Iszonyúan sajnálom srácok, amiért nem volt rész nagyon sokáig... az a helyzet, hogy jelenleg meghalni sincs időm, annyit tanulok, személyes gondjaim is voltak, ráadásul még a gépem is beszart egy kis időre, alig tudtam megnyitni a fájlokat. Megígérem, hogy ez volt az utolsó nagyobb kihagyás, főleg most, amikor beindulnak a dolgok!;)
A szünetben várható még egy rész, most pedig kárpótlásul egy elég izgalmas fejezetet hoztam nektek. Jó olvasást hozzá!:)
Reggel, amikor felébredtem, majdnem elsírtam magamat. Ma volt a tájfutás, és én gyűlölök tájfutni…
Feltápászkodtam az ágyamból, majd megfésültem a hajam, sminkeltem kicsit (nem sokat, mert nem tudom, egy erdőbe mennyit illik), és magamra kaptam a melegítőt. Bár nem volt hosszú, nagynak éreztem, viszont nem esett le rólam, szóval úgy döntöttem, hadd maradjon. Csupán jó erősen megkötöttem.
Magamra kaptam egy fehér atlétát, arra pedig a pulcsi felső részét, ami a combom közepéig ért. Ehhez vettem egy fehér sportcipőt, és késznek nyilvánítottam magam. A lányokkal elsétáltunk az iskolához, ahol megkerestem Lysander. Mikor meglátta rajtam a nagy pulcsit, elmosolyodott.
- Ne mondj semmit – sziszegtem, mire Castiel megtörte a csendet.
- Jó a pulcsid mérete, Vasmosoly!
Megráztam a fejem, majd nekidöntöttem Lysander karjának. Ennek a napnak soha nem lesz vége…
Alapból ideges voltam már reggel, bal lábbal keltem fel, így nem segített Castiel fárasztó humora. Ő természetesen Deborahval indult, égett bennük a versenyszellem, szóval biztos voltam benne, hogy ők fognak nyerni. Miután az igazgatónő megszámolt minket, felszálltunk a buszra, és egy jó órát haladtunk. Kimentünk a városból, meg még át két másikon, aztán lefordultunk valami mellékútra, a helyzet csak az volt, hogy földút volt, és mellette mező állt, amin öntözőgép dolgozott, viszont az az útra is fröcskölte a vizet. Ki lehet találni, a földút nagyon csúszott, a busz kerekei pedig lassan felmondták a szolgálatot. Mikor már pár perce egy helyben álltunk, az igazgatónő megszólalt.
- Gyerekek, innentől gyalog megyünk!
Morogva leszálltunk (morogva, én majdnem elsírtam magam), aztán a párunkkal kettes sorba rendeződve sétáltunk tovább. Szerencsére nem messze már láttam autókat, szóval megnyugodtam, hogy annyira nem kell sokat sétálnunk. Közben a buszsofőr is sétált velünk, hogy majd az autókkal kihúzassa magát.
Néhány perc séta után megérkeztünk az autókhoz, ahol két fa között megláttam egy vörös szalagot. Biztos onnan indulunk.
- Hogy szokott ez menni? Mennyi idő? – kérdeztem Lysandert.
- Legkésőbb hatra mindig otthon vagyunk. – mondta a fiú, én ekkor már a fejemet fogtam. Hatra… Ha nem lenne ez a valami, még akkor is visszaérnék a koliba háromra…
Az igazgatónő elmormolt valami szöveget, majd a kezünkbe adott egy lapot és egy térképet, na meg egy zacskót, amibe egyelőre nem néztünk bele. A lap nálam volt, a térkép Lysnél. Amikor elindultunk, a buszt próbálták autók kihúzni a sárból, de eleinte úgy láttam, nem nagyon megy nekik. Nem törődtem vele, követtem Lysandert, aki nyugodtan sétált az erdőben.
- Mi az első feladat? – kérdezte.
- Öhm… keresni kell… valami zöldet, de nem lehet növény. – értelmeztem a lapot, aztán megráztam a fejem. – Ezek szívatnak minket.
