadhoz!

3. Fejezet

Leigh vállának dőlve bámultam ki az autó ablakán, és néztem az elsuhanó tájat, aminek nagy része mezőkből állt.
Laure néni és John bácsi vidáman csevegtek az első üléseken, miközben régi zene szólt.
A barátom nyugodtan szuszogott, és egy idő után kényelmetlen volt a rázkódó vállán, rángatózó fejjel feküdni, szóval felültem, és a mellettem ülő Lysanderhez fordultam. A fülében fülhallgató volt, a kezében egy firkás jegyzetfüzet és egy toll, néha ki-kipillantott az ablakon, de erősen koncentrált az írásra. Volt, hogy előrebámult, ráncolta a szemöldökét, aztán gyorsan tovább firkantott a lapra. Megpiszkáltam a papírt, hogy érezze, beszélgetni szeretnék vele. Nem voltam benne biztos, hogy örül, amiért megzavarom, de kivette a füléből a fülhallgatót, és felém pillantott.
- Újabb dal? – kérdeztem a füzetre pillantva. Lysander bólintott, de láttam rajta valamit. Szerintem alig várta, hogy eldicsekedhessen vele valakinek, csak nem szokott mindent az emberek orrára kötni.
- Miről fog szólni? – érdeklődtem tovább, majd jobban a fiú felé fordultam, hogy érezze, tényleg kíváncsi vagyok. Mellesleg Lysander borzasztó jó író, minden számukat meghallgattam már Castiellel (és régen Deborahval), és mindegyik szövegnek van mondanivalója. Sosem volt olyan, hogy mondandó nélküli, vagy akár összecsapott munkát adott volna ki a kezéből.
- Egy összetört fiúról.
Ez pedig a másik. Lysander általában depressziós számokat ír, 10-ből 2, ami vidámabb hangulatú.
- És azon belül?
- Hát hogy mennyire összetört.
Tipikus. El szeretné mondani, és aztán végül nem mond semmit. Kikaptam a kezéből a jegyzetfüzetet, és csak utána kérdeztem.
- Elolvashatom?
Nem válaszolt, de vissza sem vette a füzetet, szóval ezt egy igennek vettem. A sorokat olvasva elég érdekes fejet vághattam, mert Lysander halkan kuncogni kezdett.
- Már a kész szövegre számítottál?
Hát, igen. A lap tele volt szavakkal, szókapcsolatokkal, és rímekkel, de ez nem volt dal. Egy kusza összevisszaságnak tűnt az egész, nem volt értelme az egésznek, sőt, még csak nem is tagolták szét a versszakokat.
- Eleinte csak összeszedem azt, amit a dalban szeretnék látni. Utána kiválogatom, hogy mégis mi az, ami a többihez képest rossz, azt kihúzom. Aztán a maradékot összerakom, átírom, aztán tagolom.
- Ó, hát igazából én ezt mind tudtam, persze, hát hogy is lehetett volna máshogy…
Lysander felnevetett, aztán tovább firkált a füzetébe.
- És a dallam milyen lesz?
A válla gyengén rázkódott, mikor felém fordult, láthatóan jól szórakozott rajtam. De most mit csináljak? Unatkozom, otthon hagytam a headsetem, szóval muszáj beszélgetnem valakivel. Mu-száj.
- Hát, azt általában Castiel dönti el. Viszont elég hasonlóak a gondolataink ezekről a dalokról, szóval valami ilyesmire számíts. Hm, hm, hm…
Lysander dúdolni kezdte nekem az ötletét, amit néhányszor félbehagyott, azon gondolkodva, hogy is legyen folytatás, majd mikor tetszett neki, gyorsan leírta a hangjegyeket a jegyzetfüzetébe, és még egyszer megpróbálta a szöveggel elénekelni. Még csak az első 4 sor volt kész, de nekem nagyon tetszett.
- Tehetséges vagy. – mondtam, mikor befejezte az énekelgetést.
- Köszönöm. Ezért is készülök a Zeneművészetire.
- Párizsba? Te is?
- Hogy érted, hogy én is? – érdeklődött értetlen fejjel.
- Én is Párizsba szeretnék menni, mert ott van egy nagyon jó divattervező tanfolyam. – mosolyogtam.
