17. Fejezet

Hétfőhöz képest nagyon jól éreztem magam a suliban, bár egyik órára sem figyeltem teljesen. Egy tipikus, unalmas nap volt a mai, ezért lepődtem meg, mikor levelet találtam a szekrényemben órák után. Kinyitottam, de nem olyan nagy lelkesedéssel, mint az előző kettőt, ugyanis biztos voltam benne, hogy valamilyen módon Sabrinához kapcsolódnak. Azért elolvastam, hisz kíváncsi voltam a tartalmára.
Rosa.
Ez az utolsó levél, amit küldök neked. Ne gondold, hogy bármi rossz szándékom volt valaha is ezekkel a levelekkel, színtiszta szeretetből írtam őket. Tudom, hogy azt hiszed, nem rejt igazi érzelmeket a levél, de tudd, hogy igen. Mégsem írhatok többet, mert úgy érzem, túl közel kerültem hozzád. Be kell fejeznem…
Szeretlek.
Szemöldökráncolva néztem a levelet. Ennyi? Ezek után természetesen úgy gondoltam, a levél írója valódi volt, és komoly gondolkodásba kezdtem. Ha tudja, mit gondolok, akkor csakis a barátaim között lehet. Vagy csak mindig követ, és hallgatózott… Ez nagyon ijesztő.
Kezdtem megnyugodni, hogy ez volt az utolsó levél, mégis kicsit bántam, hiszen jól estek a szavai. Ezekkel a filozofikus gondolatokkal sétáltam ki az iskolából, ahol megláttam Leight álldogálni. A kezében cigaretta volt, lassan szívta, és közben folyamatosan nézelődött, mégsem vett észre engem. Nem igazán gondoltam, hogy rosszban sántikál, de azért eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
- Hát te mit csinálsz itt? – sétáltam oda hozzá.
- Gondoltam, ha ráérsz, tölthetnénk együtt egy kis időt – mondta félig zavarban, mire elmosolyodtam.
- Rendben.
Beszálltunk a taxiba, amivel jött, és elhajtottunk egy étteremhez. Tudom, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, mégis elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha nem engem várt, csak elhozott ide, mert meglátott, és nem akart lebukni.
Láttam is rajta a feszengést, de később persze rájöttem, hogy az egész kitalációm egy hülyeség volt.
Ahogy a taxi megállt Leigh kedvenc étterme előtt, kiszálltunk az autóból és besétáltunk oda. Leültünk ahhoz az asztalhoz, ami a legeldugottabb volt mind közül, és vártunk, míg megjelent a pincérnő. Egy fiatal, nagyon dögös lány volt, és láthatóan tetszett neki Leigh. Nem voltam egyelőre féltékeny, csak elgondolkodtam rajta, hogy miért van az, hogy minden lánynak tetszenek az Ainsworth-testvérek. Mikor a lány hozzánk ért, rámosolygott Leighre.
- Mit hozhatok? – kérdezte, furcsán elnyújtva a szavakat. Ha ez szexi akart lenni, előre szólok, nem sikerült.
- Két pohár bort szeretnénk egy kétszemélyes tállal. – mondta a barátom, és rám nézett, hogy jó lesz-e így nekem. Mikor bólintottam, a lány megint megszólalt.
- Rendben, nemsokára hozom.
Sosem voltam pincér, nem is tervezek az lenni, sosem tanultam ilyesmit, de még ha tanulnék is, nem igazán gondolom, hogy minden pincérnek muszáj a fenekét végighúzni a vendég karján, miközben elmegy mellette.
- Nagyon irritál ez a lány – mondtam Leighnek, mikor a pincérnő elment az asztalunktól, ezzel együtt megszüntetve a borzalmas parfümének illatát is.
- Ugyan, csak a munkáját végzi – válaszolt a barátom, mire felvontam a szemöldököm.
- Nem gondolom, hogy az a munkája, hogy nekidörgölőzzön a jól kinéző vendégeknek. Tudtommal ez étterem, nem egy sztriptíz bár.
- Féltékeny vagy, kedvesem? – vigyorodott el Leigh.
- Nem, nem vagyok féltékeny, csak nem értem, miért kell így viselkednie – válaszoltam idegesen.
- Tehát féltékeny vagy.
Prüszköltem egyet, majd addig bámultam össze-vissza, míg a csaj meg nem jött a borunkkal és a kajánkkal. Az először még üres poharat Leigh ölébe ejtette, és egyből érte is nyúlt.
- Elnézést! – nyávogta, majd addig bámult mosolyogva Leighre, amíg ő el nem nézett rám.
- Semmi baj – válaszolta Leigh, én pedig közbeszóltam.
- Szerintem magának is fel tudta volna tenni a poharat az asztalra, ha már egyesek nem tudják megfogni.
- Parancsolsz? – bámult rám a lány kissé idegesen, mire angyalian elmosolyodtam.
- Semmi.
Leigh ez alatt majdnem hangosan felröhögött, olyan jól szórakozott a féltékenységemen. Amikor felhúztam a lányt, kissé jobb kedvem lett, és ez az étvágyamat is meghozta. A finom rántott húst olyan jó kedvvel ettem, hogy a barátom még képet is csinált rólam. Nem sokkal később tele hassal dőltem hátra.
- Kérsz még krumplit? – mutatott Leigh a tányérra, mire lassan megráztam a fejem.
- Tele vagyok.
- Beszélgetünk kicsit? – kérdezte, mire bólintottam, és vártam, hogy mit szeretne mondani nekem. Leigh egy kicsit fészkelődött a székén, újból kezdett zavarban lenni, ennek viszont örültem, ezek szerint valami fontosat szeretne mondani.
A következő pillanatban már izgultam, hogy vajon mit, mert nem csak jó lehet, hanem rossz is.
- Ami a múltkori veszekedésünket illeti…
O-ó. Szerintem rossz lesz.
- Szeretnék bocsánatot kérni.
Vagy jó.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked az igazat, nem tudom, miért mondtam ezt. Borzasztóan sajnálom, hogy megbántottalak, Rosalia, meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze – mosolyogtam, és áthajoltam az asztalon, hogy adjak egy puszit a barátomnak.
- Hú, már azt hittem, több kaja fog kelleni – vigyorgott, mire én is elnevettem magam. Még beszélgettünk egy kicsit, majd hamarosan újból elénk került az étterem egyetlen női, de annál rámenősebb pincére.
- Hozhatom a számlát? – kérdezte, mire Leigh bólintott. A csaj elment, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az erős vörös rúzs a száján kissé eltűnt. Mikor megláttam a számlát, rájöttem, miért. Állt rajta a rúzs, meg a szívecskés betűk a lány telefonszáma után.
Miután Leigh fizetett, kisétáltunk az étteremből, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a barátom a zsebébe csúsztatta a számlát, ahelyett, hogy kidobta volna…
A koli előtt fél órát legalább búcsúzkodtunk Leighvel, mivel kibékültünk, és ilyenkor egyszerűen képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Ahhoz már késő volt, hogy eltávot kérjek, szóval nem tudtam a barátomnál aludni. Besétáltam tehát az épületbe, és fellifteztem a nyolcadik emeletre. Felérve besétáltam a szobába, és elfeküdtem az ágyamon.
- Sziasztok – köszöntem a szobatársaimnak ezek után.
- Rosa, Lysander keresett, azt mondta, fontos. – mondta Kim, miután köszönt.
- Megyek, megkeresem – tápászkodtam fel a helyemről, aztán lementem a másodikra. Lysander szobájához érve rá kellett döbbennem, hogy nem tartózkodik bent, szóval lementem a földszintre inni egy forró csokit, hátha közben megérkezik.
Meg is érkezett, és amikor meglátott, már félénken jött oda hozzám.
- Mi az? – kérdeztem.
- Deborah engem küldött, hogy kérjelek meg egy nagyon fontos dologra… - kezdte halkan. Nagyon kíváncsi voltam, mit akar mondani Lys.
- Folytasd csak.
- Nem keresünk egy nyugodtabb helyet? Deborah szerint ki fogsz akadni.
- Akkor inkább el se mondd – nevettem fel, de ez amolyan ideges nevetés volt, és előre féltem attól, hogy mi a baj.
- Menjünk hátra, a focipályára. – ajánlotta Lys, én pedig követtem. Lassan sétáltunk, egyrészt azért, mert hideg volt és kezdett csúszni az út, másrészt pedig azért, mert Lysander lassan ment, félt előállni a dologgal.
Hosszú percekbe telt, míg végül elértünk a focipályához, és a fiú még akkor is húzta az időt, amikor leültünk a padra. Borzasztó hideg volt, rajtam pedig nem volt, csak egy felső, így vacogni kezdtem.
- Tessék – hallottam meg magam mellett Lysandert, aki levette a kabátját és a hátamra terítette.
- Nem kell, megvagyok – mondtam, majd mikor a fiú kezébe akartam adni a ruhadarabot, ő jól rám szorította azt.
- Nem szeretném, hogy megfázz.
- Így viszont te fázol meg – mutattam rá a tényre. Lys néhány pillanatig gondolkodott, majd megszólalt:
- Nem baj.
Mikor a ’vitánk’ befejeződött, Lysander mély levegőt vett és elkezdett mesélni végre arról a hatalmas problémáról, amit ez idáig nem mert elmondani nekem attól félve, hogy esetlen túlságosan kiakadok tőle.
- Tudod, mondtam, hogy két hét múlva fellépésünk lesz…
- Igen, emlékszem. 
- És Deborah lett volna az énekes.
- Volna? – kérdeztem, de hamar le is esett a dolog. – Nem.
- Rosalia, ez nagyon fontos… - kezdte Lys halkan.
- Nem! Lysander, rengeteg dolgot megteszek értetek, de ezt most tényleg nem! Nem fogok Deborah helyett énekelni, egyébként is, mi baja van?
- Mandulaműtétje lesz egy nappal előtte, és nem erőltetheti meg a hangját.
- Keressetek mást, Lysander, én nem fogok énekelni.
- Kérlek, Rosa! Deborah azt mondta, hogy jó hangod van!
Visszagondoltam a hangommal való emlékeimre. Anyámék gyűlölték a hangom, sosem akarták, hogy előttük énekeljek, tehát csak akkor engedtem ki a hangom, ha zuhanyoztam, vagy ha együtt daloltunk Lanával. Soha, senkinek nem mutattam meg a hangomat, mert azt gondoltam, nem tetszene nekik.
- Deborah mégis honnan tudja ezt? – kérdeztem idegesen.
- Azt mondta, egyszer énekeltetek együtt…
Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet. Már emlékeztem… mielőtt Deb elment, egyszer nála aludtam, és szinte egész este énekeltünk, miközben tömtük magunkba a nutellát. Nem igaz, hogy emlékszik rá, és képes felhasználni ezt ellenem…
- Nincs más? Nálam sokkal jobb hangúak is vannak a suliban…
- Mondj egy példát.
Csend.
- Nem fogok énekelni, és ezt holnap meg is mondom Deborahnak! – kiabáltam idegesen, majd Lys ölébe tettem a kabátját, és el akartam menni.
- Várj – szólalt meg a fiú.
- Mi van?! – fordultam hátra idegesen, de már csak azt éreztem, hogy két kar körém fonódik, és ott állok Lysander ölelésében.
- Ha ennyire nem szeretnéd, biztosan ki tudunk találni valamit – mondta halkan, lehelete csiklandozta a fülemet, ettől pedig kirázott a hideg.
- Nem, nem szeretném… - nyöszörögtem, majd szorosabban öleltem át a fiút.
Megbabonázott az illata...