- Szokásuk… nem említettem? – vigyorodott el halványan Lysander, mire belebokszoltam a vállába.
- Borzasztó vagy!
Tíz perc keresés után találtunk egy zöld lapot. Eltettem a kistáskámba, és tovább olvastam.
- Most készítenünk kell valamit, amin át lehet látni a fákat. Lysander… most mit csináljunk? Nem csinálok se erdőt, se ablakot, azt sem tudom, hogyan kell!
- Várj… nekem van egy ötletem – mondta csendesen, mire szuggerálni kezdtem őt. – Még nincs meg teljesen… - folytatta.
- Akkor azzal sokra megyünk – nem törődve a kosszal, leültem a földre, és vékony, törött faágakkal kezdtem játszani. Összeütögettem őket, és bámultam, míg Lys meg nem fogta a kezem.
- Ez az! Készítsünk keretet belőlük. Azon át látod a fákat.
- Ez jó ötlet! – vidámabb lettem. – De hogy kötjük össze?
- Mi van a zacskóban? – kérdezte Lys, mire belenéztem. Pillanatragasztó, olló, madzag, fehér papír és cellux. Szuper.
- Akkor ragasszuk össze. – mondta Lys, és a celluxért nyúlt.
- Ne! – mondtam. – Madzaggal szebb lenne.
- Igaz – mosolyodott el, majd gyorsan összekötöztük az ágakat, és kész is volt a keret.
- Következő feladat? – kérdezte Lys, én pedig elővettem a papíromat.
- Szerezz három hófehér galambot, és egy erdei állatot, amely nem élő. Tehát, tisztázzuk: itt nincs is galamb, de szerezzünk hármat, meg vigyünk egy döglött valamit?!
- Galambot tudunk csinálni papírból. – mondta Lys, és neki is álltunk hajtogatni valamit, ami úgy nézett ki, hogy levágtunk egy nem olyan vékony csíkot a papírból, és félbehajtottuk. A közepe volt a madár teste, a lógó széle pedig a szárnyai.
- Ez nem is tájfutás, hanem kézműves tábor… - prüszköltem, míg végeztünk. - A döggel mi legyen? – álltam fel a földről.
- Biztos megtaláljuk, nézzünk szét. – mondta Lys, szóval elindultunk arra, ahol még nem jártunk. Még nem nagyon sárgultak a fák, zöld volt minden, és nagyon tetszett. Ahogy sétáltunk, találtunk egy szederbokrot.
- Király, imádom a szedret! – ahogy benyúltam a bokorba, megláttam valami barnát. Kihúztam a bokorból, és szembetaláltam magam egy plüssmókussal.
- Szuper, ezzel biztos beelőztük a többieket, még nagyon sok van itt! – vigyorogtam, de egyből arrébb is mentünk, nehogy meglássák a szederbokrot.
Azért levettem egy szemet, és megettem.
- Most mi a feladat? – kérdezte Lys.
- Ha mindent megtaláltatok, keressétek meg Mr. Faraziet, aki ott van, ahol saját tükörképed láthatod. – olvastam fel szó szerint a lapon álló szöveget. – Hol van itt tükör?
- Az nincs – bámulta a térképet Lys -, de tó van, és nekünk az is jó.
Néhány perc alatt a tóhoz értünk, ahol tényleg ott volt Mr. Farazie. Odaadtunk neki mindent, amivel meg volt elégedve. A tónál az egyik fától neonsárga és neonrózsaszín csík indult, és Farazie azt mondta, hogy mindkettőn külön-külön végig kell futnunk, és a szótagokból és betűkből, amiket találunk, mindkettőnknek össze kell hozni egy-egy közmondást, de ezek meg vannak keverve, tehát mindkét közmondásból találunk majd részleteket. Én a rózsaszín csíkon indultam, Lys a narancssárgán, és előre féltem, hogy elveszek. Összesen 11 lapot találtam, és mikor kiértem, láttam, hogy Lys is annyival jött ki. Mikor megnéztük az összes lapot együtt, nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk a közmondásokra. Az egyik a „Tiltott gyümölcs a legédesebb” volt, a másik pedig a „Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel”. Kicsit furának tartottam, hogy ezeket választották, de semmi beleszólásom, szóval csak elmondtuk az egyik tanárnak, mit hoztunk ki ebből, majd egy ösvényre mutatott.