- Ó, értem. – meleg mosoly volt az arcán, őszintén örült neki, és ettől én is vidámabb lettem. Lysander mindig kedves volt mindenkivel, mindegy, hogy kiben mi volt a hiba. Persze, ha valakiben csalódott, annak aztán nagyon kellett teperni, hogy kibéküljön vele. Például egyszer Castiellel összekaptak valamin, és Cast ráborította Lysander ruhájára azt a pohár üdítőt, ami mellette volt.
Lysander egy hétig nem engesztelődött ki.
És most lehet azt hinni, hogy gyerekes, vagy valami, de szerintem ezek a tettek tudatosítják a többi emberben, hogy mi az, amiből vissza kellene venniük.
Lysander mindenki pici papája.
Kuncogni kezdtem a gondolatra, ahogy elképzeltem, hogy a fiú mindenkinek dirigál, aki csak a világon van.
- Mi olyan mulatságos? – kérdezte Laure néni, és hátrafordult hozzánk. Elmeséltem neki az elméletem, miszerint Lysander mindenkihez nevelő szándékkal fordul, mire harsányan felnevetett.
- Hogy neked milyen ötleteid vannak, te lány!
- Képtelen ötletek. – egészítette ki Lysander.
- Valld be, hogy igenis ilyen vagy – ’vádoltam’ mosolyogva, ő pedig beszállt a vitába. Közben Laure néni mosolyogva előrefordult, és John bácsival kezdett beszélgetni.
- Nem vagyok ilyen. Csak…
- Csak? – kérdeztem, és egyre inkább vigyorogtam. Igazam lett, Lysander, és ezen már nem tudsz fordítani!
- Csak szimplán nekem ez a legmegfelelőbb életforma. Az, hogy ez milyen hatást gyakorol a többiekre, már nem az én dolgom és nem az én hibám.
- Hát persze, Lysander, hidd csak ezt…
Hamarosan Leigh is ébredezni kezdett, mire felé fordultam, és adtam neki egy puszit.
- Meddig aludtam? – kérdezte kómásan, és megdörzsölte az arcát.
- Fél órát, talán – válaszoltam. Ez után elég nagy csend volt a kocsiban, csak a régi zene szólt, és én újra az ablakon bámultam ki. Egészen egy bizonyos pillanatig.
- Őzike! – csillant fel a szemem, és rátapadtam a Lysander felőli ablakra. A négylábú, pöttyös állatka ott szökdécselt a mezőn, aztán pedig…
… elesett.
- Szegénykém, biztos nagyon fájt neki. – ültem vissza a helyemre, és lebiggyesztettem az ajkam.
- De lehet, hogy nem. – jött a válasz Leightől, aki ezzel aztán nem nyugtatott meg.
- Nézd, felállt, és megy tovább – mutatta Lysander, mire kifújtam a levegőt.
- Rendben, akkor nem fáj neki.
- Én is ezt mondtam. – morgott a barátom, és elfordult. További csend következett, a két fiú nagyon elfoglalta magát (Lysander írt, Leigh pedig a vázlattömbjébe rajzolt egy férfi zakót), én pedig csak ültem középen, és unalmamban a körmömet nézegettem. Sima francia műköröm volt, hegyes, a gyűrűsujjamon egy apró mintával. Kezdett lenőni, szóval úgy döntöttem, el fogok menni a műkörmösömhöz. Lehet, levetetem az egészet, és nem csináltatok egy jó ideig. De ezen még van időm gondolkodni.
Hamarosan megláttuk magunk előtt a szép, nagy szőlőtáblákat, és a gumicsizmámra néztem. Akkor nemsokára kiszállok a negyven fokos melegbe, a porba, és segítek szőlőt szedni John bácsiéknak.
Nem lehet olyat csinálni, hogy meggondoltam magam, és végül inkább mégis visszafordulunk, és a szőlőt másra hagyjuk.
- Elkenődtél. – szólalt meg Lysander.
- Fáradt vagyok. – válaszoltam, és ez tulajdonképpen igaz is volt. Reggel hatkor indultunk, de mi Leighvel hajnali kettőkor még tejszínhabbal rohangáltunk a konyhában.
- Majd szedem helyetted is a szőlőt, rendben? Besegítek – mosolygott Lys, de Leigh félbeszakította.
- Egyedül is meg tudja csinálni. Ha más nem, akkor pedig majd én segítek neki.