16. Fejezet

Olyan jót aludtam, végre kipihenhettem a hét izgalmait. Nagyot nyújtózkodtam, és a telefonomra néztem. Le volt merülve.
Ó.
Feltettem töltőre, aztán vártam, hogy bekapcsoljon. Kint nevetést hallottam, Lanáét, szóval gondoltam, hogy Rob megint itt van. Mikor bekapcsolt a telefonom, elborzadva néztem a képernyőre. Egy óra volt, és én tízre hívtam ide Lysandert és Castielt, hogy megcsináljuk a házit! Több nem fogadott hívásom is volt tőlük, de aztán… semmi. Biztos hazaküldte őket Lana.
Hülye telefon, miért nem tudtál ébreszteni?
Kikeltem az ágyból, és kinéztem az ablakon.
Nem csak Rob és Lana volt kint.
Lysander ugyanúgy pakolta a fát, mint ők.
Gyorsan felöltöztem, mert volt még, és úgy döntöttem, lemegyek segíteni nekik. Pár perc alatt felöltöztem, és kisétáltam.
- Na, felkelt már a hétalvó is… - vigyorgott Lana, mikor meglátott.
- Miért nem keltettél fel? – kérdeztem.
- Hát, mikor megjöttek a fiúk, mondtam, hogy alszol, és Lysander azt mondta, hogy hagyjalak pihenni, szóval bepakoltuk a fát. Castiel meg elment délben Deborahoz.
- Értem – Lysanderre pillantottam, aki a ’munkáját’ végezte. Odasétáltam hozzá, és elkezdtem beledobálni a megmaradt fát a talicskába, hogy aztán azt hátravihessük.
Negyed óra alatt végeztünk a maradékkal. Csak gratulálni tudok magamnak, hogy ennyit segítettem, de már mindegy.
- Kértek teát? – kérdeztem bent.
- Meg kaját, nagyon éhes vagyok! – mondta Lana, a barátja pedig bólintott.
- Lysander? – néztem a fiúra.
- Én nem vagyok éhes, de egy teát elfogadok. – mikor ezt kimondta, hangosan megkordult a hasa. Elmosolyodtam.
- Spagetti van, jó lesz mindenkinek?
Mikor már az asztalnál ettünk és ittuk a teámat, amit kivételesen jól ízesítettem meg, Rob megszólalt.
- Rosalia, elvihetném Lanát moziba délután?
Értetlenül bámultam rá. Vagyis, inkább zavarban, mert még sosem kérdeztek tőlem ilyesmit. Még ha az anyja lennék, megérteném… de a nővére vagyok.
Nos, mindegy, örültem neki, hogy a srác megkérdezte, szóval rámosolyogtam.
- Persze, menjetek nyugodtan.
- Köszönöm. – mondta a srác, és folytattuk az ebédünket. Miután végeztem, Lanáék felajánlották, hogy elmosogatnak, így mi Lysszel felmentünk a szobámba.
- Ülj le nyugodtan – habogtam zavartan, Lysander pedig helyet foglalt az ágyamon, és letette rá a kellékeket, amiket hozott. Ez eddig fel sem tűnt.
A2-es papír volt nála, cellux, meg rengeteg ember kinyomtatott képe.
- Te már teljesen előre dolgoztál! – jelentettem be, mire Lys rám pillantott.
- Ne haragudj.
- És tudod is, hogy kik ők?
- Leírtam a jegyzetfüzetembe… - kutatott néhány percet, majd módosította a válaszát. – Nem.
Elvigyorodtam.
- Megint elhagytad a jegyzetfüzeted?
- Nem elhagytam, csak eltűnt egy időre.
- Hát, Lysander, akkor kezdjünk keresni.
Egy egész órába telt, míg minden fejhez csoportosítottuk a neveiket, aztán újabb órába, míg a kapcsolataikat is összegeztük. Fél óra múlva pedig kész volt a művünk, és nekem komolyan tetszett. Kis fonalakkal kötöttük össze a barátokat, meg az ellenségeket, és egész jól nézett ki (ez alatt azt értem, hogy nem volt túlságosan kiláthatatlan). Mikor végeztünk, Lysanderre néztem.
- Nem beszélgetünk egy kicsit? Vagy… sietsz?
- Ha sietnék, már délben elmentem volna, Rosa – mosolygott a fiú, mire mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Igaz.
- És miről szeretnél beszélgetni?
- Azt nem tudom. – mondtam félve, és picire összehúztam magam, mintha attól meglágyítanám Lysander szívét, és megszánna egy mesével. Az ötletem bevált, ugyanis Lys mesélni kezdett.
- Deborah szervezett nekünk egy fellépést.
- Hát az fantasztikus! Mikor lesz?
- Két hét múlva, pénteken.
- Az hamar van? – kérdeztem, mivel nem értettem a zenéhez.
- Nem hiszem. Csak felelevenítjük a régi számainkat, nem gondolom, hogy gond lenne belőle.
Persze, gond lett, de ezt először még nem tudtuk…
- El vagy kenődve, Rosa, van valami baj? – nézett rám Lysander, kissé oldalra billentve a fejét, amitől borzasztó aranyosan nézett ki. Nem akartam erre gondolni, szóval megráztam a fejem, nagyot sóhajtottam, és belekezdtem a mondandómba.
- Tegnap Leighnél voltam.
Lysander mocorogni kezdett, éreztem, hogy nagyon figyel arra, amit mondani akarok. Nem húztam az agyát, a lényegre tértem.
- Nem mondtam el neki a csókot.
Nem tudom, hogy ezek után Lysander megkönnyebbült-e, vagy nem, mindenesetre folytattam.
- De beszéltünk a szüleitekről.
Láthatóan ez a rész is nagyon érdekelte Lyst.
- Azt mondta, azért hazudta, hogy autóbalesetben meghaltak, mert nem akarta, hogy azzal nyaggassam, hogy legyen már jogsija, mikor ő jobban szeret taxival meg ilyenekkel járni…
- Jézusom. – Lysander lehajtotta a fejét, és vett néhány mély levegőt. Láttam rajta, hogy ideges. – Akkor legalább mondott volna csak balesetet… de az, hogy meghaltak, csak ennyiért…
- Nagyon szereted a szüleidet, igaz? – ültem közelebb Lysanderhez, és megsimítottam a karját. Rám pillantott, valószínűleg nem számított sem a kérdésre, sem a simogatásra, de abból az arckifejezésből, amivel rám nézett, úgy gondoltam, nem igazán haragszik érte. A másik pedig az, hogy nekünk aztán már mindegy.
- Igen, nagyon. Kiskoromban sok időt töltöttünk együtt. Annyi szeretet van bennük… később, mikor kamaszodni kezdtem, azt mondták, hogy nem jó nekünk Leighvel ez az angliai iskola, ide küldtek, Dunkerque-be, a nagyszüleinkhez. Akkor voltam tizenkettő. Nagyon haragudtam rájuk ezért a döntésért, nem akartam elmenni, nem értettem, miért kell elmennünk onnan… Aztán persze rájöttem, hogy ha anyáék a királynál akarnak dolgozni, nem lesz idejük nevelni minket. Mikor idekerültem, megismertem Castielt, őt is akkoriban hagyták itt a szülei, és nagyon jó barátok lettünk. – Lysander elmosolyodott. – Nyáron kerültem ide, a szünetben annyi gyermekded dolgot csináltunk… A végén nem bántam meg, hogy mamához és papához költöztünk. Ők mindig nagyon kedvesek voltak, sosem veszekedtünk. A szüleimmel pedig mai napig levelezek, és néha meglátogatnak.
- Hát, én együtt élek a szüleimmel, de folyamatosan veszekszünk… - mondtam, mire Lys elmosolyodott.
- Egy ilyen makacs lánnyal nehéz dűlőre jutni.
- Jaj, tudod, hogy nem mindig vagyok makacs! Ők… nem tudom, valamiért mindig belém kötnek. Lanához hasonlítanak… Már néhány éve meguntam, hogy megpróbáljak megfelelni nekik.
- Castiel szülei is ilyenek. Csak ők azóta sem keresik, hogy ideküldték Amerikából.
- Szegénykém… - mondtam, belegondoltam, milyen lenne, ha anyáék lepasszolnának a nagyihoz, és soha többet nem keresnének. Nekem nem olyan a mamám, mint Laure néni. Ő arccsipkedős, nem engedne sehová, és nyolckor már aludnom kellene. Ilyenekre gondolva mégiscsak szeretem a szüleimet.
Még néhány percig beszélgettünk Lysszel, aztán úgy döntött, ideje hazamenni. Kikísértem, és még percekig bámultam őt…

