6. Fejezet

Reggel borzasztó csörgésre ébredtem. Jobbra-balra forgolódtam, de csak nem tudtam visszaaludni. Az órámra néztem – fél hét. Fantasztikus. Még lett volna fél órám aludni, de most már nem lesz. Még egy ok, hogy ne bírjam ezt a helyet.

Kimásztam az ágyból, nyújtózkodtam egyet, majd magamra kaptam Kim ruháját. 

Mielőtt megkérdeznétek, miért tettem, nem, nem azért mert csóró vagyok. A Sweet Amoris minden november negyedikén (vagyis minden csütörtökön, ami ahhoz a legközelebb van) stílusváltó-napot tart. Tehát nem vehetem fel a diáklányos szerkómat, ezért Kimmel ruhát cseréltünk erre az egy napra. Praktikus, és ingyenes.

Mikor magamra kaptam a rövidnadrágját, és a cipőjét, késznek éreztem magam a mosdóba menetelhez. Mikor elvégeztem folyóügyeimet, kezet mostam, megmostam az arcomat, és kisminkeltem magam. Kim nem kent magára tust soha, szóval csak szempillaspirált és szemceruzát használtam. Mikor végeztem, majdnem fogtam a tusomat, hogy egy tonnát kenjek magamra.

Nem volt semmi extra a szememen, sőt, egész natúrnak tűntem. És nagyon zavart. Mégis úgy döntöttem, hadd maradjon csak ennyi, és inkább visszamentem a szobába. Megágyaztam, és összepakoltam a cuccaimat. A szobatársaim akkor ébredeztek, mikor kiléptem a szobából, de nem köszöntek, szóval én sem nekik. A headsetet a fülembe tettem, és úgy döntöttem, olyan zenét hallgatok, amit Kim szeret, szóval a Skillet – Monsterre esett a választásom. Egészen felpörgetett, míg lementem a reggelimért, majd a buszmegállóba. A buszon már Lysanderék bandáját hallgattam (mentségemre szóljon, Kim is szereti őket), most éppen a Why című számuk ment. Nem egy szerelmes dal volt, a családról szólt, ezért is szerettem annyira.

„Nézz a szemembe, mondd el, kérlek,

Mit hibáztam, hogy elhagytál végleg?!” – kiabálta Castiel, akinek szintén nem volt túl jó családi háttere. Közben Leigh családjára gondoltam. Kínosnak véltem, hogy semmit nem tudok róluk, hiszen fél éve együtt vagyunk, de Lysander sem mondott róluk soha semmit, szóval úgy gondoltam, inkább nem tapogatózom, nehogy valami kínos helyzetet idézzek elő. Ó, jut eszembe, vajon a fiúk minek fognak öltözni? 

Rengeteg mindenen kattogott az agyam, miközben leszálltam a buszról – pont a suli előtt tett ki, szóval jól jártam vele, - például a fiúk mai ruháján, hogy az enyém hogy fog állni Kimen vagy hogy az igazgatónő idén mivel rukkol elő. Minden évben borzalmas ruhákat választott: volt már bohóc, énekes, sőt, egyszer még prosti is, persze valami lazább kiadásban. Előre féltem. A kedvencem az volt, mikor farsangkor beöltözött. Torta volt. Fodros harisnya, fodros miniszoknya, fodros blúz és fodros kalap volt rajta. 

Szegénykét annyira kinevették, hogy soha többé nem öltözött be. 

Én az első két évben odavoltam ezekért a beöltözős napokért – voltam már tehenészlány farmerben és kockás ingben, gumicsizmában meg cowboy-kalapban, voltam gót, tavaly pedig titkárnő. Akkor ment el a dologtól a kedvem, mert az akkori elsős lányok mind miniszoknyás, melltartós pompom-lányoknak öltöztek. Namármost, ha te szeretsz egy ünnepet, amit elrontanak, akkor utána nem sok kedved lesz hozzá, tehát most inkább csak cseréltem Kimmel ruhát.

