17. Fejezet

Hétfőhöz képest nagyon jól éreztem magam a suliban, bár egyik órára sem figyeltem teljesen. Egy tipikus, unalmas nap volt a mai, ezért lepődtem meg, mikor levelet találtam a szekrényemben órák után. Kinyitottam, de nem olyan nagy lelkesedéssel, mint az előző kettőt, ugyanis biztos voltam benne, hogy valamilyen módon Sabrinához kapcsolódnak. Azért elolvastam, hisz kíváncsi voltam a tartalmára.
Rosa.
Ez az utolsó levél, amit küldök neked. Ne gondold, hogy bármi rossz szándékom volt valaha is ezekkel a levelekkel, színtiszta szeretetből írtam őket. Tudom, hogy azt hiszed, nem rejt igazi érzelmeket a levél, de tudd, hogy igen. Mégsem írhatok többet, mert úgy érzem, túl közel kerültem hozzád. Be kell fejeznem…
Szeretlek.
Szemöldökráncolva néztem a levelet. Ennyi? Ezek után természetesen úgy gondoltam, a levél írója valódi volt, és komoly gondolkodásba kezdtem. Ha tudja, mit gondolok, akkor csakis a barátaim között lehet. Vagy csak mindig követ, és hallgatózott… Ez nagyon ijesztő.
Kezdtem megnyugodni, hogy ez volt az utolsó levél, mégis kicsit bántam, hiszen jól estek a szavai. Ezekkel a filozofikus gondolatokkal sétáltam ki az iskolából, ahol megláttam Leight álldogálni. A kezében cigaretta volt, lassan szívta, és közben folyamatosan nézelődött, mégsem vett észre engem. Nem igazán gondoltam, hogy rosszban sántikál, de azért eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
- Hát te mit csinálsz itt? – sétáltam oda hozzá.
- Gondoltam, ha ráérsz, tölthetnénk együtt egy kis időt – mondta félig zavarban, mire elmosolyodtam.
- Rendben.
Beszálltunk a taxiba, amivel jött, és elhajtottunk egy étteremhez. Tudom, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, mégis elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha nem engem várt, csak elhozott ide, mert meglátott, és nem akart lebukni.
Láttam is rajta a feszengést, de később persze rájöttem, hogy az egész kitalációm egy hülyeség volt.
Ahogy a taxi megállt Leigh kedvenc étterme előtt, kiszálltunk az autóból és besétáltunk oda. Leültünk ahhoz az asztalhoz, ami a legeldugottabb volt mind közül, és vártunk, míg megjelent a pincérnő. Egy fiatal, nagyon dögös lány volt, és láthatóan tetszett neki Leigh. Nem voltam egyelőre féltékeny, csak elgondolkodtam rajta, hogy miért van az, hogy minden lánynak tetszenek az Ainsworth-testvérek. Mikor a lány hozzánk ért, rámosolygott Leighre.
- Mit hozhatok? – kérdezte, furcsán elnyújtva a szavakat. Ha ez szexi akart lenni, előre szólok, nem sikerült.
- Két pohár bort szeretnénk egy kétszemélyes tállal. – mondta a barátom, és rám nézett, hogy jó lesz-e így nekem. Mikor bólintottam, a lány megint megszólalt.
- Rendben, nemsokára hozom.
Sosem voltam pincér, nem is tervezek az lenni, sosem tanultam ilyesmit, de még ha tanulnék is, nem igazán gondolom, hogy minden pincérnek muszáj a fenekét végighúzni a vendég karján, miközben elmegy mellette.
- Nagyon irritál ez a lány – mondtam Leighnek, mikor a pincérnő elment az asztalunktól, ezzel együtt megszüntetve a borzalmas parfümének illatát is.
- Ugyan, csak a munkáját végzi – válaszolt a barátom, mire felvontam a szemöldököm.
- Nem gondolom, hogy az a munkája, hogy nekidörgölőzzön a jól kinéző vendégeknek. Tudtommal ez étterem, nem egy sztriptíz bár.
- Féltékeny vagy, kedvesem? – vigyorodott el Leigh.
- Nem, nem vagyok féltékeny, csak nem értem, miért kell így viselkednie – válaszoltam idegesen.
- Tehát féltékeny vagy.
Prüszköltem egyet, majd addig bámultam össze-vissza, míg a csaj meg nem jött a borunkkal és a kajánkkal. Az először még üres poharat Leigh ölébe ejtette, és egyből érte is nyúlt.
- Elnézést! – nyávogta, majd addig bámult mosolyogva Leighre, amíg ő el nem nézett rám.