~ író szemszög ~

Mikor Lysander hazaért, a házban nem csak nagymamáját találta, de Leight is.
- Sziasztok. – köszönt csendesen.
- Hol voltál? – szegezte neki a kérdést Leigh.
- Rosánál. – válaszolt öccse.
- Na, és mit csináltál te az én barátnőmnél?
Laure néni ekkor már leült egy székre, kezdett ideges lenni, nem akart veszekedést, de egyelőre nem szólt bele.
- A közös házi dolgozatunkat.
- Értem. – Leigh keserűen elnevette magát. – Mi mást is csinálnál…
Lysander kissé értetlen volt emiatt. Rosalia azt mondta, hogy Leigh nem tudja a csókot… biztosan nem hazudott. Akkor mi ez a kirohanás a bátyjánál?
- Van valami baj, Leigh? – kérdezte végül.
- Semmi, kisöcsém, csupán meglátogattam a nagymamámat. – Leigh leült az egyik székre.
- Csak azért kérdeztem, mert bántóan beszélsz rólam és a barátnődről is.
- Ó, Lysander, értem már, mire akarsz kilyukadni! – Leigh megint felnevetett.  – Nyugodj meg, tisztában vagyok vele, hogy Rosalia soha nem csalna meg veled. Te, kisöcsém, senkinek nem kellesz. Előadod itt az udvariast, miközben csak gyáva vagy. Annyira gyáva, hogy még Ninát sem merted meghúzni…
- Leigh! – kiáltott fel Laure néni. A levegő megfagyott körülöttük egy pillanatra.
- Hazamegyek – mondta Leigh, és olyan gyorsan állt fel, hogy felborult mögötte a szék. Mielőtt kilépett az ajtón, még nekiment az öccsének. Mikor végleg kilépett a házból, Lysander csak bámult maga elé.
Igaz, hogy sosem feküdt le a volt barátnőjével, de ezt nem gyávaságból tette.
- Lys, drágám… - szólalt meg halkan Laure néni. A fiú csak a felborult székhez sétált, felállította, és felsétált a szobájába. Most nem beszélhet a nagymamájával, gondolkodnia kell. Talán születhet ebből egy új dal…

15. Fejezet

Reggel nagyot nyújtózkodva ébredtem el, és ne részletezzük, milyen fejjel mentem iskolába. Mikor odaértem, csak leültem az asztalomhoz és vártam, hogy megkezdődjön az óra. Egy kicsit sem segített a tény, hogy Lysander ül mögöttem, és valószínűleg egész nap nézni fog. Még nem sokan voltak a teremben, tehát elmentem az automatához egy kóláért, és egy snickersért. Az új szerzeményeimmel visszasétáltam a terembe, és míg a csokit ettem, a kóla üvegét forgattam a kezemben. Az első korty után ezt meguntam, inkább az ablakon bámultam ki Castiel fájára. Becsengetésig ott szokott ülni, főleg nyáron, de most nem láttam ott. Kicsit meglepő volt, tekintve, hogy nem volt olyan hideg.
Ahogy a fiúra gondoltam, már rám is hozta a frászt.
- Csá, Vasmosoly! – hallottam meg magam mögött, ezzel megtörve a csendet. Összerezzentem, és hátrafordultam.
- Jó reggelt, Castiel.
Gondolhattam volna, hogy jön, hiszen Deboraht már láttam errefelé sétálni, de reggel van, lassú a felfogásom, szóval ezt buktam.
- Az ott kóla a kezedben? – kérdezte Castiel, mire a kezébe nyomtam.
- Nekem már nem kell.
Mikor észrevette, hogy a dobozban még több, mint a fele megtalálható, és hideg, elvigyorodott.
- Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Tudom – vágtam oda, majd kipakoltam kémia órához. Fúj. Elterültem a padon, de egyből felkaptam a fejem, mikor Lysander belépett. Deborah rám pillantott, megnézve, hogy ez milyen reakciót vált ki belőlem, és igyekezett kissé megnyugtatni.
- Sziasztok – mondta csendesen, mikor leült mögém.
- Szia – válaszoltam csendesen, és tovább feküdtem a padon. Mikor bejött a tanár, feleltetett, mivel múltkor rossz jegyet kaptam. Nagyjából megtanultam, és megint kaptam egy négyest, szóval viszonylag vidáman ültem vissza a helyemre. Míg az új anyagot vettük, kaptam Debtől egy levelet.
„Hogy vagy?”
Visszaírtam neki, és beszélgetni kezdtünk.
„Jól, de nagyon félek, mit fog ma szólni Leigh…”
„Ha szeret, meg fogja érteni. Kend Lysanderre az egészet”
„Ezt te sem gondoltad komolyan”
„Nem, csak kíváncsi voltam, mit szólsz”
„Ez nem vicces!”
Óra után következett még sok másik, és ahogy egyre közelebb kerültünk az iskola végéhez, úgy lettem egyre és egyre idegesebb amiatt, hogy Leighvel kell majd találkoznom. Ezen kívül eszembe jutott, hogy holnap átjön hozzám Lysander és Castiel a közös házink miatt, szóval ha elmondom neki, hogy csókolóztunk Lyssel, és holnap nálam lesz, Leigh valószínűleg azt fogja mondani, hogy köszönöm, akkor elmehetsz a francba.
Azt pedig nagyon nem szeretném.
Utolsó óra után nagyon nem akartam kimenni a teremből, szóval csak ültem, és bámultam, ahogy a többiek kitolonganak az ajtón. Mikor a terem üres volt, a saját gondolataimba merültem.
Volna.
- Menjek el veled? – kérdezte mögülem egy hang. Hátrafordultam, és Lysander nyugodt arcával találtam szembe magam. A szeme csillogott, és mivel ismertem, tudtam, hogy ez őt is ugyanúgy megviselte, nem csak engem.
- Nem kell, megoldom. – mosolyodtam el, aztán felálltam. – Jössz?
Ketten sétáltunk ki a teremből, és az iskolából kiérve megálltunk a dohányzó bandánk előtt, így megint voltunk legalább tízen.
- Hé, Rosa, mi van amúgy a pasival, aki leveleket küldözget neked? – kérdezte Peggy. Ő nem dohányzott, de mindig itt maradt, hátha hall valami érdekeset. Most bizonyára nem hallott, ha engem kérdez ki.
- Ha fiú – tettem hozzá, és mesélni kezdtem. Örültem, hogy a levél eltereli a gondolataimat arról, ami hamarosan vár rám. – Írt még egy levelet, kedves, meg aranyos, de arra gondoltam, hogy talán nem is igazi. Mármint, bizonyára megírja őket valaki, meg minden, csak szerintem ezt a volt kolis szobatársam csinálja. Tovább akar szívatni, mert haragszik rám.
- Azt nem említetted még, hogy miért haragszik… - kérdezősködött tovább Peggy. Lehajtottam a fejem, mert nagyon zavarban voltam.
- Nem adtam meg neki Lysander számát.
- Honnan ismer ő engem? – húzta fel említett srác a szemöldökét.
- Látott, mikor egyszer elkísértél a koliba – fordultam felé szégyenlősen. – De már megváltozott a véleménye… a ruhád miatt. – folytattam. Most is kínos helyzetben vagyok, gyakorolnom kell estére.
- Haver, ez olyan jó, akit jól meghúztam volna, aztán otthagytam volna! – vigyorgott Castiel, mire Deborah vállon ütötte.
- Dehogy csináltál volna semmit! – mondta, mire Castiel eljátszotta, hogy fájt neki, aztán magához húzta a barátnőjét.
- Ott volt, hogy volna.
- Ne legyen ott semmi – vigyorgott Deb, és megcsókolta Castielt. Borzasztó aranyosak voltak megint, főleg, hogy Deborah már nem nyávogott annyit, mint régen. Ahogy elnéztem őket, azon gondolkodtam, vajon ilyen-e Lana és a barátja is.
Nem sokáig maradtam ott, visszasétáltam a koliba, fogtam a bőröndöm, és hazabuszoztam vele. Ahogy a ház elé értem, megláttam a nagy fakupacot. Fantasztikus, akkor megint órákba fog telni hétvégén, hogy ezt Lanával bepakoljuk… (A szüleim ugyanis ilyenekre nem szakítanak időt a rengeteg munkájuk mellett.) Fáradtan nyitottam be az ajtón, ahol hangokat hallottam meg.
- Ne, Rob, ez csikiz! – nevetett Lana, aztán valami fújást hallottam. Gázspray, biztosan. Lana bajban van!
- Na, most már hallgass el – hallottam egy kárörvendő hangot, és nagyon megijedtem. Mi történt a húgommal?! Ijedten a konyhába rohantam, ahol mindent megláttam.
Egy fiú ült a földön, ölében Lanával, akinek a szája tele volt tejszínhabbal, és azt próbálta lenyelni. Mikor végzett, puszit adott a barátjának, majd hirtelen elvette tőle a tejszínhabot, és az arcára fújta.
- Ezt megérdemelted! – nevetett.
Megnyugodtam. Nincs gázspray. Csak itt van Lana barátja.
Hé, itt van Lana barátja, akivel soha nem találkoztam, itt az idő hát, hogy bemutatkozzak neki, és elmondjak néhány szabályt, ha nem akarja, hogy kinyiffantsam, amiért a húgommal jár.
Illetve… csak kedvesen bemutatkozom.
- Sziasztok – mondtam, mire mindketten ijedten rám pillantottak. Felálltak a fölről, Lana pedig mellém állt.
- Szia, Rosa, szeretném bemutatni a barátomat, Robot. Rob, ő itt a nővérem, Rosa.
- Szia – fogtam kezet mosolyogva a fiúval. – Szóval te feküdtél le a húgommal.
Az utóbbi mondatot nem mondtam ki, de folyamatosan csak ez járt a fejemben. Egyébként nem volt csúnya srác: izmai nem voltak, az az egy tényleg nem, de enyhén napbarnított bőre volt, sötét szemei és fekete haja. Egy oka volt annak, hogy nem piszkáltam, mégpedig az, hogy láttam, hogy néz a húgomra. Ha csak poénból jár vele, akkor nagyon jó színész, mert így még a romantikus filmekben sem néznek a másikra.
Nem zavartam őket, jó nővér akartam lenni, meg amúgy is siettem, szóval felmentem a szobámba és a tükörbe néztem.
Egy normális Rosalia voltam, mindig így nézek ki, akkor is, ha nem kell elmondanom senkinek, hogy megcsaltam. Szerintem nem fog feltűnni neki.
Mikor elvégeztem a folyóügyeimet, még egyszer a tükörbe néztem. Addig néztem magam, míg bebeszéltem magamnak, hogy elrontottam mindent, és a világ legrosszabb dolgát tettem. Komolyan, ki az, aki megcsalja a barátját? Ez szégyen, és nekem nem szabadott volna ezt tennem.
Lassan csak elindultam itthonról. Ólomsúlyú volt a lábam, míg a buszmegállóig húztam azt, a buszon pedig már bizsergett a hasam az idegességtől. Az ujjamat ropogtattam, és folyamatosan csukva tartottam a szemem, mélyeket sóhajtva közben. Emiatt majdnem lekéstem a megállót, de ’szerencsére’ időben észbe kaptam. Nagyon lassan sétáltam el a lakótelephez, és félve nyomtam meg a Leigh neve melletti gombot. Ez után úgy vánszorogtam fel az ajtajához, mint egy csiga. Leigh az ajtóban állt, és mosolyogva fogadott. Szorosan átölelt, én pedig a karjai közé bújtam, mivel úgy éreztem, biztonságot adnak.
- Hiányoztál – mosolygott rám, aztán megcsókolt.
- Te is nekem – mondtam halkan, majd bementem a házba. Miután levettem a cipőm és a dzsekim, besétáltam a nappaliba, majd az ágyra ültem. Leigh szembe ült velem, és a szemeimet pásztázta. Méghozzá boldogan mosolyogva. Borzasztó ideges voltam, a kezemet bámultam.
- Van valami baj? – kérdezte félve Leigh. Jó, eddig halogathattam, most el kell mondanom neki, mit tettem.
- Mondanom kell valamit… - mondtam halkan.
- Figyelek – válaszolt Leigh komolyan, de egy tapodtat sem mozdult. Képtelen voltam elkezdeni, tehát úgy döntöttem, inkább mondok valami mást. Ha már mindketten hibáztunk, és kicsit dühös leszek, talán könnyebb lesz elmondanom, mit tettem.
- Lysander szobájában találtam egy képet a szüleitekről, és elmondta, hogy nem is haltak meg. – erre Leigh lehunyta a szemét. Hazugságon kaptam, és erre ő is rájött.
- Miért mondtad, hogy azért nem akarsz megtanulni vezetni, mert ők autóbalesetben meghaltak?
- Őszintén? – kérdezte Leigh, mire bólintottam. Őszinteség… hát ez nálunk nincs meg, úgy látom.
Leigh folytatta.
- Csak azért mondtam ezt, mert nem szeretnék megtanulni vezetni, jobb nekem a busz, vagy a taxi, és gondoltam, ha ezt mondom, nem fogsz vele nyaggatni, hogy jogsit csináltassak.
- Ez komoly? – kérdeztem idegesen, mire bólintott. Nos, tényleg felhergelt. Borzasztó ügyes… - Azt hazudtad, hogy meghaltak a szüleid, csak azért, hogy én ne nyaggassalak?
- Igen, mert annyi minden miatt hívnál… vigyelek ide, vigyelek oda…
Már nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy előálljak a mesémmel.
- Leigh, ez beteges. Inkább hazamegyek. – mondtam, majd felöltöztem.
- Most komolyan megsértődtél rám?! – kiabált a fiú utánam, de már mindegy volt. Kiléptem az ajtón és visszaindultam a koliba. Sokkal gyorsabban, mint ahogy érkeztem…

