21. Fejezet

Reggel viszonylag nyugodtan keltem, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy a reggeli, halk, nyugodt ébresztőm helyett a tűzjelző hangos zajára ébredtem. Mire felfogtam, hogy mi van, és kinyitottam a szemem, a zaj megszűnt, helyét a mikrofon recsegése vette át.
- Jó reggelt, gyerekek, elnézést, csupán technikai hiba lépett fel.
Nagyot sóhajtottam, és hallgattam a zaj okáért felelős embereknek járó káromkodást. Megnéztem az időt, majd nyújtózkodtam egyet. Lassan végeztem a teendőimet, mivel még csak fél hét volt, így volt időm egy normális, jól kinéző sminkre és arra, hogy kivasaljam a hajam. Megreggeliztem, aztán visszamentem a szobába fogat mosni, és végül, miután a pizsamám helyett normális ruha volt rajtam, fogtam a táskám és elmentem az iskolába. Egész jó volt a hangulatom egész nap, jót tett, hogy beszéltem Deborahval, és az egész napot vele és Peggyvel töltöttem, hogy ne legyek magányos. Mivel jobb témánk nem volt (és ez nekünk egyébként is nagyon jó téma), az iskolaújságról beszéltünk.
- Valami jó sztori a pletykarészlegbe?  - kérdezte Peggy Debre nézve, mivel ő mindig tudott valami jó sztorit. Deborah elvigyorodott.
- A visszatérésem, mi más?
Hiába, van, aki örökké egoista marad.
- Ugyan, most a természeti rovat helyén leszel. Maximum Rosa csinál rólad egy képet egy bokornál, és megemlíted, hogy egészségesen étkezel. - válaszolta Peggy.
- Király, még sosem volt saját rovatom - örült meg Debbie. - A pletykalapon pedig szerepelhetne a "Dake csajozási szokásai".
- Azt már egyszer kitaláltam - szóltam közbe.
- Akkor miért nem Lysandrék fellépéséről írunk? - kérdezte Deborah.
- Eszedbe ne jusson - morogtam. Talán majd, ha sikerük lesz.
- Találjatok ki valamit, mert ilyen ötletekkel semmire nem megyek... - túrt a hajába Peggy.
- Megvan. Emberek, akik attól titokzatosak, hogy nem beszélnek szinte senkivel. Lysander lesz az alany, mert jól is néz ki.
- Fantasztikus! - vigyorgott Peggy. - Megyek, megkérem, hogy működjön közre.
Lysander persze egy kis harc után belement a dologba, én pedig megkerestem Kentint, hátha ráér délután egy kis fényképezésre. Ráért, szóval már vártam, hogy egész délután fiúkat fényképezzek... és Deboraht.
Órák után, de még spanyol szakkör előtt Peggy meginterjúvolta Lysandert. Nagyon rosszul éreztem magam a közelében, láthatóan már annak is nagyon örült, hogy pár másodpercre foglalkozom vele. Leighnél sosem éreztem ilyen erős érzelmeket, és nagyon felkavartak, főleg azok után, amit együtt csináltunk. Készült néhány kép, ráadásul mind jó, szóval amilyen hamar csak tudtam, elmentem onnan, hogy ne kelljen hallanom a fiú mély, megnyugtató... szóval, a hangját.
Mikor ezzel végeztem, Deborahról csináltam egy-két képet (nem bokornál, hanem fánál, decemberre való tekintettel fenyőnél), aztán elindultunk a spanyol szakkörre. Nemsokára Peggy is csatlakozott hozzá, Lysander viszont mögöttünk ballagott nehány méterrel. A rám való tekintettel nem vártuk meg, emiatt viszont kicsit rosszul éreztem magam. Viszont ami spanyolon történt...
- Kijavítottam a dolgozatokat. - mondta a belépő Mr.Farazie komolyan.