- Te, fiam? Hát te panaszkodsz mindig a legtöbbet! – nevetett fel John bácsi, de sajnos a feszült hangulaton nem segített.
- Megcsinálom, nem lesz ezzel baj. Kitartó vagyok. – mosolyodtam el.
Hamarosan megérkeztünk. Lassan szálltunk ki az autóból. Kint hétágra sütött a nap, és fülledt volt a levegő, egyből izzadni kezdtem. A lófarkamat inkább kontyba csavartam, és az Ainsworth-család után indultam.

Rosalia, könyörgöm, ne csináld ezt velem…

2. Fejezet

- Ideadnád a lisztet, aranyom?
A kezembe kaptam a hozzávalót az almás sütihez, és Laure néni kezébe nyomtam.
- Tessék – mosolyogtam, aztán felültem a pultra. – Mit segítsek még?
- Lysander, drágám, miben segíthet még neked Rosy? – érdeklődött Laure néni, és tovább gyúrta a tésztát. Lys a választ egyből hozzám intézte.
- Gyere, vágd fel az almákat.
Odaugráltam a fiú mellé, és kis kockákra aprítottam a meghámozott gyümölcsöt. Ez után már tényleg nem volt dolgom a sütisütés munkálataiban, szóval leültem a pult előtti székre, és vártam.
Öt teljes percig.
- Laure néni, ne főzzek véletlen teát?
- Jaj, aranyom, hogy te milyen kis örökmozgó vagy! – az idős néni kacaja mosolygásra késztette Lysandert, ennek pedig én is nagyon örültem Ez az idilli, családias, szeretetteljes pillanat nem sok családban van meg.
Az enyémből például hiányzik.
- Málna tea esetleg? – tapogatóztam tovább, és már lengettem a lábam, hogy végre felállhassak.
- Rendben, csináld csak – nevetett Laura néni, és elkezdte a tésztát a tepsibe nyújtani. Felpattantam a helyemről, majd fogtam egy fazekat, és vizet engedtem bele. A tűzhelyre tettem, és bekapcsoltam alatta a gázt. Mikor már melegítette a vizet, megfordultam, és a tea filterért indultam, viszont beleütköztem Lysanderbe, aki közben a mézet tette a pultra.
- Ne haragudj – suttogtam, mire ő megrázta a fejét, és elhaladt mellettem. Elővettem a legfelső fiókból a teafüvet, majd megkönnyebbülten, hogy már nem kell pipiskednem, visszasétáltam a tűzhelyhez. Az egyre melegebb vízbe tettem a filtert, és egy ideig mártogattam bele, azt bámulva, hogy a víz lassan rózsaszínné kezd válni. Szerettem teát főzni, akkor is, ha ez hülye hobbi. Nekem megnyugtató.
- Igazi konyhatündér, nem, Lysander? – kérdezte mosolyogva Laure néni, miután berakta a sütőbe a sütit.
- De igen – válaszolt a fiú, majd ajtónyitást hallottunk.
- Sziasztok! Megérkeztem, de nem tudok sokáig maradni. Miről beszéltek? – hirtelen Leigh lépett be az ajtón, és a következő szavakat hadarta el, miközben levetkőzött.
- Hogy Rosalia egy konyhatündér. – ismételte meg Laure néni.
- Valóban az. És az én csodaszép barátnőm – mosolygott Leigh, majd szorosan átölelt, és puszit nyomott a számra. Vidáman elmosolyodtam a kedves gesztustól, és míg a barátom mindenkinek köszönt, levettem a fazekat s tűzhelyről, és az asztalra tettem. Mind a négyen leültünk köré, és miután saját magunknak ízesítettük a teát, inni kezdtünk, közben pedig beszélgettünk.
- Milyen a munka, Leighke? – érdeklődött Laure néni.
- Jó, de kérlek, ne hívj így. Már nem vagyok öt éves, nem díjazom. Sőt, felettébb zavar.
- Ó, kedveském, ne haragudj – kortyolt a fiúk mamája a teájába, és én is a példáját követtem. A készítményem elég savanyú volt, de nem tettem bele még cukrot, mert akkor csípné a torkomat.
Ha viszont még víz kerül bele, ihatatlan lesz. Hiába, tehetségtelen vagyok, még akkor is, ha imádok teát csinálni.
- És, Lys, neked milyen volt ma az iskola? – törte meg Laure néni kérdése a csendet.