14. Fejezet

Valahol, az agyam egyik rejtett zugában éreztem, hogy ez helytelen, de az érzés annyira intenzív volt, annyira jól esett, hogy képtelen voltam abbahagyni.
Volt egy pillanat, amikor Lysander levegőt vett, hogy újra megcsókolhasson. Akkor képes voltam gondolkodni, és gyorsan kimásztam alóla, mielőtt újabb hibába esnék. Az agyam zakatolt, még nem fogtam fel semmit, csak azt, hogy ez jó volt. Néhány másodperc múlva, mikor befejeztük a lihegést, és felfogtuk, mi történt, a fiú közelíteni kezdett hozzám, és megérintette a könyököm.
- Rosa, én…
- Lysander, ne érj hozzám, kérlek – hadartam idegesen, és olyan gyorsan elhúzódtam tőle, mintha legalább megrázott volna.
- Én… - kétségbeesetten próbálta folytatni, de nem figyeltem rá. Leguggoltam, jól összehúztam magam és mélyeket lélegeztem.
- Hát itt vagytok! – hallottam meg Deborah hangját, majd éreztem is, ahogy rám veti magát. Az arcomat látva elvigyorodott.
- Egyem meg, hogy megijedt a sötét erdőtől!
Halványan elmosolyodtam, hogy azt higgye, igaza van. Nem akartam elmondani neki, ami itt történt. Legalábbis még nem. Úgyis kideríti néhány napon belül, de most még saját magamnak akartam megtartani. Még ízlelgettem picit, még vissza-visszagondoltam rá, és tudni akartam, hogy Lysander is így gondolja-e, de nem pillantottam rá.
Inkább felejtsük el, de borzasztó gyorsan.
- Tudják maguk, mennyire megijedtem?! – rontott be közénk az igazgató, és mindkettőnket megölelgetett.
- Irány a busz!
Míg mindenki végigsutyorogta az utat, én néma csendben bámultam az előttem levő szék támláját, abban bízva, hogy megnyílik alattam a föld, és eltűnök a francba.
Szép lassan, míg volt időm gondolkodni, rájöttem, hogy ennek következménye is lesz. De még milyen következménye!
Lysander bátyja a barátom, és ha megtudja, hogy megcsaltam a saját öccsével, nagyon ki fog akadni.
És ha Laure néni és John bácsi is megtudják…
Egy könnycsepp folyt le az arcomon, de más nem jelezte, hogy milyen ideges lettem. Gyorsan megtöröltem az arcom, és elsőként szálltam le a buszról, mikor az megállt. Elszaladtam a koliba, fel a szobámba, és gondolkodtam.
Nem fog ez így menni. Meg kell beszélnem Lysanderrel a dolgokat, egyrészt azért, mert sosem csaltam meg senkit és nem tudom, mit tegyek, másrészt pedig valószínűleg csak ő tud megnyugtatni, még akkor is, ha ő az oka az idegességemnek.
Mikor a lányok felértek a szobába, én ki is mentem onnan. Először lementem a második emeletre, nem érdekelt, hányan szólnak utánam, majd a folyosón végigsétálva bekopogtam abba a szobába, ahol Lys lakott. Mikor kinyitotta az ajtót, rájöttem, hogy egyedül van, szóval gyorsan beslisszoltam a szobájába.
- Beszélnünk kell – mondtam komolyan, ő pedig bólintott. Leültem az ágyára, és először csak össze-vissza bámultam.
- Sajnálom. – ült le mellém halkan Lys.
- Nem, semmi baj, ezt ketten csináltuk. Hogy mondjam el Leighnek? – fordultam a fiú felé.
- Fogalmam sincs. Csak… állj elé.
- Nagyon félek – suttogtam, mire Lys megfogta a kezem. Egyből elhúztam azt, ő pedig kissé félénken válaszolt ez után.
- Ha akarod, ott lehetek és én is elmondhatom. Magamra vállalok mindent.
- Nem – mondtam komolyan, és az ujjaimat kezdtem tördelni. – Ő alapvetően nem egy ideges fajta, de az öccse vagy, neked biztos behúzna.
- Az a legkevesebb.
Érezve Lysander bűntudatát, megsajnáltam őt. Ő, aki mindig ügyel arra, hogy véletlen se tegyen keresztbe senkinek, és ne mondjon bántó dolgot, jóformán hátba szúrta a saját testvérét.

- Nem lesz gond. – a végén már én nyugtattam Lyst. Ahogy a szekrényére tévedt a tekintetem, megláttam rajta egy képet.

- Ők kik? – kérdeztem.
- A szüleink. – Lysander levette a képet, és a kezembe adta.
- Nagyon helyesek voltak. – mosolyodtam el. Az édesapjuk kiköpött Lysander…
- Voltak? – kérdezte Lysander, miközben felhúzta a szemöldökét.
- Hát… Leigh azt mondta, hogy évekkel ezelőtt meghaltak autóbalesetben. – mondtam, és borzasztó kíváncsi voltam Lysander válaszára.
- Ez nem igaz. Ezt a képet két hete küldték nekem. Igaz, kevésszer látjuk őket, de nem halottak! Az angliai királyságban élnek, és nagyon élvezik.
- Akkor… miért mondta ezt nekem Leigh? – kérdeztem Lysandertől, mire ő megrázta a fejét.
- Ezt tőle kell megkérdezned.
- Azt mondta, azért nem tanul meg vezetni, mert a szüleitek autóbalesetben…
- Nem tudom, miért mondta, Rosa. Kérdezd meg tőle, biztosan el fogja mondani. – mosolygott rám Lysander, de én a félelemtől nem viszonoztam azt. Elmondja, ha nem szakít velem azért, amit tettem…
Nemsokára kimentem Lys szobájából, és a sajátom felé vettem az irányt. Ahogy az emeletre értem, Kentint láttam meg Lynnel, és úgy döntöttem, meghallgatom, mi van velük.
- Most, hogy visszajöttél, nem tudom, ki vagyok, Lynn! Itt felépítettem valamit, amiről azelőtt álmodni sem mertem, és erre… ha te itt vagy…
- Ken, nem kell újból megváltoznod! – mondta a lány.
- Ne hívj többet Kennek, légy szíves. Én nagyon szerettelek, de sosem érdekeltelek! Most meg…
Ó, ez azért kétszínűség… - gondoltam magamban, miközben tovább hallgattam a műsort. Érdekes dráma, pont nekem való.
- De hát úgy most sem érdekelsz! – válaszolt Lynn Kentinnek, mire lehunytam a szemem. Most aztán nagyon csúnyán beoltotta. – Ken… Kentin, mi barátok voltunk régen, és én most is csak a barátod szeretnék lenni. Nem használom ki azt, hogy megváltoztál, csak szeretnék annyi időt tölteni veled, mint régen. Hiányzott a kekszed, a kedvességed, a segítséged, hogy a támaszom voltál… többet jelentesz, mint ahogy azt gondolod!
Csend lett, szóval meglestem, mi történik. Kentin szorosan átölelte Lynnt, a lány meg őt, ezt a pillanatot használtam ki és sétáltam be a szobámba. Mikor azt hittem, megnyugodhatok, kiderült, hogy nem, mert Deborah idegesen állt a szobában. Senki nem volt bent, csak ő, láthatóan engem várt. Illetve, mikor jobban szétnéztem, megláttam Violát az ágya sarkában rajzolni, de bömbölt a zene a fülébe, azt se hallotta volna, ha visítva köszönök neki.
- Valami bajod van – mondta egyből Deb, ahogy beléptem. Hogy nem tudott várni ezzel néhány napot…
Úgy döntöttem, nem kertelek, minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb.
- Lysander megcsókolt, és én hagytam.
- Micsoda?! – Deborah az ágyamra ült, és megpaskolta maga mellett a helyet. Hát, kösz a meghívást a saját ágyamra… Nem ültem mellé, hanem elterültem az egész ágyon, és a párnámba dugtam a fejem, úgy meséltem.
- Így semmit nem értek! – mondta a lány, és felültetett. Elmeséltem neki mindent. Mit hogy csináltunk, miket ötleteltünk, hogy semmit nem láttam korábban Lysanderen, hogy megdobott egy mókus… szóval tényleg mindent, és Deborah figyelmesen hallgatott.
- Na és… hogy csókol? – tért át a lányosabb dolgokra egyből.
- Ah, ne is mondd. – dőltem hátra az ágyamon, és éreztem, hogy megint bizsereg a hasam. – Nagyon jól. Nagyon.
- Akkor ez egy egész bonyolult dolog. – állapította meg.
- Nyilván egész bonyolult, főleg, hogy a bátyjával járok! – mondtam, mire Deborah lassan rám nézett.
- Ezt az apróságot ELFELEJTETTED KÖZÖLNI! – üvöltött a képembe, mire megijedtem. – Kislány, akkor most nagy szarban vagy…
- Segíts! Hogy mondjam meg neki? Fél éve együtt vagyunk… - félve bámultam Debre, nem akartam még egy kirohanást.
- Állj elé, és mondd a szemébe. Már elrontottad, jobb, ha őszinte vagy.
Még néhány percig beszélgettünk, aztán Deborah elment, én pedig lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.
Holnap péntek, és én találkozom Leighvel. Nem biztos, hogy jól fogok kijönni a dologból…