- Arra kell kimenni.
Elindultunk, aztán volt egy elágazás.
- Itt merre? – kérdeztem Lyst, aki elő akarta venni a térképét, de már nem volt nála.
- Hol a térkép? – kérdeztem ijesztően nyugodtan.
- Elhagytam.
- Ez komoly?! És akkor szerinted most merre kell kimenni?! – kiabáltam, mire az egyik ösvényre mutatott.
- Szerintem ez kifelé vezet, menjünk erre.
Már néhány perce sétáltunk, én pedig nagyban morogtam, hogy „persze, a szimpatikus ösvény”, amikor Lys megállt.
- Talán nem erre kell jönni…
- Hát, talán nem! – csattantam fel, mire rám pillantott.
- Nem segít, ha kiabálsz, Rosa.
- Akkor forduljunk vissza. – nyöszörögtem.
- De még kétszer-háromszor elfordultunk, és bevallom, fogalmam sincs, hol vagyunk… - suttogta a fiú. Ennél a pontnál visítani kezdtem.
- Most komolyan elrángattál az erdőbe, most meg hagysz eltévedni?! Milyen dolog ez, most komolyan, hogy tehetted ezt velem?! Tudod, hogy utálom az erdőt!
- Nézd a jó oldalát! – próbálkozott kétségbeesetten a fiú. Hiába, amikor őrjöngök, lehetetlen leállítani engem. Mindig. Az. Lesz. Amit. Én. Akarok.
És kész.
De nem akkor, amikor egy egy erdőben ragadtam, a sötétben, egy tájékozódásra képtelen egyénnel.
- Mondd, ennek mégis hol van jó oldala?! – próbáltam mélyeket lélegezni, a teátrális kirohanásom miatt majdnem sírni kezdtem. Sötét volt, kezdett lehűlni az idő, és minden furcsán zizegett.
- Hát… láthatsz őzikét.
Felnevettem. Ez a srác mindig meg tudott nyugtatni. Tudniillik az erdőben nem voltak őzikék, de attól még azok voltak a kedvenc állataim. Cukik, pöttyösek, és a csokoládébarna szemüket eltakarja az édesen nagy és dús szempillájuk. Nagyon aranyosak.
- Látod, már nyugodt is vagy – karolt át a fiú, mire megadóan rámosolyogtam.
- Próbáljunk kijutni.
Mikor végre erre az elhatározásra jutottunk, és nekivágtunk a sötét, párás levegőjű erdőnek, félni kezdtem. Mindenhonnan ijesztő hangok szűrődtek ki, és minduntalan felsikítottam, ha megreccsent valahol egy faág. Hirtelen valami koppant a fejemen, a mögöttem álló fiú pedig halkan felkuncogott.
- Mi olyan vicces?! Rohadt ijesztő, és még fáj is! – karoltam belé remegve, mire egy fára mutatott. Megerőltettem a szememet, és megpillantottam egy sötét alakot.
- Mókus! – örvendeztem, mire a fiú elmosolyodott, és noszogatni kezdett, hogy menjünk tovább.
Felbuktam egy gyökérben, és ijedtemben a társamba kapaszkodtam. A földre hullottam, ő pedig éppen, hogy meg tudott támaszkodni felettem. Ijedten bámultam a gyönyörű szemeit, a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
Néhány másodpercig tétován bámultuk egymást, míg pillanatnyi habozás után a felettem támaszkodó fiú ajkamra tapasztotta sajátját, engem pedig elfogott a kellemes bizsergés. A hasam görcsbe rándult, a lábaim elernyedtek. Nem tudom másra gondolni, csak a bolondító, mézédes ajkakra.