- Semmi baj – válaszolta Leigh, én pedig közbeszóltam.
- Szerintem magának is fel tudta volna tenni a poharat az asztalra, ha már egyesek nem tudják megfogni.
- Parancsolsz? – bámult rám a lány kissé idegesen, mire angyalian elmosolyodtam.
- Semmi.
Leigh ez alatt majdnem hangosan felröhögött, olyan jól szórakozott a féltékenységemen. Amikor felhúztam a lányt, kissé jobb kedvem lett, és ez az étvágyamat is meghozta. A finom rántott húst olyan jó kedvvel ettem, hogy a barátom még képet is csinált rólam. Nem sokkal később tele hassal dőltem hátra.
- Kérsz még krumplit? – mutatott Leigh a tányérra, mire lassan megráztam a fejem.
- Tele vagyok.
- Beszélgetünk kicsit? – kérdezte, mire bólintottam, és vártam, hogy mit szeretne mondani nekem. Leigh egy kicsit fészkelődött a székén, újból kezdett zavarban lenni, ennek viszont örültem, ezek szerint valami fontosat szeretne mondani.
A következő pillanatban már izgultam, hogy vajon mit, mert nem csak jó lehet, hanem rossz is.
- Ami a múltkori veszekedésünket illeti…
O-ó. Szerintem rossz lesz.
- Szeretnék bocsánatot kérni.
Vagy jó.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked az igazat, nem tudom, miért mondtam ezt. Borzasztóan sajnálom, hogy megbántottalak, Rosalia, meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze – mosolyogtam, és áthajoltam az asztalon, hogy adjak egy puszit a barátomnak.
- Hú, már azt hittem, több kaja fog kelleni – vigyorgott, mire én is elnevettem magam. Még beszélgettünk egy kicsit, majd hamarosan újból elénk került az étterem egyetlen női, de annál rámenősebb pincére.
- Hozhatom a számlát? – kérdezte, mire Leigh bólintott. A csaj elment, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az erős vörös rúzs a száján kissé eltűnt. Mikor megláttam a számlát, rájöttem, miért. Állt rajta a rúzs, meg a szívecskés betűk a lány telefonszáma után.
Miután Leigh fizetett, kisétáltunk az étteremből, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a barátom a zsebébe csúsztatta a számlát, ahelyett, hogy kidobta volna…
A koli előtt fél órát legalább búcsúzkodtunk Leighvel, mivel kibékültünk, és ilyenkor egyszerűen képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Ahhoz már késő volt, hogy eltávot kérjek, szóval nem tudtam a barátomnál aludni. Besétáltam tehát az épületbe, és fellifteztem a nyolcadik emeletre. Felérve besétáltam a szobába, és elfeküdtem az ágyamon.
- Sziasztok – köszöntem a szobatársaimnak ezek után.
- Rosa, Lysander keresett, azt mondta, fontos. – mondta Kim, miután köszönt.
- Megyek, megkeresem – tápászkodtam fel a helyemről, aztán lementem a másodikra. Lysander szobájához érve rá kellett döbbennem, hogy nem tartózkodik bent, szóval lementem a földszintre inni egy forró csokit, hátha közben megérkezik.
Meg is érkezett, és amikor meglátott, már félénken jött oda hozzám.
- Mi az? – kérdeztem.
- Deborah engem küldött, hogy kérjelek meg egy nagyon fontos dologra… - kezdte halkan. Nagyon kíváncsi voltam, mit akar mondani Lys.
- Folytasd csak.
- Nem keresünk egy nyugodtabb helyet? Deborah szerint ki fogsz akadni.
- Akkor inkább el se mondd – nevettem fel, de ez amolyan ideges nevetés volt, és előre féltem attól, hogy mi a baj.
- Menjünk hátra, a focipályára. – ajánlotta Lys, én pedig követtem. Lassan sétáltunk, egyrészt azért, mert hideg volt és kezdett csúszni az út, másrészt pedig azért, mert Lysander lassan ment, félt előállni a dologgal.
Hosszú percekbe telt, míg végül elértünk a focipályához, és a fiú még akkor is húzta az időt, amikor leültünk a padra. Borzasztó hideg volt, rajtam pedig nem volt, csak egy felső, így vacogni kezdtem.
- Tessék – hallottam meg magam mellett Lysandert, aki levette a kabátját és a hátamra terítette.
- Nem kell, megvagyok – mondtam, majd mikor a fiú kezébe akartam adni a ruhadarabot, ő jól rám szorította azt.