Már fogtam a fejem, előre féltem, hogy hanyas lesz a dolgozat. Egyébként is, szakkörre miért kapunk töriből jegyet, csak mert ugyanaz a tanár tanítja?! Na meg, mikor megkapjuk a jegyet, nem írhatjuk be. Ez szerintem amúgy sem megengedett.
Viszont, úgy emlékszem, jól írtam meg a dolgozatot, szóval lehet, négyes lesz, az viszont nagyon jó.
Gondolkodásomból Farazie hangja szakított ki, amikor elkezdte sorolni a jegyeket. Nathaniel majdnem megsértődött Melodyra, aki 99%-ra írta a dolgozatot, mikor Nathanielnek csak 97% lett. Micsoda problémák...
Tudniillik Farazie az ötöstől lefelé halad, és mikor még a hármas után sem hallottam a nevem, kezdtem ideges lenni. Mikor az egyeseket sorolta, vártam a nevem, de semmi. Kiosztotta a dolgozatokat, de én nem kaptam.
- Tanár úr, nekem nem osztotta ki - jelentkeztem.
- Tudom. - mosolyodott el a tanár. - Szeretném, ha most mindenki rám figyelne. Dakota, te is, hiszen a dolgozatod újból egyes lett.
Míg Farazie magyarázott, én nagyban gondolkodtam. Annyira rossz lett, hogy az osztály előtt kell felolvasni, hogy kinevessenek?
- Kötöttem egy megállapodást az igazgatónővel - kezdte, én pedig nagyot sóhajtottam. Jól kezdődik...
- Azt mondta, hogy szerinte Rosalia az, aki nagyon sokra képes, mégsem tanul. Azt mondta, adjak neki valamilyen plusz munkát, amíg nem látom, hogy dolgozik. Úgy véltem, senkinek nem árt egy kis spanyol, szóval mindenkinek kötelező volt járni a szakkörre. A megállapodásom viszont egy olyan szakköre vonatkozott, ami Rosalia első ötöséig tart. Talán ezzel a jutalommal majd többet fog tanulni, még több elismerés reményében. Ez a szakkör utolsó órája.
Eleinte nem fogtam fel, mit beszél ez a tanár, aztán leesett.
Ötöst kaptam!
Nem csak én örültem, hanem az egész osztály is, Farazie pedig folytatta.
- Mivel maga a szakkör sem volt valódi, így az órán kapott jegyek sem.
- Akkor nem állok bukásra töriből?! - kiabált be Dake őszintén örülve.
- Nem, Dakota, a spanyol jegyek levonásával megvagy kettes.
Míg Dake visított az örömtől, Nathaniel Melodyhoz fordult, és úgy nézett rá, mintha most ölték volna meg a kutyáját.
- Akkor csak négy ötösünk van töriből?
Hangosan felvetettem. Hogy lehet valaki ilyen stréber? Bele ne haljon már, hogy kettővel kevesebb ötöse van...
- Szerettem volna kicsit összekovácsolni a csapatot az utolsó óra keretében, és szeretnék szépen bemutatkozni közben. - elővett egy zacskó műanyag tálat és poharat, majd mindenféle üdítőt és édességet, és kibontotta őket.
- Mindenből vegyetek hármat.
Szép sorba álltunk, és megilletődve szedtünk az öt-hat féle rágcsálnivalóból. Mikor mindenki a helyén ült, Farazie nagyvonalakban elmesélte az életútját, aztán a régi, vicces sztorijaival szórakoztatott minket. Nagyon jól telt az utolsó szakkör, még Dake sem piszkálta Mr. Faraziet. Amikor mégis vége lett a rendhagyó órának, vidáman indultam ki az udvarra Kentinnel, Peggyvel és Deborahval.
- Na, mikor fényképezzük a csodás testem? - vigyorgott rám Kentin, én pedig elnevettem magam.
- Egoista vagy. Meg kell várnunk a naplementét, mert akkor sokkal jobb lesz a kép.