Az erdő sem volt már sötét és félelmetes.
Csak én, ő, és a csókunk.
A szünetben várható még egy rész, most pedig kárpótlásul egy elég izgalmas fejezetet hoztam nektek. Jó olvasást hozzá!:)
Reggel, amikor felébredtem, majdnem elsírtam magamat. Ma volt a tájfutás, és én gyűlölök tájfutni…
Feltápászkodtam az ágyamból, majd megfésültem a hajam, sminkeltem kicsit (nem sokat, mert nem tudom, egy erdőbe mennyit illik), és magamra kaptam a melegítőt. Bár nem volt hosszú, nagynak éreztem, viszont nem esett le rólam, szóval úgy döntöttem, hadd maradjon. Csupán jó erősen megkötöttem.
Magamra kaptam egy fehér atlétát, arra pedig a pulcsi felső részét, ami a combom közepéig ért. Ehhez vettem egy fehér sportcipőt, és késznek nyilvánítottam magam. A lányokkal elsétáltunk az iskolához, ahol megkerestem Lysander. Mikor meglátta rajtam a nagy pulcsit, elmosolyodott.
- Ne mondj semmit – sziszegtem, mire Castiel megtörte a csendet.
- Jó a pulcsid mérete, Vasmosoly!
Megráztam a fejem, majd nekidöntöttem Lysander karjának. Ennek a napnak soha nem lesz vége…
Alapból ideges voltam már reggel, bal lábbal keltem fel, így nem segített Castiel fárasztó humora. Ő természetesen Deborahval indult, égett bennük a versenyszellem, szóval biztos voltam benne, hogy ők fognak nyerni. Miután az igazgatónő megszámolt minket, felszálltunk a buszra, és egy jó órát haladtunk. Kimentünk a városból, meg még át két másikon, aztán lefordultunk valami mellékútra, a helyzet csak az volt, hogy földút volt, és mellette mező állt, amin öntözőgép dolgozott, viszont az az útra is fröcskölte a vizet. Ki lehet találni, a földút nagyon csúszott, a busz kerekei pedig lassan felmondták a szolgálatot. Mikor már pár perce egy helyben álltunk, az igazgatónő megszólalt.
- Gyerekek, innentől gyalog megyünk!
Morogva leszálltunk (morogva, én majdnem elsírtam magam), aztán a párunkkal kettes sorba rendeződve sétáltunk tovább. Szerencsére nem messze már láttam autókat, szóval megnyugodtam, hogy annyira nem kell sokat sétálnunk. Közben a buszsofőr is sétált velünk, hogy majd az autókkal kihúzassa magát.
Néhány perc séta után megérkeztünk az autókhoz, ahol két fa között megláttam egy vörös szalagot. Biztos onnan indulunk.
- Hogy szokott ez menni? Mennyi idő? – kérdeztem Lysandert.
- Legkésőbb hatra mindig otthon vagyunk. – mondta a fiú, én ekkor már a fejemet fogtam. Hatra… Ha nem lenne ez a valami, még akkor is visszaérnék a koliba háromra…
Az igazgatónő elmormolt valami szöveget, majd a kezünkbe adott egy lapot és egy térképet, na meg egy zacskót, amibe egyelőre nem néztünk bele. A lap nálam volt, a térkép Lysnél. Amikor elindultunk, a buszt próbálták autók kihúzni a sárból, de eleinte úgy láttam, nem nagyon megy nekik. Nem törődtem vele, követtem Lysandert, aki nyugodtan sétált az erdőben.
- Mi az első feladat? – kérdezte.
- Öhm… keresni kell… valami zöldet, de nem lehet növény. – értelmeztem a lapot, aztán megráztam a fejem. – Ezek szívatnak minket.
- Szokásuk… nem említettem? – vigyorodott el halványan Lysander, mire belebokszoltam a vállába.
- Borzasztó vagy!
