Életem végéig ellettem volna magamban – legalábbis
nagyon jól ment. Leszámítva azokat a pillanatokat, amikor Deborah és Castiel
már az arcomba üvöltöttek, hogy „mi lesz a próbákkal?”. Mindig rávágtam, hogy
otthon gyakorolok, később próbálunk, de ha Lysander nem szól rájuk, hogy
hagyjanak, akkor a helyzet sokkal rosszabb lett volna. Lysszel egyébként azóta
nem beszéltem (3-4 napja), rá sem nézek, úgy viselkedünk, mint két idegen.
Félek, mi lenne, ha megint beszélnénk. Most, hogy lenyugodtam, tisztában vagyok
vele, hogy mennyire élveztem az éjszakát vele, és hogy újból megtenném, de ez
természetesen nem fog megtörténni, mert a bátyjával járok, akivel majdnem egy
hete nem beszéltem. És nem is hiányzott, főleg úgy, hogy tudtam, ezt nagyon
nehéz lesz elmondanom neki.
Most éppen vasárnap volt, és egy hívás zökkentett ki az álmomból.
Egy szép, hosszú utcán sétáltam, és bámultam a fényeket Leighvel. Fogtuk egymás kezét, mosolyogtunk egymásra, és néha csókolóztunk, olyanok voltunk, mint a nyálas szerelmesek. Nem sokat sétáltunk, mire úgy éreztem, a másik kezemet is fogja valaki. Oldalra néztem, és Lysandert pillantottam meg.
- Szeretlek – suttogta, és ahogy Leighre néztem, láttam, hogy fel sem tűnt neki az öccse, aki viszont egyre közelebb húzott magához. Próbáltam eltolni, de nem bírtam mozgatni a kezemet. Hirtelen megtorpantunk, mert Sabrina állt előttünk, és megvető vigyorral bámult.
- Ó, Rosa, hát nem megmondtam, hogy mi vagy? Most nézd meg! Megcsaltad a barátod… az idegbeteg öccsével! – hangosan nevetni kezdett, és hiába bámultam Leighre, ő csak mosolygott rám, Lysander pedig folyamatosan azt suttogta, hogy „szeretlek”…
- Életmentő – ültem fel az ágyamban tehát a telefonom csörgését hallva. Leigh volt. Félve vettem fel a készüléket.
- Szia – szóltam bele viszonylag vidáman, mégis álmos hangon.
- Felkeltettelek, kicsim? – kérdezte Leigh. A hangja olyan aranyosan csengett, hogy egyből elfogott a bűntudat.
- Hát, igen, de nem baj – válaszoltam.
- Már majdnem egy hete nem láttalak, nem jössz át hozzám? Hiányzol – mondta halkan.
- Te is nekem. Egy órán belül ott vagyok. – azzal leraktam a telefont, és megnéztem az időt. Fél tíz. Remek.
Felöltöztem, majd mikor az arcomat és a hajamat is rendbe tettem, lementem reggelizni, aztán kiléptem a házból. Tudtam, hogy elő kell állnom az igazsággal végre, nem halogathatom tovább, így az első utam nem a barátomhoz, hanem egy kocsmába vezetett. Ahogy beléptem, a félig részeg-félig alvó emberek megbámultak, láthatóan nem számítottak délelőtti látogatóra, főleg nem egy olyan fiatal lányra, mint én.
- Két whiskeyt. – ültem a pulthoz.
- Kicsi, nagy? – kérdezte a pultos, meg sem kérdezte a korom. A gondterhelt arcomtól nézhetett vagy húsznak.
- Nagy.
Vártam egy kicsit, majd mikor megkaptam az italom, gyorsan lehúztam mind a kettőt, grimaszoltam egyet, és fizettem. Ahogy felültem a buszra, ami Leigh háza felé tartott, már éreztem a hatást, és bevettem egy mentolos rágót, hátha elnyomja a pia ízét és szagát. Lassan sétáltam fel a barátomhoz, és a kukájába dobtam a rágóm, mielőtt benyitottam.
- Megjöttem! – mondtam hangosan, és levetkőztem.
- Szia – Leigh odasétált hozzám, és átölelt, majd a szemeimbe nézett. – Te még mindig nagyon kába vagy.