- Semlegesen telt, igazából semmi említésre méltó nem történt.
- Ó, öcsikém, megtennéd, hogy normálisan beszélsz?
- Leigh! – szólaltam meg halkan, mire a barátom megrázta a fejét, és valami bocs-félét motyogott. Beállt a kínos csend, Laure néni a maradék teáját itta, Lysander a bögre tetején dobolt, én pedig Leight bámultam.
- Nincs semmi baj – szólalt meg egy idő után Lysander. Olyan szomorúan mondta, hogy borzasztóan megsajnáltam.
- Mennem kell – állt fel Leigh, aztán értetlen tekintetemet látva folytatta. – Még dolgoznom kell. Lys majd hazakísér, ugye?
- Persze – mosolyodott el Lys egy pillanatra, aztán felállt, és kikísérte Leight-t. Ekkor mi éppen Laure nénivel néztünk össze.
- Kész a sütemény – állt fel, mikor Lysander becsukta a bátyja mögött az ajtót, és a sütő felé indult. Mindenkinek vágott egy kockát, és porcukrot szórt rá.
- Vigyázzatok, meleg. – csak ennyit mondott, aztán hárman enni kezdtünk.

~

- Köszönöm, hogy hazakísértél. – mosolyogtam Lysanderre, mikor elérkeztünk a házunkhoz. Bent teljesen sötét volt, csak az emeleten világított a szobám villanya.
Nem sok időbe telt, míg rájöttem, hogy akkor valaki van a szobámban.
- Nincs mit. Holnap találkozunk. – mosolyodott el a fiú, és miután röviden megölelt, elsétált arra, amerről jöttünk.
- Lysander! – szóltam utána.
- Igen? – fordult vissza a fiú, mire elmosolyodtam.
- Mamádnak üzenem, hogy istenien finom volt a süti.
- Átadom – mosolygott Lys, aztán tovább sétált. Kultúr lényként, nőiesen beléptem az ajtón, aztán idegbetegként téptem le magamról a ruhát, majd rohantam az emeletre.
Tudnotok kell valamit. Nem azért rohantam, mert betörőre számítottam.
Két oka van annak, hogy a családom nem a legmeghittebb kapcsolattal rendelkezik. Az egyik, hogy a drága édesapám és édesanyám híres, ügyes kis ügyvédkék, akik egy családi vállalkozásban dolgoznak. Sokat. Az is előfordult, hogy az irodájukban aludtak, mert hajnalig dolgoztak.
A másik pedig egy Lana nevű, 14 éves kislány, akinek ismertető jele a barna haja és szeme, na meg a nyugodt, okos természete.
Mellesleg pedig a húgom.
Szóval feltrappoltam a szobámba, és emelt hangon beszélni kezdtem.
- Menjél ki, légy szíves!
- Ne, mindjárt, vagyis… hé, légyszi – habogta Lana a szekrényemben kutakodva.
- Mit keresel? – leültem az ágyamra és néztem a bénázását.
- A régi, nyolcadikos angol munkafüzetedet – válaszolt, és folytatta a tevékenykedést, ami jelen esetben az volt, hogy derékig a szekrényemben kuksolt.
- Azt hiába keresed, papírgyűjtésre vittem.
- Komolyan?! – Lana ki akart ugrani a szekrényből, de belefejelt a szekrény tetejébe. Ijedten a fejéhez kapott, és felnyögött, mire hangosan nevetni kezdtem. Elfeküdtem az ágyon, ahol addig rázkódtam a visítva röhögéstől, hogy forgolódni kezdtem, és a földön kötöttem ki. Lana ezt látva még hangosabban nevezni kezdett. Elé gurultam, majd elhallgattattam.
- Vicceltem amúgy, keresd csak. – szólaltam meg, mire Lana bólintott, és tovább kutatott.
- Csak ne ott – folytattam, és a szekrény feletti polcról levettem az angol munkafüzetet, majd egy nemes mozdulattal a húgom hátára ejtettem. Lana szép, óvatos mozdulattal kimászott a szekrényből, felállva elvette a munkafüzetet és szó nélkül kisétált. Úgy gondoltam, megsértődött, de az ajtó becsukásával meghallottam a nevetését. Utána iramodtam, majd kérés nélkül kikerültem, beszaladtam a szobájába, a babzsákfotelére ültem, és kényelembe helyeztem magam.