Tíz perc keresés után találtunk egy zöld lapot. Eltettem a kistáskámba, és tovább olvastam.
- Most készítenünk kell valamit, amin át lehet látni a fákat. Lysander… most mit csináljunk? Nem csinálok se erdőt, se ablakot, azt sem tudom, hogyan kell!
- Várj… nekem van egy ötletem – mondta csendesen, mire szuggerálni kezdtem őt. – Még nincs meg teljesen… - folytatta.
- Akkor azzal sokra megyünk – nem törődve a kosszal, leültem a földre, és vékony, törött faágakkal kezdtem játszani. Összeütögettem őket, és bámultam, míg Lys meg nem fogta a kezem.
- Ez az! Készítsünk keretet belőlük. Azon át látod a fákat.
- Ez jó ötlet! – vidámabb lettem. – De hogy kötjük össze?
- Mi van a zacskóban? – kérdezte Lys, mire belenéztem. Pillanatragasztó, olló, madzag, fehér papír és cellux. Szuper.
- Akkor ragasszuk össze. – mondta Lys, és a celluxért nyúlt.
- Ne! – mondtam. – Madzaggal szebb lenne.
- Igaz – mosolyodott el, majd gyorsan összekötöztük az ágakat, és kész is volt a keret.
- Következő feladat? – kérdezte Lys, én pedig elővettem a papíromat.
- Szerezz három hófehér galambot, és egy erdei állatot, amely nem élő. Tehát, tisztázzuk: itt nincs is galamb, de szerezzünk hármat, meg vigyünk egy döglött valamit?!
- Galambot tudunk csinálni papírból. – mondta Lys, és neki is álltunk hajtogatni valamit, ami úgy nézett ki, hogy levágtunk egy nem olyan vékony csíkot a papírból, és félbehajtottuk. A közepe volt a madár teste, a lógó széle pedig a szárnyai.
- Ez nem is tájfutás, hanem kézműves tábor… - prüszköltem, míg végeztünk. - A döggel mi legyen? – álltam fel a földről.
- Biztos megtaláljuk, nézzünk szét. – mondta Lys, szóval elindultunk arra, ahol még nem jártunk. Még nem nagyon sárgultak a fák, zöld volt minden, és nagyon tetszett. Ahogy sétáltunk, találtunk egy szederbokrot.
- Király, imádom a szedret! – ahogy benyúltam a bokorba, megláttam valami barnát. Kihúztam a bokorból, és szembetaláltam magam egy plüssmókussal.
- Szuper, ezzel biztos beelőztük a többieket, még nagyon sok van itt! – vigyorogtam, de egyből arrébb is mentünk, nehogy meglássák a szederbokrot.
Azért levettem egy szemet, és megettem.
- Most mi a feladat? – kérdezte Lys.
- Ha mindent megtaláltatok, keressétek meg Mr. Faraziet, aki ott van, ahol saját tükörképed láthatod. – olvastam fel szó szerint a lapon álló szöveget. – Hol van itt tükör?
- Az nincs – bámulta a térképet Lys -, de tó van, és nekünk az is jó.
Néhány perc alatt a tóhoz értünk, ahol tényleg ott volt Mr. Farazie. Odaadtunk neki mindent, amivel meg volt elégedve. A tónál az egyik fától neonsárga és neonrózsaszín csík indult, és Farazie azt mondta, hogy mindkettőn külön-külön végig kell futnunk, és a szótagokból és betűkből, amiket találunk, mindkettőnknek össze kell hozni egy-egy közmondást, de ezek meg vannak keverve, tehát mindkét közmondásból találunk majd részleteket. Én a rózsaszín csíkon indultam, Lys a narancssárgán, és előre féltem, hogy elveszek. Összesen 11 lapot találtam, és mikor kiértem, láttam, hogy Lys is annyival jött ki. Mikor megnéztük az összes lapot együtt, nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk a közmondásokra. Az egyik a „Tiltott gyümölcs a legédesebb” volt, a másik pedig a „Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel”. Kicsit furának tartottam, hogy ezeket választották, de semmi beleszólásom, szóval csak elmondtuk az egyik tanárnak, mit hoztunk ki ebből, majd egy ösvényre mutatott.