13. Fejezet

Iszonyúan sajnálom srácok, amiért nem volt rész nagyon sokáig... az a helyzet, hogy jelenleg meghalni sincs időm, annyit tanulok, személyes gondjaim is voltak, ráadásul még a gépem is beszart egy kis időre, alig tudtam megnyitni a fájlokat. Megígérem, hogy ez volt az utolsó nagyobb kihagyás, főleg most, amikor beindulnak a dolgok!;)
A szünetben várható még egy rész, most pedig kárpótlásul egy elég izgalmas fejezetet hoztam nektek. Jó olvasást hozzá!:)

Reggel, amikor felébredtem, majdnem elsírtam magamat. Ma volt a tájfutás, és én gyűlölök tájfutni…
Feltápászkodtam az ágyamból, majd megfésültem a hajam, sminkeltem kicsit (nem sokat, mert nem tudom, egy erdőbe mennyit illik), és magamra kaptam a melegítőt. Bár nem volt hosszú, nagynak éreztem, viszont nem esett le rólam, szóval úgy döntöttem, hadd maradjon. Csupán jó erősen megkötöttem.
Magamra kaptam egy fehér atlétát, arra pedig a pulcsi felső részét, ami a combom közepéig ért. Ehhez vettem egy fehér sportcipőt, és késznek nyilvánítottam magam. A lányokkal elsétáltunk az iskolához, ahol megkerestem Lysander. Mikor meglátta rajtam a nagy pulcsit, elmosolyodott.
- Ne mondj semmit – sziszegtem, mire Castiel megtörte a csendet.
- Jó a pulcsid mérete, Vasmosoly!
Megráztam a fejem, majd nekidöntöttem Lysander karjának. Ennek a napnak soha nem lesz vége…
Alapból ideges voltam már reggel, bal lábbal keltem fel, így nem segített Castiel fárasztó humora. Ő természetesen Deborahval indult, égett bennük a versenyszellem, szóval biztos voltam benne, hogy ők fognak nyerni. Miután az igazgatónő megszámolt minket, felszálltunk a buszra, és egy jó órát haladtunk. Kimentünk a városból, meg még át két másikon, aztán lefordultunk valami mellékútra, a helyzet csak az volt, hogy földút volt, és mellette mező állt, amin öntözőgép dolgozott, viszont az az útra is fröcskölte a vizet. Ki lehet találni, a földút nagyon csúszott, a busz kerekei pedig lassan felmondták a szolgálatot. Mikor már pár perce egy helyben álltunk, az igazgatónő megszólalt.
- Gyerekek, innentől gyalog megyünk!
Morogva leszálltunk (morogva, én majdnem elsírtam magam), aztán a párunkkal kettes sorba rendeződve sétáltunk tovább. Szerencsére nem messze már láttam autókat, szóval megnyugodtam, hogy annyira nem kell sokat sétálnunk. Közben a buszsofőr is sétált velünk, hogy majd az autókkal kihúzassa magát.
Néhány perc séta után megérkeztünk az autókhoz, ahol két fa között megláttam egy vörös szalagot. Biztos onnan indulunk.
- Hogy szokott ez menni? Mennyi idő? – kérdeztem Lysandert.
- Legkésőbb hatra mindig otthon vagyunk. – mondta a fiú, én ekkor már a fejemet fogtam. Hatra… Ha nem lenne ez a valami, még akkor is visszaérnék a koliba háromra…
Az igazgatónő elmormolt valami szöveget, majd a kezünkbe adott egy lapot és egy térképet, na meg egy zacskót, amibe egyelőre nem néztünk bele. A lap nálam volt, a térkép Lysnél. Amikor elindultunk, a buszt próbálták autók kihúzni a sárból, de eleinte úgy láttam, nem nagyon megy nekik. Nem törődtem vele, követtem Lysandert, aki nyugodtan sétált az erdőben.
- Mi az első feladat? – kérdezte.
- Öhm… keresni kell… valami zöldet, de nem lehet növény. – értelmeztem a lapot, aztán megráztam a fejem. – Ezek szívatnak minket.
- Szokásuk… nem említettem? – vigyorodott el halványan Lysander, mire belebokszoltam a vállába.
- Borzasztó vagy!
Tíz perc keresés után találtunk egy zöld lapot. Eltettem a kistáskámba, és tovább olvastam.
- Most készítenünk kell valamit, amin át lehet látni a fákat. Lysander… most mit csináljunk? Nem csinálok se erdőt, se ablakot, azt sem tudom, hogyan kell!
- Várj… nekem van egy ötletem – mondta csendesen, mire szuggerálni kezdtem őt. – Még nincs meg teljesen… - folytatta.
- Akkor azzal sokra megyünk – nem törődve a kosszal, leültem a földre, és vékony, törött faágakkal kezdtem játszani. Összeütögettem őket, és bámultam, míg Lys meg nem fogta a kezem.
- Ez az! Készítsünk keretet belőlük. Azon át látod a fákat.
- Ez jó ötlet! – vidámabb lettem. – De hogy kötjük össze?
- Mi van a zacskóban? – kérdezte Lys, mire belenéztem. Pillanatragasztó, olló, madzag, fehér papír és cellux. Szuper.
- Akkor ragasszuk össze. – mondta Lys, és a celluxért nyúlt.
- Ne! – mondtam. – Madzaggal szebb lenne.
- Igaz – mosolyodott el, majd gyorsan összekötöztük az ágakat, és kész is volt a keret.
- Következő feladat? – kérdezte Lys, én pedig elővettem a papíromat.
- Szerezz három hófehér galambot, és egy erdei állatot, amely nem élő. Tehát, tisztázzuk: itt nincs is galamb, de szerezzünk hármat, meg vigyünk egy döglött valamit?!
- Galambot tudunk csinálni papírból. – mondta Lys, és neki is álltunk hajtogatni valamit, ami úgy nézett ki, hogy levágtunk egy nem olyan vékony csíkot a papírból, és félbehajtottuk. A közepe volt a madár teste, a lógó széle pedig a szárnyai.
- Ez nem is tájfutás, hanem kézműves tábor… - prüszköltem, míg végeztünk. - A döggel mi legyen? – álltam fel a földről.
- Biztos megtaláljuk, nézzünk szét. – mondta Lys, szóval elindultunk arra, ahol még nem jártunk. Még nem nagyon sárgultak a fák, zöld volt minden, és nagyon tetszett. Ahogy sétáltunk, találtunk egy szederbokrot.
- Király, imádom a szedret! – ahogy benyúltam a bokorba, megláttam valami barnát. Kihúztam a bokorból, és szembetaláltam magam egy plüssmókussal.
- Szuper, ezzel biztos beelőztük a többieket, még nagyon sok van itt! – vigyorogtam, de egyből arrébb is mentünk, nehogy meglássák a szederbokrot.
Azért levettem egy szemet, és megettem.
- Most mi a feladat? – kérdezte Lys.
- Ha mindent megtaláltatok, keressétek meg Mr. Faraziet, aki ott van, ahol saját tükörképed láthatod. – olvastam fel szó szerint a lapon álló szöveget. – Hol van itt tükör?
- Az nincs – bámulta a térképet Lys -, de tó van, és nekünk az is jó.
Néhány perc alatt a tóhoz értünk, ahol tényleg ott volt Mr. Farazie. Odaadtunk neki mindent, amivel meg volt elégedve. A tónál az egyik fától neonsárga és neonrózsaszín csík indult, és Farazie azt mondta, hogy mindkettőn külön-külön végig kell futnunk, és a szótagokból és betűkből, amiket találunk, mindkettőnknek össze kell hozni egy-egy közmondást, de ezek meg vannak keverve, tehát mindkét közmondásból találunk majd részleteket. Én a rózsaszín csíkon indultam, Lys a narancssárgán, és előre féltem, hogy elveszek. Összesen 11 lapot találtam, és mikor kiértem, láttam, hogy Lys is annyival jött ki. Mikor megnéztük az összes lapot együtt, nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk a közmondásokra. Az egyik a „Tiltott gyümölcs a legédesebb” volt, a másik pedig a „Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel”. Kicsit furának tartottam, hogy ezeket választották, de semmi beleszólásom, szóval csak elmondtuk az egyik tanárnak, mit hoztunk ki ebből, majd egy ösvényre mutatott.
- Arra kell kimenni.
Elindultunk, aztán volt egy elágazás.
- Itt merre? – kérdeztem Lyst, aki elő akarta venni a térképét, de már nem volt nála.
- Hol a térkép? – kérdeztem ijesztően nyugodtan.
- Elhagytam.
- Ez komoly?! És akkor szerinted most merre kell kimenni?! – kiabáltam, mire az egyik ösvényre mutatott.
- Szerintem ez kifelé vezet, menjünk erre.
Már néhány perce sétáltunk, én pedig nagyban morogtam, hogy „persze, a szimpatikus ösvény”, amikor Lys megállt.
- Talán nem erre kell jönni…
- Hát, talán nem! – csattantam fel, mire rám pillantott.
- Nem segít, ha kiabálsz, Rosa.
- Akkor forduljunk vissza. – nyöszörögtem.
- De még kétszer-háromszor elfordultunk, és bevallom, fogalmam sincs, hol vagyunk… - suttogta a fiú. Ennél a pontnál visítani kezdtem.
- Most komolyan elrángattál az erdőbe, most meg hagysz eltévedni?! Milyen dolog ez, most komolyan, hogy tehetted ezt velem?! Tudod, hogy utálom az erdőt!
- Nézd a jó oldalát! – próbálkozott kétségbeesetten a fiú. Hiába, amikor őrjöngök, lehetetlen leállítani engem. Mindig. Az. Lesz. Amit. Én. Akarok.
És kész.
De nem akkor, amikor egy egy erdőben ragadtam, a sötétben, egy tájékozódásra képtelen egyénnel.
- Mondd, ennek mégis hol van jó oldala?! – próbáltam mélyeket lélegezni, a teátrális kirohanásom miatt majdnem sírni kezdtem. Sötét volt, kezdett lehűlni az idő, és minden furcsán zizegett.
- Hát… láthatsz őzikét.
Felnevettem. Ez a srác mindig meg tudott nyugtatni. Tudniillik az erdőben nem voltak őzikék, de attól még azok voltak a kedvenc állataim. Cukik, pöttyösek, és a csokoládébarna szemüket eltakarja az édesen nagy és dús szempillájuk. Nagyon aranyosak.
- Látod, már nyugodt is vagy – karolt át a fiú, mire megadóan rámosolyogtam.
- Próbáljunk kijutni.
Mikor végre erre az elhatározásra jutottunk, és nekivágtunk a sötét, párás levegőjű erdőnek, félni kezdtem. Mindenhonnan ijesztő hangok szűrődtek ki, és minduntalan felsikítottam, ha megreccsent valahol egy faág. Hirtelen valami koppant a fejemen, a mögöttem álló fiú pedig halkan felkuncogott.
- Mi olyan vicces?! Rohadt ijesztő, és még fáj is! – karoltam belé remegve, mire egy fára mutatott. Megerőltettem a szememet, és megpillantottam egy sötét alakot.
- Mókus! – örvendeztem, mire a fiú elmosolyodott, és noszogatni kezdett, hogy menjünk tovább.
Felbuktam egy gyökérben, és ijedtemben a társamba kapaszkodtam. A földre hullottam, ő pedig éppen, hogy meg tudott támaszkodni felettem. Ijedten bámultam a gyönyörű szemeit, a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
Néhány másodpercig tétován bámultuk egymást, míg pillanatnyi habozás után a felettem támaszkodó fiú ajkamra tapasztotta sajátját, engem pedig elfogott a kellemes bizsergés. A hasam görcsbe rándult, a lábaim elernyedtek. Nem tudom másra gondolni, csak a bolondító, mézédes ajkakra.
Az erdő sem volt már sötét és félelmetes.
Csak én, ő, és a csókunk.