- Fantasztikus, a lényeg, hogy jól nézzek ki - válaszolt újra vigyorogva.
- Persze, ez a biznisz. Na, gyere, amíg lemegy a nap, meghallgatjuk, hogyan interjúvolja meg Deboraht Peggy.
Az interjú egyébként húsz perc alatt megvolt, Kentiné pedig tíz alatt, de és a nap kezdett lemenni, tehát nekiálltunk képeket csinálni. Fél órán keresztül készítettem képeket, Kentin a végén majdhogynem le volt izzadva, de lett két kedvencem. Az egyiken a kamera felé futott, a másikon pedig komolyan nézett a napba. A koliba vezető úton már mutattam is a képeit Peggynek, aki nagyon meg volt elégedve velük. (Nem csak a Kentiné, a Debé és a Lysanderé is tetszett neki.)
A koliba érve nem tudtam mit csinálni, szóval lementem vacsorázni. Nagyon finom volt, legalább fél órán keresztül ettem, kiélvezve a sajtos makaróni finom ízét. Kifelé menet viszont belebotlottam valakibe.
Lysander úgy ölelt át, hogy akkor sem tudtam volna kibújni a karjai közül, ha akartam volna. Nem öleltem vissza, de nem is mozdultam, csak lehunytam a szemem, miközben Lysander illatát éreztem mindenhol. Annyira finom...
- Nagyon hiányzol, Rosalia - suttogta a fülembe, engem pedig elfogott a kellemes bizsergés. Tisztában voltam vele, hogy nem volt véletlen, hogy Lysszel csaltam meg Leight. Érzek valamit a fiú iránt. A fiú iránt, aki éppen átölelt, és azt suttogta, hogy hiányzom neki.
Sokáig álltunk ott, én mégsem mondtam semmit, majd óvatosan eltoltam magamtól Lysandert, és szó nélkül elsétáltam...

~ Lysander szemszöge ~

Amikor Rosalia nem mozdult a karjaim közül, úgy gondoltam, talán visszakaphatom őt. Boldog életet élnénk együtt. Elképzeltem, hogyan nevelné fel a kisfiamat…
Viszont mikor eltolta magát tőlem, és elsétált, némán, rám sem pillantva, minden álmom szertefoszlott.
Hogyan is juthatott eszembe ilyen gondolat? Csak teher vagyok neki, közé és a barátja közé álltam, aki történetesen a bátyám. Miattam szakítottak, már majdnem egy hete csak miattam szomorú, azért, mert én tönkretettem őt, én bántottam… Holott semmit nem akartam, csak védelmezni, vele lenni és szeretni őt.
- Hé, haver, mi van? – ült le mellém Castiel. Fel sem tűnt, hogy időközben leültem a padra, ami nem messze állt tőlünk.
Eleinte nem tudtam, elmondjam-e Castielnek, mit tettem, de aztán újból átgondoltam. Ő a legjobb barátom, és tudni szeretné, hogy miért nem vagyok önmagam mostanában. Annyit legalább megérdemel, hogy megtudja, mi bánt.
- Lefeküdtem Rosaliával. – mondtam halkan, ő pedig felnevetett.
- Komolyan meghúztad? Hát ez fasza! Legalább már nem vagy… - látva az arckifejezésemet, arcáról lehervadt a mosoly, és folytatta. – Úristen. Te beleszerettél Rosaliába, aki miattad szakított Leighvel, és most odaadtad neki mindened, neki viszont nem kellett.
- Nem pontosan. – suttogtam halkan. – Szerdán, mikor nálam aludt, elvettem a szüzességét. Megcsalta a bátyámat. Velem. Azóta pedig…
- Basszus, Lysander. Jó nagy szarban vagy…
Rápillantottam Castielre.
- Így is mondhatjuk.