- Nem szeretném, hogy megfázz.
- Így viszont te fázol meg – mutattam rá a tényre. Lys néhány pillanatig gondolkodott, majd megszólalt:
- Nem baj.
Mikor a ’vitánk’ befejeződött, Lysander mély levegőt vett és elkezdett mesélni végre arról a hatalmas problémáról, amit ez idáig nem mert elmondani nekem attól félve, hogy esetlen túlságosan kiakadok tőle.
- Tudod, mondtam, hogy két hét múlva fellépésünk lesz…
- Igen, emlékszem. 
- És Deborah lett volna az énekes.
- Volna? – kérdeztem, de hamar le is esett a dolog. – Nem.
- Rosalia, ez nagyon fontos… - kezdte Lys halkan.
- Nem! Lysander, rengeteg dolgot megteszek értetek, de ezt most tényleg nem! Nem fogok Deborah helyett énekelni, egyébként is, mi baja van?
- Mandulaműtétje lesz egy nappal előtte, és nem erőltetheti meg a hangját.
- Keressetek mást, Lysander, én nem fogok énekelni.
- Kérlek, Rosa! Deborah azt mondta, hogy jó hangod van!
Visszagondoltam a hangommal való emlékeimre. Anyámék gyűlölték a hangom, sosem akarták, hogy előttük énekeljek, tehát csak akkor engedtem ki a hangom, ha zuhanyoztam, vagy ha együtt daloltunk Lanával. Soha, senkinek nem mutattam meg a hangomat, mert azt gondoltam, nem tetszene nekik.
- Deborah mégis honnan tudja ezt? – kérdeztem idegesen.
- Azt mondta, egyszer énekeltetek együtt…
Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet. Már emlékeztem… mielőtt Deb elment, egyszer nála aludtam, és szinte egész este énekeltünk, miközben tömtük magunkba a nutellát. Nem igaz, hogy emlékszik rá, és képes felhasználni ezt ellenem…
- Nincs más? Nálam sokkal jobb hangúak is vannak a suliban…
- Mondj egy példát.
Csend.
- Nem fogok énekelni, és ezt holnap meg is mondom Deborahnak! – kiabáltam idegesen, majd Lys ölébe tettem a kabátját, és el akartam menni.
- Várj – szólalt meg a fiú.
- Mi van?! – fordultam hátra idegesen, de már csak azt éreztem, hogy két kar körém fonódik, és ott állok Lysander ölelésében.
- Ha ennyire nem szeretnéd, biztosan ki tudunk találni valamit – mondta halkan, lehelete csiklandozta a fülemet, ettől pedig kirázott a hideg.
- Nem, nem szeretném… - nyöszörögtem, majd szorosabban öleltem át a fiút.
Megbabonázott az illata...

16. Fejezet

Olyan jót aludtam, végre kipihenhettem a hét izgalmait. Nagyot nyújtózkodtam, és a telefonomra néztem. Le volt merülve.
Ó.
Feltettem töltőre, aztán vártam, hogy bekapcsoljon. Kint nevetést hallottam, Lanáét, szóval gondoltam, hogy Rob megint itt van. Mikor bekapcsolt a telefonom, elborzadva néztem a képernyőre. Egy óra volt, és én tízre hívtam ide Lysandert és Castielt, hogy megcsináljuk a házit! Több nem fogadott hívásom is volt tőlük, de aztán… semmi. Biztos hazaküldte őket Lana.
Hülye telefon, miért nem tudtál ébreszteni?
Kikeltem az ágyból, és kinéztem az ablakon.
Nem csak Rob és Lana volt kint.
Lysander ugyanúgy pakolta a fát, mint ők.
Gyorsan felöltöztem, mert volt még, és úgy döntöttem, lemegyek segíteni nekik. Pár perc alatt felöltöztem, és kisétáltam.
- Na, felkelt már a hétalvó is… - vigyorgott Lana, mikor meglátott.
- Miért nem keltettél fel? – kérdeztem.
- Hát, mikor megjöttek a fiúk, mondtam, hogy alszol, és Lysander azt mondta, hogy hagyjalak pihenni, szóval bepakoltuk a fát. Castiel meg elment délben Deborahoz.
- Értem – Lysanderre pillantottam, aki a ’munkáját’ végezte. Odasétáltam hozzá, és elkezdtem beledobálni a megmaradt fát a talicskába, hogy aztán azt hátravihessük.
Negyed óra alatt végeztünk a maradékkal. Csak gratulálni tudok magamnak, hogy ennyit segítettem, de már mindegy.
- Kértek teát? – kérdeztem bent.