11. Fejezet

„Majdnem egy éve történt, hogy Deborah elhagyott bennünket. Pont egy buliból tartottunk hazafelé, és úgy volt, megnézhetem a Freedom koncertjét, amiben Deborah és Castiel énekeltek, és mindhárman gitároztak, Lysszel együtt. Dobosuk nem volt, de igazából fel sem tűnt, annyira jól játszottak és olyan tehetségesek voltak, na meg, amikor szükség volt rá, Debbie értett a doboláshoz.. Mindig Debék garázsában próbáltak, és gyakran tartottam velük, de nem mindig figyeltem a próbát. Volt, hogy bementem a házba, és kaját csináltam nekik, teljesen otthon éreztük magunkat Deborahnál. A szülei két házzal arrébb laktak, mert nem szerették a hajnali zenét, de a szomszédok évente csak körülbelül kétszer panaszkodtak rá. Egész jó alvók voltak.
Nos, mindegy, a helyzet az, hogy csak játszottak, míg a nyitott garázs elé odalépett egy öltönyös férfi. Castiel el akarta küldeni a francba, mert féltette a barátnőjét, de Deborah odalépett a csávóhoz és halkan sutyorgott vele legalább negyed órát. Ez után a fickó nyugodtan elsétált.
- Ki volt ez? – kérdezte Castiel.
- Á, csak egy távolabbi szomszéd – mosolygott Deborah. – Folytathatjuk a próbát?
Nem egy távolabbi szomszéd volt, hanem egy menedzser, Deborah pedig a fiúk előtt kérte, hogy karolja fel őt. Nem a bandát, őt egyedül. A fickó pedig belement.
Eltelt egy hét, éppen Deborahoz sétáltam át, és elmesélte, mit tett. Nagyon kiakadtam, és összevesztünk, hiába mondta, hogy már kicsit bűntudata van miatta.
Pár nap múlva visszamentem bocsánatot kérni. Nyitva volt az ajtó, szóval csak simán beléptem, és már egyből a kanapén megláttam csókolózni… de nem Castiellel. Valami ismeretlen sráccal feküdt le majdnem, én pedig az idegtől rákiabáltam.
- Te meg mit csinálsz?!
Deborah ijedten rám nézett, majd beküldte a fiút a konyhába.
- Rosa, kérlek, ne mondd el Castielnek…
- Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom. Majd te. – kisétáltam a házból, és nem beszéltem többet Deborahval.
A legjobb barátnőmmel.
Jövő héten már nem jött iskolába, Amerikába költözött és karriert kezdett. Castiel teljesen összetört, Deborah telefonon szakított vele. Attól kezdve fél évig szinte alig beszélt. A költözése előtt egy nappal még találkoztak. Én pedig az óta nem láttam…”
Most pedig itt állt előttem.
Itt állt előttem, és annyit mondd, hogy:
- Szia, Rosa!
Félénk volt, én viszont nem. Megragadtam a csuklóját.
- Most velem jössz!
Kihúztam egyenesen az udvarra, hátra, a focipályára, ott pedig elöntött a düh, ha a régi kérdéseimre gondoltam.
Én üldöztem el, mert megláttam azzal a fiúval? Mi lesz Castiellel? Mi lesz velem? Mi lesz a bandájukkal? Vissza fog jönni valaha?
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem.
- Hiányoztatok. – mondta, és lehajtotta a fejét. Miért, hogy ne lássam a vigyorát, vagy mi? Felemeltem az arcát, tényleg mosolygott.
- Mi olyan vicces?
- Csak… örülök neked – válaszolt őszintén, és átölelt. Eltoltam magamtól.
- Remélem, tudod, hogyha még egyszer átvered Castielt, még jobban össze fog törni. Akkor nagyon fogok haragudni, szóval meg ne próbáld.
- Azt hiszed, ezért jöttem vissza? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mégis miért jöttél? Fantasztikus életed van Amerikában, és itthon nagyon szar lehetett, ha csak így itt hagytad őket! – kiabáltam. Az „őket” engem is takart, és elsírtam magam. Elfordultam Deborahtól, és letöröltem a könnyeimet.
- Tényleg azt hiszed, hogy ennyire jó volt nekem? Rosa, mikor akkor elmentél, semmi nem volt a sráccal… nem tudtam megtenni.
- Fantasztikus! – csapkodtam.
- Meghallgatnál? Szóval… gyenge voltam, és féltem, mi lesz, ha Castiel megtudja. Mielőtt elmentem, elmondtam neki az egészet. Elköltöztem Amerikába, és igen, nagyon jó életem volt. De hiányoztatok belőle. A végén annyira honvágyam volt, annyira vágytam a barátomra, a legjobb barátnőmre, hogy minden estémet végigsírtam. Szóval otthagytam az amerikai álmot, azért, hogy megint veletek lehessek. Szégyellem azt, ami voltam, Rosa, és rengeteget változtam… kérlek, bocsáss meg!
A végére mindketten sírtunk, és szorosan öleltem át Deboraht.
- Az a tervem – folytatta, mikor letörölte a könnyeit -, hogy a Freedommal próbálom megvalósítani újra ezt az álmot, de itt, Dunkerque-en. Nem leszünk annyira híresek, mint kint, de veletek vagyok, és ez a lényeg. Aztán majd Párizsba megyünk, a Zeneművészetire.
- Rendben. – mosolyogtam, és leültem egy padra Debbel. Mindent átbeszéltünk, amit csak lehetett: az amerikai kaját, hogy milyen volt itthon nélküle – Deb megmutatta, hogy Castiel és ő volt a háttérképe -, meg hogy új tanár jött a sulinkba, Mr. Farazie. Úgy beleéltük magunkat a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük a közeledő lépteket.
- Deb? – hallottunk meg egy hangot, és felé néztünk. Castiel állt velünk szemben, és Deboraht nézte.
- Castiel? – a lány felállt, és közelebb lépett Castielhez, aki szorosan átölelte. – Ne haragudj, nagy hiba volt elmennem, soha többé nem hagylak el… - Deb már sírt.
- Pszt, semmi baj, itt vagyok – suttogta neki Castiel, és a haját simogatta, majd megcsókolta. Úgy döntöttem, ide most nem hiányzok, szóval visszaindultam a szobámba. Az ajtó előtt beleütköztem Lysanderbe.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Castielt keresem.
- Szerintem őt most ne keresd…
- Miért? – húzta fel a szemöldökét. Ilyenkor olyan gyanakvó.
- Mert… Deborahval van.
- Micsoda? Na, akkor onnan elhozom – Lysander el akart lépni mellettem, de megfogtam a kezét.
- Ne. Deb visszajött, hogy veletek folytassa. Most éppen nagyon örülnek egymásnak.
- Mi van?
- Ahj… menjünk el a Mekibe, majd ott mindent elmesélek. – mosolyogtam.
Néhány percet sétáltunk a buszmegállóig, onnan pedig néhány megállót álltunk a Mc Donald’s-ig, közben pedig elmeséltem Lysandernek, miért jött vissza Deborah. Amikor leszálltunk, majdnem elestem (én, idétlen), de Lysander elkapott.
- Köszi – nevettem, mire csak elmosolyodott. Halkan (tehát, nem röhögve, mint a tizenévesek, akik rosszat csinálnak) léptünk be a Mekibe, és a pulthoz álltunk.
- Egy McChicken menünk szeretnék – mosolyogtam a pultos csajra, aki inkább Lysander bámulta, mint engem.
- És te? – vigyorgott végül Lysanderre. A kurva.
- Egy kávét szeretnék.
- Külön fizettek?
Ekkor volt az, hogy én igent mondtam, Lysander pedig nemet.
- Nem fizetheted ki a kajámat! – jelentettem be.
- Miért, mert nincs két euróm?
- Mert nem szeretném, hogy te fizesd ki.
- Oké – mondta Lysander, és előttem kifizette az egészet.
- Nem kellett volna – mondtam, míg tömtem magamba a sült krumplit.
- Nem baj.
Csend lett, szóval bámultam az asztalunkat, a kajás zacskóinkat, és a számlát, amin…. volt egy telefonszám!
Elvettem a papírt, és elolvastam a szöveget a szám felett: „Hívj, ha jó társaságra vágysz!;) XOXO”
- Nézd, mit kaptál – adtam nevetve Lysander kezébe a számlát. Ő összeráncolt szemöldökkel elolvasta a szöveget, és szerintem csak azért nem dobta ki egyből, mert ő egy rendkívül kifinomult úriember.
Mikor megettem a kaját, Lysander elvitte az én tálcámat is (na, ezért mondtam, hogy úriember), ekkor viszont volt időm szétnézni – és meglátni Sabrinát. Egy asztalnál evett, vigyorgott rám, és tudtam, hogy nem két másodperce néz minket. Gyorsan Lysanderhez léptem.
- Menjünk, jó? – suttogtam.
- Mi a baj? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Semmi.
Lysander nem szerette firtatni a dolgokat, szóval csak kilépett velem az ajtón, és barátian magához húzott a vállamnál fogva.
- Egy volt kolis szobatársaim volt bent. – mondtam. – A leggenyóbb.
- Nem tartoztál magyarázattal.
- De el szerettem volna mondani.
- És miért ijedtél meg annyira? – kérdezte Lys.
- Ki fogsz nevetni.
- Biztosan nem.
Vettem egy nagy levegőt, és kimondtam, mi volt a bajom Sabrinával.
- Csúnyán nézett rám.
Lysander olyan jóízűen nevetett, ahogy azért nem szokott. Ez engem is felvidított, főleg, mikor utána rám nézett.
- De aranyos vagy.
- Hát, igen, aranyosnak is kell lenni valakinek. – vigyorogtam. Nos, most egy átlag fiú a következő válaszokat adta volna: „És én nem is vagyok aranyos?” vagy „Hú, te kis egoista!”. De Lysander nem. Csak mosolyogva közelebb húzott magához, míg fel nem szálltunk a buszra. Kilencre értünk vissza, és egyből lezuhanyoztam, aztán bementem a szobámba.
- Deborah Peggyvel, Amberrel és Carlával került egy szobába – vigyorgott Kim, mikor bementem pizsamában.
- Ha Ambernek most meg kell húzni magát, az nagyon nem fog tetszeni neki – nevettem. – Egy hetet adok, hogy helyet cseréljenek.
Vagy még kevesebbet, mert pont a felettünk levő szobában vannak, és úgy dübögtek, hogy majdnem leszakadt a plafon.
Este meg felnéztem facebookra, hogy írjak Leighnek, de láttam, hogy van még egy üzenetem.
Sabrinától.
Hú, ez az a Lysander volt, akit először láttam? Mi volt az a gúnya rajta? És nekem még ez kellett volna? Nevetséges! Megtarthatod, mert előbb felakasztanám magam, mint hogy egy ilyen kelljen nekem. Összeilletek! Puszillak.
Néhány másodpercbe telt csak, hogy letiltsam Sabrinát facebookról. Soha nem szabadulok meg tőle…