- Arra kell kimenni.
Elindultunk, aztán volt egy elágazás.
- Itt merre? – kérdeztem Lyst, aki elő akarta venni a térképét, de már nem volt nála.
- Hol a térkép? – kérdeztem ijesztően nyugodtan.
- Elhagytam.
- Ez komoly?! És akkor szerinted most merre kell kimenni?! – kiabáltam, mire az egyik ösvényre mutatott.
- Szerintem ez kifelé vezet, menjünk erre.
Már néhány perce sétáltunk, én pedig nagyban morogtam, hogy „persze, a szimpatikus ösvény”, amikor Lys megállt.
- Talán nem erre kell jönni…
- Hát, talán nem! – csattantam fel, mire rám pillantott.
- Nem segít, ha kiabálsz, Rosa.
- Akkor forduljunk vissza. – nyöszörögtem.
- De még kétszer-háromszor elfordultunk, és bevallom, fogalmam sincs, hol vagyunk… - suttogta a fiú. Ennél a pontnál visítani kezdtem.
- Most komolyan elrángattál az erdőbe, most meg hagysz eltévedni?! Milyen dolog ez, most komolyan, hogy tehetted ezt velem?! Tudod, hogy utálom az erdőt!
- Nézd a jó oldalát! – próbálkozott kétségbeesetten a fiú. Hiába, amikor őrjöngök, lehetetlen leállítani engem. Mindig. Az. Lesz. Amit. Én. Akarok.
És kész.
De nem akkor, amikor egy egy erdőben ragadtam, a sötétben, egy tájékozódásra képtelen egyénnel.
- Mondd, ennek mégis hol van jó oldala?! – próbáltam mélyeket lélegezni, a teátrális kirohanásom miatt majdnem sírni kezdtem. Sötét volt, kezdett lehűlni az idő, és minden furcsán zizegett.
- Hát… láthatsz őzikét.
Felnevettem. Ez a srác mindig meg tudott nyugtatni. Tudniillik az erdőben nem voltak őzikék, de attól még azok voltak a kedvenc állataim. Cukik, pöttyösek, és a csokoládébarna szemüket eltakarja az édesen nagy és dús szempillájuk. Nagyon aranyosak.
- Látod, már nyugodt is vagy – karolt át a fiú, mire megadóan rámosolyogtam.
- Próbáljunk kijutni.
Mikor végre erre az elhatározásra jutottunk, és nekivágtunk a sötét, párás levegőjű erdőnek, félni kezdtem. Mindenhonnan ijesztő hangok szűrődtek ki, és minduntalan felsikítottam, ha megreccsent valahol egy faág. Hirtelen valami koppant a fejemen, a mögöttem álló fiú pedig halkan felkuncogott.
- Mi olyan vicces?! Rohadt ijesztő, és még fáj is! – karoltam belé remegve, mire egy fára mutatott. Megerőltettem a szememet, és megpillantottam egy sötét alakot.
- Mókus! – örvendeztem, mire a fiú elmosolyodott, és noszogatni kezdett, hogy menjünk tovább.
Felbuktam egy gyökérben, és ijedtemben a társamba kapaszkodtam. A földre hullottam, ő pedig éppen, hogy meg tudott támaszkodni felettem. Ijedten bámultam a gyönyörű szemeit, a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
Néhány másodpercig tétován bámultuk egymást, míg pillanatnyi habozás után a felettem támaszkodó fiú ajkamra tapasztotta sajátját, engem pedig elfogott a kellemes bizsergés. A hasam görcsbe rándult, a lábaim elernyedtek. Nem tudom másra gondolni, csak a bolondító, mézédes ajkakra.
Az erdő sem volt már sötét és félelmetes.
Csak én, ő, és a csókunk.