Az iskola kapuja előtt egy alakot láttam cigizni, akit egy másik várt. Elvigyorodtam. A cigiző alak Castiel volt, szmokingban! Lehet rá akármit mondani, de ezeken az eseményeken mindig szépen beöltözött, és most sem csalódtam benne. Nagyon jól állt neki. De ahogy Lysandert megláttam…

- Sziasztok – álltam meg a fiúk előtt vigyorogva. – Ti aztán kitettetek magatokért. Lysander, honnan szerezted ezt?
- Az új stílusom. Miért, nem tetszik? – kérdezte halványan mosolyogva. Nem kaptam választ a kérdésemre, de nem gond, úgyis csak költői kérdésnek szántam. – És te, Castiel?
- Nekem volt otthon. Meglepő, mi? – vigyorgott, majd elpöckölte a csikkét.
- Rendkívül. – válaszoltam, majd bementem velük a suliba. Odabent a tavalyihoz képest jobb volt a felhozatal, de láttam néhány kislányt, akik kellették magukat a fiúknak, főleg Castielnek, aki élvezte a neki járó tekinteteket. Valahogy beverekedtük magunkat a terembe, és átlapoztuk a fizikát, amit előző órán vettünk. Nagyjából megtanultam, de csak azért, hogyha javítanék, átmehessek a Sweet Amoris kolijába. Hamarosan bejött a tanár, és letette a naplót az asztalra.
- Ma nincs dolgozat, se felelés. Nehéz anyagot fogunk venni.
Nem tudtuk, hogy ennek most örüljünk-e vagy ne, szóval csak vártuk az anyagot. Szerencsére második félévtől nem lesz egy csomó tantárgyunk, most is csak azért van tömve, mert nem mindent fejeztünk be tavaly. De nem gond, következő félévben majd élvezzük azt a néhány, megmaradt órát.
A fizika egész hamar eltelt, utána a kémia már nem annyira.
- Ma a levegő összetételének átismétléséből felelünk, Rosalia, fáradj a táblához!
Örültem, hogy ilyen könnyű dologról kell beszélnem, mindent elmondtam, amit csak tudtam, a tanárnő pedig vagy bólogatott, vagy kérdéseket tett fel, amire általában jól válaszoltam. A végére persze kaptam egy egyenletet, amit éppen csak azért tudtam megoldani, mert jó vagyok matekból, de a négyes meglett.
Hát meg is érdemeltem.
A duplamatek hamar eltelt, még majdnem élveztem is, a földrajzot nagyjából végigaludtam, bioszon pedig újból drogelőadást tartottak – nagyon gyakori szokás, nem tudom, miért. Óra után odaléptem Peggyhez.
- Akkor elkísérsz a fogorvoshoz? – kérdeztem, ugyanis húzásra kellett mennem.
- Öhm, nem tudlak. Bocsi, de el vagyok maradva egy cikkel.
- Ne már, megígérted…
- Ne haragudj – nézett rám bocsánatkérőn Peggy, és elsétált mellettem. Nagyot sóhajtottam.
- Mi a baj? – kérdezte mellém lépve Lysander, és egyből megéreztem az illatát. Nagyon helyes, hogy e mellé a ruha mellé is a saját parfümét használja, mert borzasztó finom illata van.
- Peggy nem tud elkísérni a fogorvoshoz. – húztam el a szám.
- Elkísérlek, ha szeretnéd, de akkor te is kísérj el engem a hangszerboltba. – mosolygott Lys.
