16. Fejezet

Olyan jót aludtam, végre kipihenhettem a hét izgalmait. Nagyot nyújtózkodtam, és a telefonomra néztem. Le volt merülve.
Ó.
Feltettem töltőre, aztán vártam, hogy bekapcsoljon. Kint nevetést hallottam, Lanáét, szóval gondoltam, hogy Rob megint itt van. Mikor bekapcsolt a telefonom, elborzadva néztem a képernyőre. Egy óra volt, és én tízre hívtam ide Lysandert és Castielt, hogy megcsináljuk a házit! Több nem fogadott hívásom is volt tőlük, de aztán… semmi. Biztos hazaküldte őket Lana.
Hülye telefon, miért nem tudtál ébreszteni?
Kikeltem az ágyból, és kinéztem az ablakon.
Nem csak Rob és Lana volt kint.
Lysander ugyanúgy pakolta a fát, mint ők.
Gyorsan felöltöztem, mert volt még, és úgy döntöttem, lemegyek segíteni nekik. Pár perc alatt felöltöztem, és kisétáltam.
- Na, felkelt már a hétalvó is… - vigyorgott Lana, mikor meglátott.
- Miért nem keltettél fel? – kérdeztem.
- Hát, mikor megjöttek a fiúk, mondtam, hogy alszol, és Lysander azt mondta, hogy hagyjalak pihenni, szóval bepakoltuk a fát. Castiel meg elment délben Deborahoz.
- Értem – Lysanderre pillantottam, aki a ’munkáját’ végezte. Odasétáltam hozzá, és elkezdtem beledobálni a megmaradt fát a talicskába, hogy aztán azt hátravihessük.
Negyed óra alatt végeztünk a maradékkal. Csak gratulálni tudok magamnak, hogy ennyit segítettem, de már mindegy.
- Kértek teát? – kérdeztem bent.
- Meg kaját, nagyon éhes vagyok! – mondta Lana, a barátja pedig bólintott.
- Lysander? – néztem a fiúra.
- Én nem vagyok éhes, de egy teát elfogadok. – mikor ezt kimondta, hangosan megkordult a hasa. Elmosolyodtam.
- Spagetti van, jó lesz mindenkinek?
Mikor már az asztalnál ettünk és ittuk a teámat, amit kivételesen jól ízesítettem meg, Rob megszólalt.
- Rosalia, elvihetném Lanát moziba délután?
Értetlenül bámultam rá. Vagyis, inkább zavarban, mert még sosem kérdeztek tőlem ilyesmit. Még ha az anyja lennék, megérteném… de a nővére vagyok.
Nos, mindegy, örültem neki, hogy a srác megkérdezte, szóval rámosolyogtam.
- Persze, menjetek nyugodtan.
- Köszönöm. – mondta a srác, és folytattuk az ebédünket. Miután végeztem, Lanáék felajánlották, hogy elmosogatnak, így mi Lysszel felmentünk a szobámba.
- Ülj le nyugodtan – habogtam zavartan, Lysander pedig helyet foglalt az ágyamon, és letette rá a kellékeket, amiket hozott. Ez eddig fel sem tűnt.
A2-es papír volt nála, cellux, meg rengeteg ember kinyomtatott képe.
- Te már teljesen előre dolgoztál! – jelentettem be, mire Lys rám pillantott.
- Ne haragudj.
- És tudod is, hogy kik ők?
- Leírtam a jegyzetfüzetembe… - kutatott néhány percet, majd módosította a válaszát. – Nem.
Elvigyorodtam.
- Megint elhagytad a jegyzetfüzeted?
- Nem elhagytam, csak eltűnt egy időre.
- Hát, Lysander, akkor kezdjünk keresni.
Egy egész órába telt, míg minden fejhez csoportosítottuk a neveiket, aztán újabb órába, míg a kapcsolataikat is összegeztük. Fél óra múlva pedig kész volt a művünk, és nekem komolyan tetszett. Kis fonalakkal kötöttük össze a barátokat, meg az ellenségeket, és egész jól nézett ki (ez alatt azt értem, hogy nem volt túlságosan kiláthatatlan). Mikor végeztünk, Lysanderre néztem.
- Nem beszélgetünk egy kicsit? Vagy… sietsz?
- Ha sietnék, már délben elmentem volna, Rosa – mosolygott a fiú, mire mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Igaz.
- És miről szeretnél beszélgetni?
- Azt nem tudom. – mondtam félve, és picire összehúztam magam, mintha attól meglágyítanám Lysander szívét, és megszánna egy mesével. Az ötletem bevált, ugyanis Lys mesélni kezdett.
- Deborah szervezett nekünk egy fellépést.
- Hát az fantasztikus! Mikor lesz?
- Két hét múlva, pénteken.
- Az hamar van? – kérdeztem, mivel nem értettem a zenéhez.
- Nem hiszem. Csak felelevenítjük a régi számainkat, nem gondolom, hogy gond lenne belőle.
Persze, gond lett, de ezt először még nem tudtuk…
- El vagy kenődve, Rosa, van valami baj? – nézett rám Lysander, kissé oldalra billentve a fejét, amitől borzasztó aranyosan nézett ki. Nem akartam erre gondolni, szóval megráztam a fejem, nagyot sóhajtottam, és belekezdtem a mondandómba.
- Tegnap Leighnél voltam.
Lysander mocorogni kezdett, éreztem, hogy nagyon figyel arra, amit mondani akarok. Nem húztam az agyát, a lényegre tértem.
- Nem mondtam el neki a csókot.
Nem tudom, hogy ezek után Lysander megkönnyebbült-e, vagy nem, mindenesetre folytattam.
- De beszéltünk a szüleitekről.
Láthatóan ez a rész is nagyon érdekelte Lyst.
- Azt mondta, azért hazudta, hogy autóbalesetben meghaltak, mert nem akarta, hogy azzal nyaggassam, hogy legyen már jogsija, mikor ő jobban szeret taxival meg ilyenekkel járni…
- Jézusom. – Lysander lehajtotta a fejét, és vett néhány mély levegőt. Láttam rajta, hogy ideges. – Akkor legalább mondott volna csak balesetet… de az, hogy meghaltak, csak ennyiért…
- Nagyon szereted a szüleidet, igaz? – ültem közelebb Lysanderhez, és megsimítottam a karját. Rám pillantott, valószínűleg nem számított sem a kérdésre, sem a simogatásra, de abból az arckifejezésből, amivel rám nézett, úgy gondoltam, nem igazán haragszik érte. A másik pedig az, hogy nekünk aztán már mindegy.
- Igen, nagyon. Kiskoromban sok időt töltöttünk együtt. Annyi szeretet van bennük… később, mikor kamaszodni kezdtem, azt mondták, hogy nem jó nekünk Leighvel ez az angliai iskola, ide küldtek, Dunkerque-be, a nagyszüleinkhez. Akkor voltam tizenkettő. Nagyon haragudtam rájuk ezért a döntésért, nem akartam elmenni, nem értettem, miért kell elmennünk onnan… Aztán persze rájöttem, hogy ha anyáék a királynál akarnak dolgozni, nem lesz idejük nevelni minket. Mikor idekerültem, megismertem Castielt, őt is akkoriban hagyták itt a szülei, és nagyon jó barátok lettünk. – Lysander elmosolyodott. – Nyáron kerültem ide, a szünetben annyi gyermekded dolgot csináltunk… A végén nem bántam meg, hogy mamához és papához költöztünk. Ők mindig nagyon kedvesek voltak, sosem veszekedtünk. A szüleimmel pedig mai napig levelezek, és néha meglátogatnak.
- Hát, én együtt élek a szüleimmel, de folyamatosan veszekszünk… - mondtam, mire Lys elmosolyodott.
- Egy ilyen makacs lánnyal nehéz dűlőre jutni.
- Jaj, tudod, hogy nem mindig vagyok makacs! Ők… nem tudom, valamiért mindig belém kötnek. Lanához hasonlítanak… Már néhány éve meguntam, hogy megpróbáljak megfelelni nekik.
- Castiel szülei is ilyenek. Csak ők azóta sem keresik, hogy ideküldték Amerikából.
- Szegénykém… - mondtam, belegondoltam, milyen lenne, ha anyáék lepasszolnának a nagyihoz, és soha többet nem keresnének. Nekem nem olyan a mamám, mint Laure néni. Ő arccsipkedős, nem engedne sehová, és nyolckor már aludnom kellene. Ilyenekre gondolva mégiscsak szeretem a szüleimet.
Még néhány percig beszélgettünk Lysszel, aztán úgy döntött, ideje hazamenni. Kikísértem, és még percekig bámultam őt…