- Á, ittam – nevettem, de fogalma sem volt róla, hogy igazat mondok, szóval ő is nevetett velem, majd megcsókolt. Jó volt, élveztem, tényleg, de folyamatosan Lysander járt a fejemben, így természetesen elrontotta a viszontlátás örömét.
- Van almás süti – mosolygott rám Leigh.
- Szuper, kérek egyet – mondtam vidáman, és egyből benyomtam a sütit, ahogy azt Leigh a kezembe adta. Mikor végeztem, elfordultam, hogy igyak egy pohár vizet. Meg is tettem, és ahogy a poharat letettem, éreztem, hogy Leigh hátulról átölel. A fejemet hátrahajtottam, hogy a mellkasára tegyem, és így maradtunk addig, míg maga felé nem fordított és fel nem ültetett a pultra. Ekkor megcsókolt, követelőzőn és majdhogynem durván, de mielőtt ellökhettem volna, megcsörrent a telefonja.
- Igen? – szólt bele aggódón, és ebből tudtam, hogy biztosan a munkaadója hívta fel. Leszálltam a pultról, és figyeltem a reakcióit.
Ráncolta a homlokát.
Nem jó jel.
Ökölbe szorította a kezét.
Szintén nem jó jel.
Kiabált a telefonba.
Nagyon nem jó jel.
Amint kinyomta a telefont, fogta a hozzá legközelebb levő tányért, és földhöz vágta. Ripityára tört.
Talán kicsit ideges.
- Mi a baj? – kérdeztem, simogatva a hátát, hátha megnyugszik.
- Volt egy pályázat, óriási nyereséggel, és a munkaadóm egyszerűen elfelejtette beküldeni a jelentkezésemet! Ha nyerek, tíz olyan butikot csinálhattam volna, mint a mostani! – dühöngött. Itattam vele néhány pohár vizet, és úgy döntöttem, mielőtt előállok a Lysanderes hírrel, előtte kérdezem a szüleiről.
- Miért pont azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak? Miért nem csak azt, hogy balesetük volt? – többek között azért ezt kérdeztem, mert tudtam, hogy Lysandert nagyon érdekli. Nem mintha elmondanám majd neki, csak…
- Most komolyan erről akarsz megint beszélni?! – Leigh szinte kiabált velem.
- Csak… érdekel. Legalább eltereli a gondolataidat – érveltem. Leigh nagyot sóhajtott.
- Ebből veszekedés lesz…
- Miért? – kérdeztem. El nem tudtam képzelni, miért hazudta ezt.
- Azért mondtam, hogy a szüleim meghaltak, mert nem akartam, hogy találkozz velük.
Jó, ez tényleg hülyeség. Tehát… ki az az idióta, aki ezt hazudja, csak azért, hogy a barátnője ne ismerje meg a szüleit?
- De… miért nem akartad, hogy megismerjem őket? Szívesen találkoztam volna velük – mondtam halkan.
- Azért, mert gyerekesnek találtalak. Sőt… még most is.
- Miért? – kérdeztem, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor miért van velem?
- Szerinted miért? Azért, mert több, mint fél éve együtt vagyunk, mégsem tudtam eddig lefeküdni veled!- kiabált az arcomba Leigh.
- Szerintem ez becsülendő lenne, mintsem gyerekes! – kiabáltam immár én is. – Ráadásul én bemutattalak a szüleimnek, étterembe vittünk, nálunk aludtál, még olyan is volt, hogy anyámékkal beszélgettél, míg én aludtam, jól elvoltatok! És te képtelen voltál bemutatni a saját szüleidnek, ráadásul azt hazudtad, hogy halottak…
- A szememben azok – mondta kegyetlenül.
- Miről beszélsz?
- Mielőtt ideküldtek minket, csak Lysanderrel foglalkoztak. Mindig babusgatták, szeretgették…
- És téged nem?
- Miután Lysander megszületett, szinte alig foglalkoztak velem.
- És piszkáltak? Megaláztak? Szidtak, ha bántottad Lysandert?
- Természetesen megdorgáltak, de igazából… sosem bántottak. – gondolkodott el. – Nyugalomban éltünk.
- Akkor… - vettem egy mély levegőt, és kiabálni kezdtem. – Mi ez ahhoz képest, amit az én szüleim csinálnak velem, amikor valamit elrontok?! Leigh, téged szerettek a szüleid, én pedig azt sem tudom, mi bajuk van velem! Kerestem magamnak valakit, hogy szeressen, erre gyerekesnek nevez, csak azért, mert nem tudott meghúzni! És azt hazudja, hogy meghaltak a szülei, csak mert szégyell engem!