- Isten vagy! – tapsikoltam, és elindultunk a buszmegállóba. Előbb a hangszerboltba mentünk, mert közelebb volt, és gyorsabban lezajlott (egyébként pengetőt vettünk, meg gitárhúrt), aztán a fogorvosomhoz. Néhány percet vártunk a kórházillatú teremben, aztán a fogorvosom kinyitotta az ajtaját, és beinvitált.
- Mindjárt jövök – néztem Lysre, aki bólintott.
Odabent egyből beültem a székbe, és vártam. A fogorvos végignézte a fogaimat, majd nekiállt egyesével leszedni a breketteket. Nem értettem, miért, de ráhagytam. Nem tudom, meddig ülhettem bent, de a szám már teljesen kiszáradt.
- Végeztünk, öblögethetsz. – mondta az orvos, és ezt meg is tettem, majd vártam, mit fog mondani.
- Nem kell többé fogszabályzót hordanod. – jelentette be, mire elvigyorodtam. – Itt az esti fogszabályzó, de csak akkor kell betenned, ha úgy érzed, vissza akarnak menni a fogaid az előző állapotukba.
- Rendben, köszönöm – vigyorogtam, kifizettem a fogszabályzót, és kiléptem a helyiségből. Örömömben Lysander nyakába ugrottam.
- Nézd! – mutogattam neki a fogaimat, mire elmosolyodott.
- Castielnek akkor is vasmosoly maradsz.
- Nem baj, a lényeg, hogy végre nem kell ezt hordanom. – sóhajtottam. Mivel egyikünknek sem volt még kedve hazamenni, elsétáltunk egy kávézóba, ahol forró csokit ittunk, és megtanultuk holnapra, amit kellett.
- Veled olyan könnyű tanulni – jelentettem be. – Jól magyarázol.
- Köszönöm. – válaszolta Lys. Kicsit többre számítottam, de nem beszélt tovább. Beállt a kínos csend, és már hét óra volt (sokat voltam bent a fogorvosnál), szóval úgy döntöttünk, hazamegyünk. Lysander egészen a koliig kísért, ahol Sabrináék kint cigiztek.
- Köszi, hogy elkísértél. – mosolyogtam Lysre, majd köszönésképpen átöleltem, és felmentem a szobámba. Ott elpakoltam holnapra, meg ilyesmik, és telefonoztam, amíg Sabrina fel nem jött.
- Szia! Ez a helyes srác a barátod volt? – kérdezte vigyorogva.
- Nem, a barátom öccse – válaszoltam.
- Ú, és mi a neve? Nagyon dögös. – láthatóan egyre jobban érdekelte, de engem ez kezdett zavarni.
- Lysander.
- Mit gondolsz, ha bemutatnál neki, lenne esélyem nála? – ez már kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Elképzeltem a nyugodt, lelkis srácot Sabrinával, és megráztam a fejem.
- Nem, szerintem nem vagy az esete. – válaszoltam, erre pedig Sabrina összehúzta a szemét.
- Mit mondtál?! – a hangja még a tegnapinál is fenyegetőbb volt.
- Nem vagy Lysander esete.
- Jól van, Rosa, eddig azt hittem, normális vagy, de ne hidd, hogy ez után bármiféle kedvességet fogsz kapni tőlem, vagy akárkitől a szobában, mert nem!
- Én csak az igazat mondtam…
- Fogd be. – mordult rám, és nem szólt hozzám többet. Fogtam magam, megágyaztam, aztán elmentem fürdeni. Mikor visszaértem, bepakoltam a szekrénybe, és befeküdtem az ágyamba, ami… szokatlanul nedves volt. Kiugrottam, és megláttam, hogy mindenem tiszta víz. Sabrinára néztem, aki csak vigyorgott. Dühösen szárítottam kicsit hajszárítóval, majd rátettem a törölközőm, és lefeküdtem aludni.
Valami elkezdődött…