~ író szemszög ~

Mikor Lysander hazaért, a házban nem csak nagymamáját találta, de Leight is.
- Sziasztok. – köszönt csendesen.
- Hol voltál? – szegezte neki a kérdést Leigh.
- Rosánál. – válaszolt öccse.
- Na, és mit csináltál te az én barátnőmnél?
Laure néni ekkor már leült egy székre, kezdett ideges lenni, nem akart veszekedést, de egyelőre nem szólt bele.
- A közös házi dolgozatunkat.
- Értem. – Leigh keserűen elnevette magát. – Mi mást is csinálnál…
Lysander kissé értetlen volt emiatt. Rosalia azt mondta, hogy Leigh nem tudja a csókot… biztosan nem hazudott. Akkor mi ez a kirohanás a bátyjánál?
- Van valami baj, Leigh? – kérdezte végül.
- Semmi, kisöcsém, csupán meglátogattam a nagymamámat. – Leigh leült az egyik székre.
- Csak azért kérdeztem, mert bántóan beszélsz rólam és a barátnődről is.
- Ó, Lysander, értem már, mire akarsz kilyukadni! – Leigh megint felnevetett.  – Nyugodj meg, tisztában vagyok vele, hogy Rosalia soha nem csalna meg veled. Te, kisöcsém, senkinek nem kellesz. Előadod itt az udvariast, miközben csak gyáva vagy. Annyira gyáva, hogy még Ninát sem merted meghúzni…
- Leigh! – kiáltott fel Laure néni. A levegő megfagyott körülöttük egy pillanatra.
- Hazamegyek – mondta Leigh, és olyan gyorsan állt fel, hogy felborult mögötte a szék. Mielőtt kilépett az ajtón, még nekiment az öccsének. Mikor végleg kilépett a házból, Lysander csak bámult maga elé.
Igaz, hogy sosem feküdt le a volt barátnőjével, de ezt nem gyávaságból tette.
- Lys, drágám… - szólalt meg halkan Laure néni. A fiú csak a felborult székhez sétált, felállította, és felsétált a szobájába. Most nem beszélhet a nagymamájával, gondolkodnia kell. Talán születhet ebből egy új dal…