10. Fejezet

Reggel itt is a koli ébresztőjére keltem, de nem valami csörgésre. Green Day szólt a mikrofonokból, és erre lényegesen jobb volt kelni, mint másra. Ráadásul itt hétkor volt ébresztő. Persze nem keltem fel, forgolódtam még tíz percet, elvégre pont a suli mellett vagyunk, negyvenkor elég elindulnom. Végül csak kikeltem, elmentem a mosdóba, megmostam az arcom és a fogaimat, aztán szoros copfba kötöttem a hajam, és tincsenként begöndörítettem a hajam alját. Kisminkeltem magam, aztán visszamentem a szobába, hogy felvegyem a diáklány-ruhát, amit Leigh varrt nekem. Mikor a csizmámat is felvettem, fogtam a táskám, és elindultam a suliba. Hét harmincötre beértem, de Lynn már előttem ideért. És hogy ezt honnan tudom? Ahogy beléptem a folyosón, Kentin jött oda hozzám.
- Nem, ez nem lehet igaz, ez biztos nem igaz…
- Mi a baj? – kérdeztem, a karját simogatva, hátha megnyugszik tőle.
- Megint nyomi leszek, megint nyomi leszek és mindenki utálni fog…
- Mi van? Kentin, miről beszélsz?
- Megint Kennek fognak hívni, mert megint olyan béna leszek, mint akkor voltam… én nem akarok megint olyan lenni…
Nem bírtam tovább, felpofoztam. Először meglepődött, aztán már normálisan nézett rám.
- Kösz – mondta.
- Igazán nincs mit. Elmondanád végre, mi van?
Kentin nagyot sóhajtott, és leült a földre. Mellé guggoltam, úgy hallgattam.
- Lynn visszajött. Ő a régi szerelmem, és mikor szerelmes voltam belé, egy béna kis nyomi voltam. Tudod, szemüveggel, meg gyerekes kinézettel, minden. Otthagytam a sulit, annyian piszkáltak, és katonai suliba mentem, utána meg ide. Végre lettek barátaim… erre visszajött… - itt Kentin egyre idegesebb lett, már remegett a keze, a fejét pedig a térdei közé hajtotta, amiket idő közben felhúzott. – Még mindig szeretem, és megint olyan béna leszek, mint régen voltam, de nem akarom! – kiabálta már a végét, és elkezdett sírni. Megijedtem, szóval átöleltem.
- Dehogy lesz minden olyan, mint régen! Ugyanúgy fogsz edzeni, meg amit szoktál, és lehet, most már összejön veled! Na, ehhez mit szólsz? – töröltem le a könnyeit, és elmosolyodtam.
- Köszönöm – mondta Kentin, és átölelt. Hamarosan felálltunk és elmentünk órára. Mikor az elsőnek vége lett, láttam, ahogyan Lynn Kentinhez lép. Közelebb húzódtam, hogy halljam a párbeszédüket.
- Szia – köszönt félénken Lynn, mire a választ is félénken kapta.
- Szia.
Csend.
- Na, nem mondasz semmit? – kérdezte Lynn a kezét bámulva.
- Hát… van kekszem, kérsz?
Na bumm. Vége, Kentinnek soha nem lesz barátnője, ez borzalmas kérdés volt. Mégis, Lynn nevetett rajta, és el is fogadta a kekszet.
- Még mindig ez a kedvenced? – kérdezte mosolyogva, és innentől feloldódott köztünk a hangulat.
- Nem illik hallgatózni. – ült mellém mosolyogva Lysander.
- Hát, akkor baromi nagy szerencse, hogy senki nem hallgatózik – vigyorogtam, Lys pedig elnevette magát.
- Figyelj, Rosa, Castiel nem lesz itt a tájfutáson jövő héten… megtennéd, hogy… vagyis… khm. Leszel a párom? Imádom a természetet, egyedül meg nem szeretnék menni.
- Jaj, ne már, Lys. Gyűlölöm az erdőket – biggyesztettem le a számat. Azt a napot egyébként is Leighvel töltöm. Vagyis… nem, mert ő Párizsban lesz.
- Jó, leszek a párod – változtattam döntést pár másodperccel később, mire Lysander elmosolyodott.
- Köszönöm.
Órák után először mentem a szekrényemhez, hogy a holnapi cuccot elővegyem, de kihullott belőle egy boríték. Lehajoltam érte, kinyitottam és olvasni kezdtem.
Szia.
Remélem, hamar el fogod olvasni ezt a levelet, amikor végre felébredsz. Régen el akartam mondani, mit érzek irántad, de sosem találtam rá megfelelő alkalmat. Most, hogy bajod esett, jöttem csak rá, hogy nem szabad tovább húznom az időt. Rosalia, fontos vagy nekem, mióta megismertelek. Tudd, hogyha minden összeomlik körülötted, én akkor is ott leszek neked.
Szeretlek.
- Mi az? – állt mellém Peggy, ezzel a szívbajt hozva rám.
- Ja, semmi… - habogtam, és eltettem a levelet. – Majd elmondom, ha mindannyian összegyűltünk.
Nos, ebből az lett, hogy tíz perc múlva a koli ebédlőjében az összes osztálytársam (20 ember, körülbelül) társaságában meséltem el a dolgot.
- Nos, kaptam egy levelet. Van egy titkos hódolóm – néztem mosolyogva a papírt. Nyilván nem mondhattam, hogy nagyon jól esett a tartalma, mert Leighvel járok, de mondani akartam. – Bevallom, azért örültem neki. Szerintem aranyos – fejeztem be a kajámat bámulva. Remélem, ezt Lysander nem mondja el a bátyjának…
- Mutasd meg a levelet! – kérlelt Peggy, mire magamhoz húztam a kis papírt.
- Nem, ez az enyém… - mondtam aranyosan, a számba harapva, mire mindenki evett tovább. Hát, igen, a shownak vége, eddig voltam érdekes. Hamarosan felsétáltam a szobámba, és fogtam a kimenőkönyvemet, hogy eltávozást kérhessek a nevelőmtől. Mikor azt megkaptam, fogtam a cuccomat, majd azzal együtt elbuszoztam Leigh-hez. Lassan sétáltam fel az ajtajához, de hiába kopogtam, nem nyitotta ki, szóval fogtam magam és csak simán besétáltam. Levettem a cipőm, és a dzsekim, aztán elmentem a konyhába, ahol Leigh… főzött.
Borzasztó tehetségtelen volt, szóval nem értem, miért csinálta, de mögé léptem és hátulról átöleltem.
- Mit csinálsz? – döntöttem a fejem a hátának.
- Spagettit.
- És megy?
- Igen, harmadjára próbálkozom, és úgy érzem, talán ez menni fog.
Halkan felnevettem.
- Segítek.
Amíg Leigh a húsos részét készítette a spagettinek, én megfőztem a tésztát. Közös erővel egész finom ’korai vacsorát’ dobtunk össze, amit neki is álltunk betermelni.
- Ilyet gyakrabban csinálhatnál – mondtam, mikor a mosogatóba tettem a tányérokat, a megmaradt spagettit pedig a hűtőbe.
- Rendben, majd fogok – lépett mögém Leigh. Óvatosan átölelt, és a hasamat simogatta. Én nekidőltem, és lehunyt szemekkel élveztem az érintését. Nemsokára maga felé fordított, majd gyengéden felemelte az arcom az államnál fogva, és lágyan megcsókolt. Viszonoztam a csókját, és a hajába túrva húztam közelebb magamhoz. Leigh szorosan magához ölelt, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat. Percekig jártak táncot nyelveink egymással, aztán Leigh felületetett a konyhapultra és a lábaim közé állt. Így folytattuk a csókcsatánkat, a barátom a hajamba túrt és gyengén meghúzta azt, mire felnyögtem és közelebb húztam magamhoz. Nagyon jól éreztem magam, de annyira nem, hogy ne vegyem észre, hogy már a combom belsejét simogatja, ott viszont eszébe sem jut megállni.
- Leigh… - próbáltam óvatosan eltolni magamtól, de ő nem tágított, tovább simogatott, ettől nagyon megijedtem. Ijedten ellöktem magamtól.
- Hagyd abba! – kiabáltam, lehuppantam a pultról, és néhány méterre megálltam Leightől.
- Meddig akarod még ezt csinálni? Több mint fél éve együtt vagyunk, szerintem már bízhatnál bennem – mondta idegesen Leigh, és újból átölelt. Eltoltam magamtól.
- Én még nem érzem késznek magamat rá.
- És mikor fogod? Negyven évesen? Rosa, ezt te sem gondoltad komolyan – megint magához vont, amitől nagyon ideges lettem.
- Tudod, mit? Nem maradok. Köszönöm a spagettit – mondtam, majd felöltöztem, és gyorsan kiléptem Leigh ajtaján. Meg sem próbált marasztalni, de a buszon kaptam tőle egy SMS-t.
Ne haragudj.
Nem válaszoltam, mert akkor könyörgött volna, hogy menjek vissza, de én nem akartam beszélni vele. A zsebembe csúsztattam a telefonom, a következő megállónál pedig leszálltam. A kolihoz érve feltűnt, hogy tízszer annyian cigiznek kint, mint szoktak, és ahogy az épületbe beértem, mindenki lent volt és sutyorgott.
- Visszajött… szerinted miért? – és ilyesmi mondatokat hallottam. Nem igazán érdekelt, ideges voltam Leigh miatt, szóval csak fogtam a kimenőmet és felmentem a szobámba. Az idegtől lépcsőztem egészen a nyolcadikig, szóval szinte ijesztően lihegve vettem levegőt, mikor a szobámba léptem. Odabent levágtam a cuccom az ágyra, és a polcomon levő másfél literes vizet jól meghúztam.
- Te nem eltávon vagy? – kérdezte Kim, de megráztam a fejem.
- Már nem. Összevesztünk Leighvel.
- Min?
- Semmiség – hazudtam. Senki nem tudja, hogy milyen a szexuális kapcsolat köztem és Leigh között, de ez nem is baj. Ő és én tudjuk, ami bőven elég.
- Lejössz velem forrócsokizni? – kérdezte Kim, én pedig a lenti tömegre gondoltam.
- Nem, köszi, rengetegen vannak lent.
- Hát, rendben – vont vállat a lány, majd kilépett a szobából. Lynn nem volt bent, Viola pedig zenét hallgatva rajzolt, szóval elterültem az ágyamon és pihentem. Már félálomban voltam, pónikról meg ilyesfélékről álmodoztam, amikor azt éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. Kim volt.
Lassan felültem, és az aggódó arcára néztem.
- Mi van? – kérdeztem.
- Csak le kellene jönnöd.
- Miért, félsz egyedül?
Megrázta a fejét, szóval felálltam és követtem. A lifthez érve már elég éber voltam ahhoz, hogy ne billegjek. Rövid idő alatt leértünk, Kim pedig egyenesen az ebédlő előtti babzsák-fotelekhez vezetett, ahol néhányan beszélgettek.
Eleinte nem fogtam fel, miért jöttünk ide, aztán jobban körülnéztem. Illetve, valaki rám köszönt.
- Szia, Rosa!
Deborah volt az.