Ébresztő, Rosa!

5. Fejezet

Az épület nagy volt, és szép, de nem tűnt túl otthonosnak. Lana bátorítóan megszorította a kezemet, és segített kivenni a kocsiból a cuccaimat.
Nagyot sóhajtottam, majd enyhén remegő lábakkal az épület felé vettem az irányt. A nagy bőrönd erősen húzta a kezem, míg elvonszoltam magam az ajtóig. Félve néztem anyáékra, de ők nem szenteltek meg a figyelmükkel, szóval a gyomrom egyre inkább összehúzódott minden egyes lépésnél. Lana mellém lépett, és megszorította a kezem. Mikor ránéztem, ő kedvesen elmosolyodott, ezzel egy kis életet lehelve belém. Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy most fogom magam, és elszaladok, de nem lett volna értelme. Elfáradtam volna, anyáék elkaptak volna, és sokkal másabb módon is behoztak volna. Túl sok a volna. Már itt vagyok, és biztos nem lesz olyan borzalmas, mint gondolom. Akkor nem lenne annyi kolis.
Ahogy beléptünk, szétnéztem. Jobb oldalon, egy fehér, műanyag, nagy asztal állt, tele papírokkal. Mögötte pöffeszkedett egy ősz hajú, borzalmasan kövér asszony. Ezt az egészet üveg vette körül, ami közepére egy tábla volt ragasztva 'Porta' felirattal
- Jó napot, beiratkozni jöttünk, hol találjuk az igazgatót? - hajolt be anya a kis résen.
- Arra - csámcsogott a rágójával a nő, és egy ajtó felé mutatott.
Igazgatói iroda.
Félve mentem oda, és vártam, hogy a szüleim bekopogjanak. Meg is tették, majd beléptünk az ajtón a 'lehet' szócskát hallva.
- Jó napot, beiratkozni jöttünk - mondta odabent újra az anyám, mire az igazgató végignézett rajtam és Lanán.
- Mind a ketten?
- Csak a nagy. - mondta apa, semmi kedvességgel.
- Akkor jó, mert már csak egy szabad ágyunk van. Bár ez vidékieknek lett volna fenntartva. - tette hozzá flegmán, ami anyáméknál kiverte a biztosítékot.
- Szerintem fizettünk annyit, hogy egy vidékivel nem járt volna jobban, és egyébként is, csak félévig lesz itt. Mellesleg el is mehetünk.
Lehunytam a szemem. Istenem, mondd, hogy ez nem csak egy álom, anyámék tényleg összevesznek az igazgatóval és én hazamehetek… Kérlek!
- Nem úgy értettem. Jöjjenek csak, felvezetem a lányukat a szobájába.
- Köszönjük. – sóhajtott anya, belőlem pedig az utolsó reménysugár is eltűnt. Lassan baktattam fel az elsőre, bántam, hogy nem a negyediken lakok, hiszen így egy pillanat alatt felértünk. Az igazgató bekopogott, és kinyitotta az ajtót.
Odabent viháncoló lányokat pillantottam meg, akik érdeklődve bámultak rám.
- Sziasztok – mondtam halkan, és az egyetlen üres ágyra tettem a bőröndöm. Mire az ajtó felé néztem, már senki nem volt ott.
Látom, búcsúzkodni már nem fogok senkitől.
- Szia, Sabrina vagyok. – szólalt meg az egyik lány. Felé fordultam.
Halvány vörös haja volt, szürke szemei, és hibátlan, fehér bőre. Nekem kicsit zombinak tűnt, mivel az én bőröm kicsivel sötétebb árnyalatú. A hangjában volt valami furcsa, egyáltalán nem tűnt őszintének, de mivel ő köszönt nekem először, úgy gondoltam válaszolok.
- Rosalia – mosolyogtam.
- Ők itt Christe és Bebe. – mutatott két lányra. Christe haja szőke volt, göndör, és a válláig ért, de mást nem nagyon láttam belőle, mert éppen olvasott. Bebe egyenes, rövid, barna hajú lány volt, szemüveggel, és éppen… nos, nem tudtam eldönteni, mit csinál. Mármint rajzolt, elejtette a ceruzát, felvette, belefejelt a szekrénybe… szóval, borzasztó ügyetlen volt.