- Meg kaját, nagyon éhes vagyok! – mondta Lana, a barátja pedig bólintott.
- Lysander? – néztem a fiúra.
- Én nem vagyok éhes, de egy teát elfogadok. – mikor ezt kimondta, hangosan megkordult a hasa. Elmosolyodtam.
- Spagetti van, jó lesz mindenkinek?
Mikor már az asztalnál ettünk és ittuk a teámat, amit kivételesen jól ízesítettem meg, Rob megszólalt.
- Rosalia, elvihetném Lanát moziba délután?
Értetlenül bámultam rá. Vagyis, inkább zavarban, mert még sosem kérdeztek tőlem ilyesmit. Még ha az anyja lennék, megérteném… de a nővére vagyok.
Nos, mindegy, örültem neki, hogy a srác megkérdezte, szóval rámosolyogtam.
- Persze, menjetek nyugodtan.
- Köszönöm. – mondta a srác, és folytattuk az ebédünket. Miután végeztem, Lanáék felajánlották, hogy elmosogatnak, így mi Lysszel felmentünk a szobámba.
- Ülj le nyugodtan – habogtam zavartan, Lysander pedig helyet foglalt az ágyamon, és letette rá a kellékeket, amiket hozott. Ez eddig fel sem tűnt.
A2-es papír volt nála, cellux, meg rengeteg ember kinyomtatott képe.
- Te már teljesen előre dolgoztál! – jelentettem be, mire Lys rám pillantott.
- Ne haragudj.
- És tudod is, hogy kik ők?
- Leírtam a jegyzetfüzetembe… - kutatott néhány percet, majd módosította a válaszát. – Nem.
Elvigyorodtam.
- Megint elhagytad a jegyzetfüzeted?
- Nem elhagytam, csak eltűnt egy időre.
- Hát, Lysander, akkor kezdjünk keresni.
Egy egész órába telt, míg minden fejhez csoportosítottuk a neveiket, aztán újabb órába, míg a kapcsolataikat is összegeztük. Fél óra múlva pedig kész volt a művünk, és nekem komolyan tetszett. Kis fonalakkal kötöttük össze a barátokat, meg az ellenségeket, és egész jól nézett ki (ez alatt azt értem, hogy nem volt túlságosan kiláthatatlan). Mikor végeztünk, Lysanderre néztem.
- Nem beszélgetünk egy kicsit? Vagy… sietsz?
- Ha sietnék, már délben elmentem volna, Rosa – mosolygott a fiú, mire mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Igaz.
- És miről szeretnél beszélgetni?
- Azt nem tudom. – mondtam félve, és picire összehúztam magam, mintha attól meglágyítanám Lysander szívét, és megszánna egy mesével. Az ötletem bevált, ugyanis Lys mesélni kezdett.
- Deborah szervezett nekünk egy fellépést.
- Hát az fantasztikus! Mikor lesz?
- Két hét múlva, pénteken.
- Az hamar van? – kérdeztem, mivel nem értettem a zenéhez.
- Nem hiszem. Csak felelevenítjük a régi számainkat, nem gondolom, hogy gond lenne belőle.
Persze, gond lett, de ezt először még nem tudtuk…
- El vagy kenődve, Rosa, van valami baj? – nézett rám Lysander, kissé oldalra billentve a fejét, amitől borzasztó aranyosan nézett ki. Nem akartam erre gondolni, szóval megráztam a fejem, nagyot sóhajtottam, és belekezdtem a mondandómba.
- Tegnap Leighnél voltam.
Lysander mocorogni kezdett, éreztem, hogy nagyon figyel arra, amit mondani akarok. Nem húztam az agyát, a lényegre tértem.
- Nem mondtam el neki a csókot.
Nem tudom, hogy ezek után Lysander megkönnyebbült-e, vagy nem, mindenesetre folytattam.
- De beszéltünk a szüleitekről.
Láthatóan ez a rész is nagyon érdekelte Lyst.
- Azt mondta, azért hazudta, hogy autóbalesetben meghaltak, mert nem akarta, hogy azzal nyaggassam, hogy legyen már jogsija, mikor ő jobban szeret taxival meg ilyenekkel járni…
- Jézusom. – Lysander lehajtotta a fejét, és vett néhány mély levegőt. Láttam rajta, hogy ideges. – Akkor legalább mondott volna csak balesetet… de az, hogy meghaltak, csak ennyiért…
- Nagyon szereted a szüleidet, igaz? – ültem közelebb Lysanderhez, és megsimítottam a karját. Rám pillantott, valószínűleg nem számított sem a kérdésre, sem a simogatásra, de abból az arckifejezésből, amivel rám nézett, úgy gondoltam, nem igazán haragszik érte. A másik pedig az, hogy nekünk aztán már mindegy.