- Mit akarsz? – kérdezte vigyorogva.
- Hallottam nevetésed. – válaszoltam ’ridegen’, de a végére én is vigyorogtam, és normál hangon folytattam. – Hol aludtál tegnap?
- Egy osztálytársamnál.
- Kislány?
- Hová gondolsz? Természetesen fiú! – háborodott fel Lana, de elnevettem magam a szarkazmusán.
- Mondanom kell valamit. – komolyodott el Lana. – Még anyáék sem tudják, neked mondom el először.
- Megtisztelő – húztam ki magam.
- Hát… - a húgom láthatóan habozott.
- Na, mondd már!
Lana egyre inkább zavarban volt, de mivel mosolygott, jó hírre számítottam.
- Nos, van egy fiú…
- Igen, folytasd…
- Tízedikes, a Jean d’ Arc Gimibe jár…
- Ó. Akkor két évvel idősebb nálad?
- Igen, 16 éves.
- Akkor egy évvel fiatalabb nálam. – jelentettem be.
- Mi… nos…
- Találkozgattok?
- Együtt vagyunk.
Felvidultam hallgattam a húgomat. Barátja van!
- Mióta? – kérdeztem.
- Egy ideje. 3 hónapja.
- Te aztán jól titkolózol! – mutattam rá, és kíváncsian hallgattam tovább.
- És… mi… nos… tegnap találkoztunk, és…
- Első csók? – csillant fel a szemem.
- Lefeküdtünk.
Lefagytam. Lefeküdtünk. Ez most komoly? A húgom előbb vesztette el a szüzességét, mint én. Lana láthatóan izgatott volt, nem tűnt fel neki a viselkedésem. Hogy értetlenkedtem. Hogy végem volt. Hogy ezt nem tudtam felfogni…
- Tegnap a barátnőmnél aludtam, de tegnap elmentem hozzá is…
Lefeküdtünk.
- Először csak beszélgettünk, filmet néztünk…
Lefeküdtünk.
- Aztán azt mondta, hogy szeret, és elkezdtünk csókolózni…
Lefeküdtünk.
- Eleinte nem engedtem, de aztán…
Lefeküdtünk.
- Lefeküdtetek. – mondtam csendben, mire Lana bátortalanul bólintott. – Lefeküdtetek. 14 éves vagy, és lefeküdtél a barátoddal. 3 hónap után. 14 ÉVESEN ELVESZTETTED A SZÜZESSÉGED?! 14 ÉVESEN?! Mit fognak anyáék szólni?!
- Kérlek, ne mondd el nekik…
Kárörvendő mosolyra húztam a szám.
- Ó, szóval ne mondjam el nekik. Ne mondjam el, hogy LEFEKÜDTETEK! – visítottam, majd halkabban folytattam. – Azt akarod, hogy ne mondjam el nekik. Hogy ne tudják meg. Gondolj bele, hogy milyet néznének, ha megtudnák, milyen a kislányuk!
- Mire gondolsz? – nyitottak be hirtelen a szüleink, mire Lana falfehér arccal kezdett bámulni rám.
- Hogy mi van?! A kislányotok kapott ma egy egyest, csak nem írták be neki! Jó lenne, ha többször kikérdeznétek!
- Jó, kimehetsz, elbeszélgetünk vele.
Az igen. Dühösen bementem a szobámba, és levágtam magam az ágyamra. Magam sem tudom, miért nem mondtam el a szüleimnek az igazat, de most ezzel sem akartam foglalkozni. A húgom nem szűz, anyámék meg levegőnek néznek.
- Ha még egyszer beveri Lana miattad a fejét a szekrénybe, elbeszélgetünk veled! – lépett be apa az ajtón, majd egyből ki is.
Ó, tévedtem. Igenis nagyon figyelnek rám.
Gyorsan lezuhanyoztam, hideg vízzel, bepakoltam holnapra és bebújtam az ágyamba.  Idegesen forgolódtam, és csak akkor álltam meg, mikor kinyílt az ajtóm.
- Köszönöm, hogy kimentettél. – hallottam meg Lana hangját. Meg sem fordultam, úgy válaszoltam.
- Tűnj el.
Néhány másodperc múlva becsukódott az ajtó. Ekkor sóhajtottam egyet, és igyekeztem elaludni.

Rosa, nyisd ki a szemed, kérlek…