- Sziasztok – köszöntem nekik. Mindketten visszaköszöntek, de többet nem igazán beszéltem velük. Szétnéztem, megnéztem, melyek az én szekrényeim és polcaim, majd kicipzáraztam a bőröndömet. A szekrény kódos volt, és mivel azt nem tudtam, leszaladtam az igazgatóságra, hogy megkérdezzem azt. Kopogtam, majd benyitottam. Az igazgató éppen Petville-ezett a Facebookon, mégis úgy nézett rám, mintha valami nagyon fontos dologban zavartam volna meg.
- Mit segíthetek? – kérdezte, jelezve, hogy mondjam már, és tűnjek el.
- Nem tudom a szekrényem kódját. – válaszoltam.
- Ja, nesze – tolt elém egy fecnit.
- Köszönöm. – markoltam el, de ő megfogta a csuklóm.
- Nem viheted el. Nézd meg a kódot, és jegyezd meg.
1956. Hát ezt nem nehéz megjegyezni. Kiléptem az igazgatói irodából, és miközben a szobámba mentem vissza, azon gondolkodtam, hogy egy szakadt fecnit, amin szinte olvashatatlan számok vannak, miért nem vihetek magammal, mikor biztos külön be van vezetve minden adatbázisba a kód.
Mindegy…
Ahogy felértem, megláttam, hogy Sabrina éppen a bőröndöm előtt áll, és nézi azt. Meg sem ijedt, mikor beléptem, csak elmosolyodott.
- Ezt a diáklányos szerkót honnan vetted? – kérdezte mosolyogva. – Nagyon tetszik.
- A barátom varrta nekem. – mosolyodtam el büszkén.
- Tényleg? Nagyon jó! – lassan elsétált az ágyam mellől, én pedig nekiálltam bepakolni. Arra gondoltam, hogy talán csak rendes szobatársaim vannak, és nem lesz velük gond. Miután mindent egyenletesen szétosztottam a szekrényeimben, és a tankönyveimet is sorba raktam a polcaimon, a bőröndömet felpakoltam a szekrényem tetejére, és elégedetten, lihegve ültem le pihenni. Mikor megnyugodtam, fogtam a telefonomat, és kimentem a szobából, ahol felhívtam a húgomat. Néhány csengés után felvette.
- Na, milyen a szoba? Csak lányok vannak, vagy fiúk is? Elfért a sok ruhád? - az első pillanattól kezdve kérdésekkel halmozott el, szóval elnevettem magam.
- Nagyon jó, aranyosak a szobatársaim. - ecseteltem, miközben kinyitottam a folyosó ablakát. Kellemes, mégis fülledt levegő kezdett beáramlani. A szellőtől zizegni kezdek a fákon a lassan zöldülő levelek, néhányat el is fújt a szél. Ekkor repdestek egy kicsit a levegőben, majd lehullottak a földre. A nap már lemenőben volt, én pedig a szobatársaimról meséltem - továbbra is.
- Négyen vagyunk, a lányok neve Christe, Sabrina és Bebe. Nem sokat beszéltem még velük, de mindhárman szimpik.
- Majd küldj róluk képet, jó? - könyörgött Lana, mire nevetve bólintottam. Ezt persze nem láthatta, de mindegy.
- Van kék hajú? - érdeklődött tovább.
- Csak vörös, szőke és barna. Semmi különc.
- Nem mintha te nem lennél az a fehér hajaddal. Megetted a Holy csokit, amit betettem neked? Ajándék.
- Még nem, de nagyon köszönöm, el fog fogyni a mai este folyamán.
- Nagyon remélem.
Hallottam egy kis neszezést, majd Lana megszólalt:
- Most a barátom hív, le kell tennem, szia - azzal ki is nyomta a telefont. Úgy döntöttem, én is felhívom Leight. Többszörös csengésre sem vette fel, és harmadjára hívtam újra, mikor végre választ kaptam.
- Szia, kicsim, most dolgozom, később visszahívlak. - rekedt hangja fáradtan szólt a telefonba. Leigh ki is nyomta, mire én egyáltalán észbe kaptam, és tudtam, ma már nem fog hívni. Az eső is eleredt, ezzel felszabadítva a levegőt a fülledtségtől, és be is sötétedett. Milyen szomorú idő...