- Igen, nagyon. Kiskoromban sok időt töltöttünk együtt. Annyi szeretet van bennük… később, mikor kamaszodni kezdtem, azt mondták, hogy nem jó nekünk Leighvel ez az angliai iskola, ide küldtek, Dunkerque-be, a nagyszüleinkhez. Akkor voltam tizenkettő. Nagyon haragudtam rájuk ezért a döntésért, nem akartam elmenni, nem értettem, miért kell elmennünk onnan… Aztán persze rájöttem, hogy ha anyáék a királynál akarnak dolgozni, nem lesz idejük nevelni minket. Mikor idekerültem, megismertem Castielt, őt is akkoriban hagyták itt a szülei, és nagyon jó barátok lettünk. – Lysander elmosolyodott. – Nyáron kerültem ide, a szünetben annyi gyermekded dolgot csináltunk… A végén nem bántam meg, hogy mamához és papához költöztünk. Ők mindig nagyon kedvesek voltak, sosem veszekedtünk. A szüleimmel pedig mai napig levelezek, és néha meglátogatnak.
- Hát, én együtt élek a szüleimmel, de folyamatosan veszekszünk… - mondtam, mire Lys elmosolyodott.
- Egy ilyen makacs lánnyal nehéz dűlőre jutni.
- Jaj, tudod, hogy nem mindig vagyok makacs! Ők… nem tudom, valamiért mindig belém kötnek. Lanához hasonlítanak… Már néhány éve meguntam, hogy megpróbáljak megfelelni nekik.
- Castiel szülei is ilyenek. Csak ők azóta sem keresik, hogy ideküldték Amerikából.
- Szegénykém… - mondtam, belegondoltam, milyen lenne, ha anyáék lepasszolnának a nagyihoz, és soha többet nem keresnének. Nekem nem olyan a mamám, mint Laure néni. Ő arccsipkedős, nem engedne sehová, és nyolckor már aludnom kellene. Ilyenekre gondolva mégiscsak szeretem a szüleimet.
Még néhány percig beszélgettünk Lysszel, aztán úgy döntött, ideje hazamenni. Kikísértem, és még percekig bámultam őt…

~ író szemszög ~

Mikor Lysander hazaért, a házban nem csak nagymamáját találta, de Leight is.
- Sziasztok. – köszönt csendesen.
- Hol voltál? – szegezte neki a kérdést Leigh.
- Rosánál. – válaszolt öccse.
- Na, és mit csináltál te az én barátnőmnél?
Laure néni ekkor már leült egy székre, kezdett ideges lenni, nem akart veszekedést, de egyelőre nem szólt bele.
- A közös házi dolgozatunkat.
- Értem. – Leigh keserűen elnevette magát. – Mi mást is csinálnál…
Lysander kissé értetlen volt emiatt. Rosalia azt mondta, hogy Leigh nem tudja a csókot… biztosan nem hazudott. Akkor mi ez a kirohanás a bátyjánál?
- Van valami baj, Leigh? – kérdezte végül.
- Semmi, kisöcsém, csupán meglátogattam a nagymamámat. – Leigh leült az egyik székre.
- Csak azért kérdeztem, mert bántóan beszélsz rólam és a barátnődről is.
- Ó, Lysander, értem már, mire akarsz kilyukadni! – Leigh megint felnevetett.  – Nyugodj meg, tisztában vagyok vele, hogy Rosalia soha nem csalna meg veled. Te, kisöcsém, senkinek nem kellesz. Előadod itt az udvariast, miközben csak gyáva vagy. Annyira gyáva, hogy még Ninát sem merted meghúzni…
- Leigh! – kiáltott fel Laure néni. A levegő megfagyott körülöttük egy pillanatra.
- Hazamegyek – mondta Leigh, és olyan gyorsan állt fel, hogy felborult mögötte a szék. Mielőtt kilépett az ajtón, még nekiment az öccsének. Mikor végleg kilépett a házból, Lysander csak bámult maga elé.
Igaz, hogy sosem feküdt le a volt barátnőjével, de ezt nem gyávaságból tette.
- Lys, drágám… - szólalt meg halkan Laure néni. A fiú csak a felborult székhez sétált, felállította, és felsétált a szobájába. Most nem beszélhet a nagymamájával, gondolkodnia kell. Talán születhet ebből egy új dal…