- Hát, barátom, akkor két dolgot tehetsz. Tűrsz, amíg el nem múlik, de nem fog, mert nagyon jól ismerlek… vagy küzdesz. Küzdj meg azért, amit szeretnél.
- Küzdeni fogok. – mondtam Castielre nézve. Elvigyorodott.
- Na, látod, ezért vagy te a legjobb haverom!

20. Fejezet

Életem végéig ellettem volna magamban – legalábbis nagyon jól ment. Leszámítva azokat a pillanatokat, amikor Deborah és Castiel már az arcomba üvöltöttek, hogy „mi lesz a próbákkal?”. Mindig rávágtam, hogy otthon gyakorolok, később próbálunk, de ha Lysander nem szól rájuk, hogy hagyjanak, akkor a helyzet sokkal rosszabb lett volna. Lysszel egyébként azóta nem beszéltem (3-4 napja), rá sem nézek, úgy viselkedünk, mint két idegen. Félek, mi lenne, ha megint beszélnénk. Most, hogy lenyugodtam, tisztában vagyok vele, hogy mennyire élveztem az éjszakát vele, és hogy újból megtenném, de ez természetesen nem fog megtörténni, mert a bátyjával járok, akivel majdnem egy hete nem beszéltem. És nem is hiányzott, főleg úgy, hogy tudtam, ezt nagyon nehéz lesz elmondanom neki.
Most éppen vasárnap volt, és egy hívás zökkentett ki az álmomból.
Egy szép, hosszú utcán sétáltam, és bámultam a fényeket Leighvel. Fogtuk egymás kezét, mosolyogtunk egymásra, és néha csókolóztunk, olyanok voltunk, mint a nyálas szerelmesek. Nem sokat sétáltunk, mire úgy éreztem, a másik kezemet is fogja valaki. Oldalra néztem, és Lysandert pillantottam meg.
- Szeretlek – suttogta, és ahogy Leighre néztem, láttam, hogy fel sem tűnt neki az öccse, aki viszont egyre közelebb húzott magához. Próbáltam eltolni, de nem bírtam mozgatni a kezemet. Hirtelen megtorpantunk, mert Sabrina állt előttünk, és megvető vigyorral bámult.
- Ó, Rosa, hát nem megmondtam, hogy mi vagy? Most nézd meg! Megcsaltad a barátod… az idegbeteg öccsével! – hangosan nevetni kezdett, és hiába bámultam Leighre, ő csak mosolygott rám, Lysander pedig folyamatosan azt suttogta, hogy „szeretlek”…
- Életmentő – ültem fel az ágyamban tehát a telefonom csörgését hallva. Leigh volt. Félve vettem fel a készüléket.
- Szia – szóltam bele viszonylag vidáman, mégis álmos hangon.
- Felkeltettelek, kicsim? – kérdezte Leigh. A hangja olyan aranyosan csengett, hogy egyből elfogott a bűntudat.
- Hát, igen, de nem baj – válaszoltam.
- Már majdnem egy hete nem láttalak, nem jössz át hozzám? Hiányzol – mondta halkan.
- Te is nekem. Egy órán belül ott vagyok. – azzal leraktam a telefont, és megnéztem az időt. Fél tíz. Remek.
Felöltöztem, majd mikor az arcomat és a hajamat is rendbe tettem, lementem reggelizni, aztán kiléptem a házból. Tudtam, hogy elő kell állnom az igazsággal végre, nem halogathatom tovább, így az első utam nem a barátomhoz, hanem egy kocsmába vezetett. Ahogy beléptem, a félig részeg-félig alvó emberek megbámultak, láthatóan nem számítottak délelőtti látogatóra, főleg nem egy olyan fiatal lányra, mint én.
- Két whiskeyt. – ültem a pulthoz.
- Kicsi, nagy? – kérdezte a pultos, meg sem kérdezte a korom. A gondterhelt arcomtól nézhetett vagy húsznak.
- Nagy.