Besétáltam a szobába, és megágyaztam magamnak. Sabrina éppen felkötötte a haját, aztán átöltözött. Előbb egy fehér topot vett fel, egy világos farmer rövidnadrággal, amin volt egy kis csipke, és egy vajszínű csipkecsizmát. Mikor mindenki végignézte minden irányból, megszólalt.
- Na, milyen?
- Jó, nagyon jó – hadarta Bebe, majd tovább birizgálta a haját.
- Christe? – fordult felé Sabrina.
- Fasza.
- Rosa?
- Tetszik – mondtam, majd felöltöztem a pizsamámba. Időközben Sabrina újból átöltözött – fekete top volt rajta, derékig érő, fehér rövidnadrággal, és fekete szandállal. Újból végigkérdezett mindenkit, Bebe és Christe megint csak dicsérték.
- Rosa?
- Szerintem az előző jobb volt, ebben kicsit nagynak tűnik a hasad, de jó ez is – mondtam, és tovább pakoltam, először észre sem vettem, hogy odabent megfagyott a levegő.
- Mit mondtál? – hallottam meg Sabrina fenyegető hangját. Megfordultam, ahol a lány úgy nézett rám, mint valami leprásra.
- Csak azt, hogy az előző jobb volt – mondtam halkan, nem akartam már az első nap balhét.
- Meg hogy ebben nagy a hasam?!
- Nem nagy, csak annak tűnik – védekeztem. Sabrina ettől kezdve nem pocsékolt rám több időt, hozzám sem szólt, rám sem nézett, és a többi lány is így volt ezzel. Zavarban voltam, ezért kimentem fogat mosni.
Végigsétáltam a folyosón, majd beléptem a mosdóba. Az egyik csaphoz álltam, felcsatoltam a hajam, és miután a fogkefémre nyomtam a fogkrémet, nekiálltam megmosni a fogszabályzós fogaimat. Gyűlölöm a fogszabályzómat, néha még most is kikezdi a számat, szóval már alig várom, hogy levegyék. Nagyon érzékenyek a fogaim, minden húzás után napokig fájnak, annyira, hogy alig bírok enni. Van, aki szereti a fogszabályzót – nekem egy kész szenvedés.
Mégsem ezen gondolkodtam a legtöbbet. Mi baja lehet most Sabrinának? Lehet, hogy nagyon érzékeny a kövérség-témára. Lehet, hogy régen, még kisebb korában duci volt, és piszkálták a többiek. Fájó emlék neki, és ezért most ha rosszat mondanak rá, akkor az nagyon fáj neki. Pedig szép – hosszú, vékony combjai vannak, óriási mellei – elbújhatok mellette – és borzasztóan karcsú.
Csak elég sápadt.
De mindegy, a lényeg az, hogy most visszamegyek a szobába, és bocsánatot kérek tőle. Kiöblítettem a számat, és miután meggyőződtem róla, hogy a fogamon levő fémben sehol nem maradt kajamaradék, visszacammogtam a szobámba. Sabrina éppen nem volt bent, szóval, amíg vártam, hogy visszajöjjön, bepakoltam a táskámba. Holnap csütörtök, a leginkább gyűlölt napom. Fizika, kémia, biológia, földrajz. Most komolyan, gyilkolni akarnak?! Ó, és ki ne hagyjam – duplamatek. De ez nekem igazából megy, csak lazítás ezek között a magolni való tantárgyak között. Nem baj- én úgy vagyok vele, hogy minél hamarabb túl vagyok ezeken az órákon, annál jobb. Legalább a héten nem kell többet velük foglalkoznom.
Sabrina belépett a szobába, pont, mikor végeztem a bepakolással, és rám nézett. A kezében fél liter vodka volt.
- Figyelj, ne haragudj az előbbiért, nem úgy értettem. – kezdtem. – Csinos vagy, és nem akartalak megbántani, csak nekem az első szett jobban tetszett.
Sabrina lassan közelebb lépett hozzám, ezáltal a szekrényeimhez is. Meglátta a Lanától kapott csokit a polcomon.
- Semmi gond. Holy csoki? A kedvencem. – mondta, elvette a csokim, majd a helyére ült, és Christével eszeveszett vedelésbe kezdtek. Kérdőn néztem Bebére, aki csak halványan elmosolyodott, majd megrázta a fejét, és lefeküdt aludni.
Követtem a példáját.
Talán mégsem olyan jó ez a koli, mint amilyennek reméltem…

Kelj fel, kérlek…