A végére zokogtam, felálltam az asztaltól, és felöltöztem.
- Nem értem, miért kell folyamatosan hisztériáznod, Rosalia! Egy szüzesség elvesztése nem olyan nagy dolog, és ha szeretnél, már régen nekem adtad volna magad! – mondta Leigh, mikor utolért. Ekkor már ruhában voltam, és a szemébe néztem.
- Akkor talán nem szeretlek. Leigh, köztünk ennek most legyen vége, még mielőtt nagyobb sérüléseket szenvednénk.
Mikor kiléptem az ajtón, még visszanéztem Leighre. Vigyorgott.
- Nálam úgysem találsz jobbat! – mondta, és becsapta az ajtót. Eleinte sajnálni akartam, de így nem tudtam. Azért zokogva sétáltam haza, hogy összepakoljam a cuccomat. Mikor végeztem, elterültem az ágyon, és a közös pillanatainkra gondoltam Leighvel. Volt egy pár vidám és boldog percünk együtt, és ezekre visszagondolni nagyon fájdalmas volt. Ráadásul azt sem tudom, mi lesz a koncerttel, ha jövő hét pénteken lesz.
- Te meg miért sírsz? – nyitott be hirtelen a szobámba Deborah.
- És te mit keresel itt?
- Gondoltam, meglátogatlak, mert szét vagy esve, mint a macskám, mikor a szomszéd kutya leharapta a fejét! – ordított az arcomba. – Nem mesélnél?
Mikor Deborah leült az ágyamra, elmeséltem neki mindent: hogy lefeküdtem Lysanderrel, ő volt nekem az első, hogy Leigh nem tudott semmit, és hogy most szakítottunk. Mikor Debbie felfogta, hogy mennyire nagy dolog történt velem, csendben, normálisan és értelmesen mondta el, hogy mit kellene tennem, és hogy mit tegyek ezután.
- Szerintem jó dolog, hogy szakítottál Leighvel. Ennek így már nem lett volna értelme. Egyébként is, a kapcsolatotokat elrontottad, szóval mindegy.
- Megnyugtató vagy – morogtam Deborahra. – És Lysanderrel mit csináljak?
- Ezt neked kell eldöntened, Rosa.
Miután kibeszéltünk mindent, úgy döntöttünk, együtt megyünk vissza a koliba. Még nem tudtam, mit fogok csinálni, vagy azt, hogy visszamegyek-e Leigh-hez, de az biztos, hogy a koncertet végigcsinálom a srácokkal, mert számítanak rám.
Most éppen vasárnap volt, és egy hívás zökkentett ki az álmomból.
Egy szép, hosszú utcán sétáltam, és bámultam a fényeket Leighvel. Fogtuk egymás kezét, mosolyogtunk egymásra, és néha csókolóztunk, olyanok voltunk, mint a nyálas szerelmesek. Nem sokat sétáltunk, mire úgy éreztem, a másik kezemet is fogja valaki. Oldalra néztem, és Lysandert pillantottam meg.
- Szeretlek – suttogta, és ahogy Leighre néztem, láttam, hogy fel sem tűnt neki az öccse, aki viszont egyre közelebb húzott magához. Próbáltam eltolni, de nem bírtam mozgatni a kezemet. Hirtelen megtorpantunk, mert Sabrina állt előttünk, és megvető vigyorral bámult.
- Ó, Rosa, hát nem megmondtam, hogy mi vagy? Most nézd meg! Megcsaltad a barátod… az idegbeteg öccsével! – hangosan nevetni kezdett, és hiába bámultam Leighre, ő csak mosolygott rám, Lysander pedig folyamatosan azt suttogta, hogy „szeretlek”…
- Életmentő – ültem fel az ágyamban tehát a telefonom csörgését hallva. Leigh volt. Félve vettem fel a készüléket.
- Szia – szóltam bele viszonylag vidáman, mégis álmos hangon.
- Felkeltettelek, kicsim? – kérdezte Leigh. A hangja olyan aranyosan csengett, hogy egyből elfogott a bűntudat.
- Hát, igen, de nem baj – válaszoltam.
- Már majdnem egy hete nem láttalak, nem jössz át hozzám? Hiányzol – mondta halkan.