Vártam egy kicsit, majd mikor megkaptam az italom, gyorsan lehúztam mind a kettőt, grimaszoltam egyet, és fizettem. Ahogy felültem a buszra, ami Leigh háza felé tartott, már éreztem a hatást, és bevettem egy mentolos rágót, hátha elnyomja a pia ízét és szagát. Lassan sétáltam fel a barátomhoz, és a kukájába dobtam a rágóm, mielőtt benyitottam.
- Megjöttem! – mondtam hangosan, és levetkőztem.
- Szia – Leigh odasétált hozzám, és átölelt, majd a szemeimbe nézett. – Te még mindig nagyon kába vagy.
- Á, ittam – nevettem, de fogalma sem volt róla, hogy igazat mondok, szóval ő is nevetett velem, majd megcsókolt. Jó volt, élveztem, tényleg, de folyamatosan Lysander járt a fejemben, így természetesen elrontotta a viszontlátás örömét.
- Van almás süti – mosolygott rám Leigh.
- Szuper, kérek egyet – mondtam vidáman, és egyből benyomtam a sütit, ahogy azt Leigh a kezembe adta. Mikor végeztem, elfordultam, hogy igyak egy pohár vizet. Meg is tettem, és ahogy a poharat letettem, éreztem, hogy Leigh hátulról átölel. A fejemet hátrahajtottam, hogy a mellkasára tegyem, és így maradtunk addig, míg maga felé nem fordított és fel nem ültetett a pultra. Ekkor megcsókolt, követelőzőn és majdhogynem durván, de mielőtt ellökhettem volna, megcsörrent a telefonja.
- Igen? – szólt bele aggódón, és ebből tudtam, hogy biztosan a munkaadója hívta fel. Leszálltam a pultról, és figyeltem a reakcióit.
Ráncolta a homlokát.
Nem jó jel.
Ökölbe szorította a kezét.
Szintén nem jó jel.
Kiabált a telefonba.
Nagyon nem jó jel.
Amint kinyomta a telefont, fogta a hozzá legközelebb levő tányért, és földhöz vágta. Ripityára tört.
Talán kicsit ideges.
- Mi a baj? – kérdeztem, simogatva a hátát, hátha megnyugszik.
- Volt egy pályázat, óriási nyereséggel, és a munkaadóm egyszerűen elfelejtette beküldeni a jelentkezésemet! Ha nyerek, tíz olyan butikot csinálhattam volna, mint a mostani! – dühöngött. Itattam vele néhány pohár vizet, és úgy döntöttem, mielőtt előállok a Lysanderes hírrel, előtte kérdezem a szüleiről.
- Miért pont azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak? Miért nem csak azt, hogy balesetük volt? – többek között azért ezt kérdeztem, mert tudtam, hogy Lysandert nagyon érdekli. Nem mintha elmondanám majd neki, csak…
- Most komolyan erről akarsz megint beszélni?! – Leigh szinte kiabált velem.
- Csak… érdekel. Legalább eltereli a gondolataidat – érveltem. Leigh nagyot sóhajtott.
- Ebből veszekedés lesz…
- Miért? – kérdeztem. El nem tudtam képzelni, miért hazudta ezt.
- Azért mondtam, hogy a szüleim meghaltak, mert nem akartam, hogy találkozz velük.
Jó, ez tényleg hülyeség. Tehát… ki az az idióta, aki ezt hazudja, csak azért, hogy a barátnője ne ismerje meg a szüleit?
- De… miért nem akartad, hogy megismerjem őket? Szívesen találkoztam volna velük – mondtam halkan.
- Azért, mert gyerekesnek találtalak. Sőt… még most is.
- Miért? – kérdeztem, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor miért van velem?
- Szerinted miért? Azért, mert több, mint fél éve együtt vagyunk, mégsem tudtam eddig lefeküdni veled!- kiabált az arcomba Leigh.