- Te is nekem. Egy órán belül ott vagyok. – azzal leraktam a telefont, és megnéztem az időt. Fél tíz. Remek.
Felöltöztem, majd mikor az arcomat és a hajamat is rendbe tettem, lementem reggelizni, aztán kiléptem a házból. Tudtam, hogy elő kell állnom az igazsággal végre, nem halogathatom tovább, így az első utam nem a barátomhoz, hanem egy kocsmába vezetett. Ahogy beléptem, a félig részeg-félig alvó emberek megbámultak, láthatóan nem számítottak délelőtti látogatóra, főleg nem egy olyan fiatal lányra, mint én.
- Két whiskeyt. – ültem a pulthoz.
- Kicsi, nagy? – kérdezte a pultos, meg sem kérdezte a korom. A gondterhelt arcomtól nézhetett vagy húsznak.
- Nagy.
Vártam egy kicsit, majd mikor megkaptam az italom, gyorsan lehúztam mind a kettőt, grimaszoltam egyet, és fizettem. Ahogy felültem a buszra, ami Leigh háza felé tartott, már éreztem a hatást, és bevettem egy mentolos rágót, hátha elnyomja a pia ízét és szagát. Lassan sétáltam fel a barátomhoz, és a kukájába dobtam a rágóm, mielőtt benyitottam.
- Megjöttem! – mondtam hangosan, és levetkőztem.
- Szia – Leigh odasétált hozzám, és átölelt, majd a szemeimbe nézett. – Te még mindig nagyon kába vagy.
- Á, ittam – nevettem, de fogalma sem volt róla, hogy igazat mondok, szóval ő is nevetett velem, majd megcsókolt. Jó volt, élveztem, tényleg, de folyamatosan Lysander járt a fejemben, így természetesen elrontotta a viszontlátás örömét.
- Van almás süti – mosolygott rám Leigh.
- Szuper, kérek egyet – mondtam vidáman, és egyből benyomtam a sütit, ahogy azt Leigh a kezembe adta. Mikor végeztem, elfordultam, hogy igyak egy pohár vizet. Meg is tettem, és ahogy a poharat letettem, éreztem, hogy Leigh hátulról átölel. A fejemet hátrahajtottam, hogy a mellkasára tegyem, és így maradtunk addig, míg maga felé nem fordított és fel nem ültetett a pultra. Ekkor megcsókolt, követelőzőn és majdhogynem durván, de mielőtt ellökhettem volna, megcsörrent a telefonja.
- Igen? – szólt bele aggódón, és ebből tudtam, hogy biztosan a munkaadója hívta fel. Leszálltam a pultról, és figyeltem a reakcióit.
Ráncolta a homlokát.
Nem jó jel.
Ökölbe szorította a kezét.
Szintén nem jó jel.
Kiabált a telefonba.
Nagyon nem jó jel.
Amint kinyomta a telefont, fogta a hozzá legközelebb levő tányért, és földhöz vágta. Ripityára tört.
Talán kicsit ideges.
- Mi a baj? – kérdeztem, simogatva a hátát, hátha megnyugszik.
- Volt egy pályázat, óriási nyereséggel, és a munkaadóm egyszerűen elfelejtette beküldeni a jelentkezésemet! Ha nyerek, tíz olyan butikot csinálhattam volna, mint a mostani! – dühöngött. Itattam vele néhány pohár vizet, és úgy döntöttem, mielőtt előállok a Lysanderes hírrel, előtte kérdezem a szüleiről.
- Miért pont azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak? Miért nem csak azt, hogy balesetük volt? – többek között azért ezt kérdeztem, mert tudtam, hogy Lysandert nagyon érdekli. Nem mintha elmondanám majd neki, csak…
- Most komolyan erről akarsz megint beszélni?! – Leigh szinte kiabált velem.
- Csak… érdekel. Legalább eltereli a gondolataidat – érveltem. Leigh nagyot sóhajtott.
- Ebből veszekedés lesz…
- Miért? – kérdeztem. El nem tudtam képzelni, miért hazudta ezt.
- Azért mondtam, hogy a szüleim meghaltak, mert nem akartam, hogy találkozz velük.
Jó, ez tényleg hülyeség. Tehát… ki az az idióta, aki ezt hazudja, csak azért, hogy a barátnője ne ismerje meg a szüleit?
- De… miért nem akartad, hogy megismerjem őket? Szívesen találkoztam volna velük – mondtam halkan.
- Azért, mert gyerekesnek találtalak. Sőt… még most is.
- Miért? – kérdeztem, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor miért van velem?
- Szerinted miért? Azért, mert több, mint fél éve együtt vagyunk, mégsem tudtam eddig lefeküdni veled!- kiabált az arcomba Leigh.
- Szerintem ez becsülendő lenne, mintsem gyerekes! – kiabáltam immár én is. – Ráadásul én bemutattalak a szüleimnek, étterembe vittünk, nálunk aludtál, még olyan is volt, hogy anyámékkal beszélgettél, míg én aludtam, jól elvoltatok! És te képtelen voltál bemutatni a saját szüleidnek, ráadásul azt hazudtad, hogy halottak…
- A szememben azok – mondta kegyetlenül.
- Miről beszélsz?
- Mielőtt ideküldtek minket, csak Lysanderrel foglalkoztak. Mindig babusgatták, szeretgették…
- És téged nem?
- Miután Lysander megszületett, szinte alig foglalkoztak velem.
- És piszkáltak? Megaláztak? Szidtak, ha bántottad Lysandert?
- Természetesen megdorgáltak, de igazából… sosem bántottak. – gondolkodott el. – Nyugalomban éltünk.
- Akkor… - vettem egy mély levegőt, és kiabálni kezdtem. – Mi ez ahhoz képest, amit az én szüleim csinálnak velem, amikor valamit elrontok?! Leigh, téged szerettek a szüleid, én pedig azt sem tudom, mi bajuk van velem! Kerestem magamnak valakit, hogy szeressen, erre gyerekesnek nevez, csak azért, mert nem tudott meghúzni! És azt hazudja, hogy meghaltak a szülei, csak mert szégyell engem!
A végére zokogtam, felálltam az asztaltól, és felöltöztem.
- Nem értem, miért kell folyamatosan hisztériáznod, Rosalia! Egy szüzesség elvesztése nem olyan nagy dolog, és ha szeretnél, már régen nekem adtad volna magad! – mondta Leigh, mikor utolért. Ekkor már ruhában voltam, és a szemébe néztem.
- Akkor talán nem szeretlek. Leigh, köztünk ennek most legyen vége, még mielőtt nagyobb sérüléseket szenvednénk.
Mikor kiléptem az ajtón, még visszanéztem Leighre. Vigyorgott.
- Nálam úgysem találsz jobbat! – mondta, és becsapta az ajtót. Eleinte sajnálni akartam, de így nem tudtam. Azért zokogva sétáltam haza, hogy összepakoljam a cuccomat. Mikor végeztem, elterültem az ágyon, és a közös pillanatainkra gondoltam Leighvel. Volt egy pár vidám és boldog percünk együtt, és ezekre visszagondolni nagyon fájdalmas volt. Ráadásul azt sem tudom, mi lesz a koncerttel, ha jövő hét pénteken lesz.
- Te meg miért sírsz? – nyitott be hirtelen a szobámba Deborah.
- És te mit keresel itt?
- Gondoltam, meglátogatlak, mert szét vagy esve, mint a macskám, mikor a szomszéd kutya leharapta a fejét! – ordított az arcomba. – Nem mesélnél?
Mikor Deborah leült az ágyamra, elmeséltem neki mindent: hogy lefeküdtem Lysanderrel, ő volt nekem az első, hogy Leigh nem tudott semmit, és hogy most szakítottunk. Mikor Debbie felfogta, hogy mennyire nagy dolog történt velem, csendben, normálisan és értelmesen mondta el, hogy mit kellene tennem, és hogy mit tegyek ezután.
- Szerintem jó dolog, hogy szakítottál Leighvel. Ennek így már nem lett volna értelme. Egyébként is, a kapcsolatotokat elrontottad, szóval mindegy.
- Megnyugtató vagy – morogtam Deborahra. – És Lysanderrel mit csináljak?
- Ezt neked kell eldöntened, Rosa.
Miután kibeszéltünk mindent, úgy döntöttünk, együtt megyünk vissza a koliba. Még nem tudtam, mit fogok csinálni, vagy azt, hogy visszamegyek-e Leigh-hez, de az biztos, hogy a koncertet végigcsinálom a srácokkal, mert számítanak rám.
Mikor lesz folyti? Én már nagyon várom
VálaszTörlés