- Szerintem ez becsülendő lenne, mintsem gyerekes! – kiabáltam immár én is. – Ráadásul én bemutattalak a szüleimnek, étterembe vittünk, nálunk aludtál, még olyan is volt, hogy anyámékkal beszélgettél, míg én aludtam, jól elvoltatok! És te képtelen voltál bemutatni a saját szüleidnek, ráadásul azt hazudtad, hogy halottak…
- A szememben azok – mondta kegyetlenül.
- Miről beszélsz?
- Mielőtt ideküldtek minket, csak Lysanderrel foglalkoztak. Mindig babusgatták, szeretgették…
- És téged nem?
- Miután Lysander megszületett, szinte alig foglalkoztak velem.
- És piszkáltak? Megaláztak? Szidtak, ha bántottad Lysandert?
- Természetesen megdorgáltak, de igazából… sosem bántottak. – gondolkodott el. – Nyugalomban éltünk.
- Akkor… - vettem egy mély levegőt, és kiabálni kezdtem. – Mi ez ahhoz képest, amit az én szüleim csinálnak velem, amikor valamit elrontok?! Leigh, téged szerettek a szüleid, én pedig azt sem tudom, mi bajuk van velem! Kerestem magamnak valakit, hogy szeressen, erre gyerekesnek nevez, csak azért, mert nem tudott meghúzni! És azt hazudja, hogy meghaltak a szülei, csak mert szégyell engem!
A végére zokogtam, felálltam az asztaltól, és felöltöztem.
- Nem értem, miért kell folyamatosan hisztériáznod, Rosalia! Egy szüzesség elvesztése nem olyan nagy dolog, és ha szeretnél, már régen nekem adtad volna magad! – mondta Leigh, mikor utolért. Ekkor már ruhában voltam, és a szemébe néztem.
- Akkor talán nem szeretlek. Leigh, köztünk ennek most legyen vége, még mielőtt nagyobb sérüléseket szenvednénk.
Mikor kiléptem az ajtón, még visszanéztem Leighre. Vigyorgott.
- Nálam úgysem találsz jobbat! – mondta, és becsapta az ajtót. Eleinte sajnálni akartam, de így nem tudtam. Azért zokogva sétáltam haza, hogy összepakoljam a cuccomat. Mikor végeztem, elterültem az ágyon, és a közös pillanatainkra gondoltam Leighvel. Volt egy pár vidám és boldog percünk együtt, és ezekre visszagondolni nagyon fájdalmas volt. Ráadásul azt sem tudom, mi lesz a koncerttel, ha jövő hét pénteken lesz.
- Te meg miért sírsz? – nyitott be hirtelen a szobámba Deborah.
- És te mit keresel itt?
- Gondoltam, meglátogatlak, mert szét vagy esve, mint a macskám, mikor a szomszéd kutya leharapta a fejét! – ordított az arcomba. – Nem mesélnél?
Mikor Deborah leült az ágyamra, elmeséltem neki mindent: hogy lefeküdtem Lysanderrel, ő volt nekem az első, hogy Leigh nem tudott semmit, és hogy most szakítottunk. Mikor Debbie felfogta, hogy mennyire nagy dolog történt velem, csendben, normálisan és értelmesen mondta el, hogy mit kellene tennem, és hogy mit tegyek ezután.
- Szerintem jó dolog, hogy szakítottál Leighvel. Ennek így már nem lett volna értelme. Egyébként is, a kapcsolatotokat elrontottad, szóval mindegy.
- Megnyugtató vagy – morogtam Deborahra. – És Lysanderrel mit csináljak?
- Ezt neked kell eldöntened, Rosa.
Miután kibeszéltünk mindent, úgy döntöttünk, együtt megyünk vissza a koliba. Még nem tudtam, mit fogok csinálni, vagy azt, hogy visszamegyek-e Leigh-hez, de az biztos, hogy a koncertet végigcsinálom a srácokkal, mert számítanak rám.