9. Fejezet

- Nem fog felkelni.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nemsokára felébred.
Míg az előző egy lány hangja volt, az utóbbi egy fiúé. Nagyon ismerősnek tűntek, de egyelőre nem tudtam a hangokat emberekhez párosítani.
- Kimegyek egy kis vízért. – mondta a lány, és kisétált a szobából. Ekkor a fiú megfogta a kezemet, és simogatni kezdte a kézfejem a hüvelykujjával. Nagyon kellemes volt.
- Rosalia, nyisd ki a szemed, már mindenki be van pánikolva, Leigh nem akar menni Párizsba…
Micsoda? Azt nem tudtam, hol vagyok, nem ismertem fel a hangokat, de abban már biztos voltam, hogy nem a barátom simogatja a kezem, hanem egy másik fiú. Ijedten nyitottam ki a szemem, de a rám törő fény miatt egyből be is csuktam. Megnyugodhattam, ugyanis a mellettem ülő fiú Lysander volt.
- Rosa? – kérdezte izgatottan, majd elengedte a kezem, és közelebb hajolt hozzám. Tudom, mert megéreztem a parfümje illatát.
- Miért vagyok kórházban? – kérdeztem, de a torkom égett a szárazságtól. Akkor nyitottam ki a szememet, mikor Lana belépett, kezében a vízzel, amit magának akart hozni. Csak akart, mert én biztos, hogy azt most el fogom inni előle.
- Lana – suttogtam.
- Mi az? Rosa, felkeltél? Úristen, köszönöm! – örömében odaszaladt hozzám, és átölelt, így a fülébe suttogtam.
- Adj vizet, légyszi.
- Persze, bocsi – habogta, és gyorsan a kezembe adta a poharat. Hamar megittam az összes vizet, és máris jobban éreztem magamat. Felültem, de megfájdult a fejem, szóval grimaszoltam egyet.
- Nyugi, segítek – mondta Lysander, és kicsit megemelt, hogy fel tudjak ülni. Neki olyan természetesnek tűnt ez a dolog, hogy zavarba jöttem tőle. Jó, tudom, hogy volt már barátnője, szóval nem ijed meg egy női testtől, de… most meg mit gondolkozom ezen?
- Miért vagyok kórházban? – kérdeztem újra.
- Öhm, elájultál a koliban, és beverted a fejed, agyrázkódásod volt, és kómába estél.
- Te jó… mennyi időre?
- Szerencsére csak két napra, de mama annyi sütit hozott már be neked, mintha évek óta itt lennél – mondta Lysander.
Eszembe jutott minden: hogy Sabrina csak szidott, és szidott, aztán elájultam.
- Azt mondták, baleset volt – suttogta Lana.
- Persze, az volt, elvégre senki nem vágott földhöz – válaszoltam. – Magamnak ájultam el.
Lysander elmosolyodott.
- Olyan szarkazmus árad a hangodból, hogy még a hülyének is feltűnne.
- Jó, hát az volt, hogy megint piszkáltak – ezt szégyelltem kimondani, de így volt -, én pedig csak úgy… elájultam. Szóval baleset.
Most, hogy végignéztem Lanán és Lysanderen, megláttam a táskákat a szemeik alatt.
- Ti pontosan mennyit jártatok bent nálam? – kérdeztem.
- Hát, meg volt osztva. – kezdte Lana. – Én bejöttem reggel hatra, hétkor elmentem, héttől fél nyolcig Lysander volt itt. Iskola után hét óráig mindketten, utána héttől kilencig én, ő meg kilenctől éjfélig.
- Ez komoly? – kérdeztem. Ennyire fontos lennék nekik?
- Leigh reggel ment el dolgozni, amúgy itt aludt nálad – mosolygott Lana, Lysander pedig bólintott. Namármost, ebben a bólintásban semmi jót nem láttam. Biztosan megint veszekedtek.
- Anyu hív - mondta Lana, és felvette a telefont. – Szia. Képzeld, Rosa felkelt! Értünk jöttök? Nem, nem tudom még, hogy hazaengedik-e. De én vele szeretnék menni… Jó… Lemegyek. – szomorúan nyomta ki a telefont, majd rám nézett. – Anyuék most jönnek értem, szóval majd otthon találkozunk.
- És én? – kérdeztem.
- Biztos érted jönnek majd – mosolygott Lana, adott egy puszit, elköszönt tőlünk, és kilépett az ajtón. Megnyomtam a nővérhívót, és mikor ő bejött, neki szegeztem a kérdésemet.
- Felkeltem. Elmehetek?
- Fáj még a feje?
- Á, semmi olyan – kezdtem, de Lysander beleszólt.
- Kicsit szédült, mikor felkelt.
- Ez esetben hívom a főorvos-urat, hogy eldöntse, hazamehet-e – mondta a nővér, és kisétált. Ekkor Lysanderhez fordultam.
- Naa, én haza akartam volna menni!
- Én meg nem akarom, hogy bármi bajod essen, szóval megvárjuk az orvost – válaszolt nyugodtan, de én már tántoríthatatlan voltam. Felkeltem, megkerestem a saját ruháimat, és átöltöztem a mosdóban. Minél hamarabb mehetek, annál jobb. El is pakoltam, de az orvos csak nem jött.
- Már rég otthon lennék – magyaráztam Lysandernek.
- Nem baj, megvárjuk az orvost.
Fél órát vártunk, mire bejött, pár másodpercig nézett, kérdéseket tett fel, majd azt mondta, mehetek, de nehogy gyalog vagy tömegközlekedési eszközzel menjek, mert az még veszélyes. Nehogy már ne kelljen hívnom senkit, hogy hazamenjek…
- Szia, anyu – szóltam a telefonba, mikor felhívtam anyát. – Értem tudtok jönni? Nem mehetek busszal az orvos szerint.
- Sajnálom, most nem vagyunk otthon, nem tudunk menni. – mondta, és ki is nyomta a telefont. Na, elmentek ti a… Leighnek nincs jogsija, szóval szóba sem jöhetett. Leültem az ágyamra, és gondolkodtam, közben pedig Lysander telefonált kint. Pár perc múlva bejött, és felvette a cuccaimat.
- Na, gyere, szereztem kocsit. – mondta, és minden táskámmal együtt kilépett a szobából. Vidáman követtem, miután megnéztem, hogy semmit nem hagyok-e a kórteremben. Odalent vártunk néhány percet, majd jött egy taxi. Beültünk, és Lysander elmondta a címemet, majd, mikor odaértünk, fizetett.
- Ki ne fizesd nekem! – mondtam, mikor kiszálltunk.
- Már mindegy. – mondta, és a cuccaimat behozta hozzánk. Ezután el kellett mennie, szóval kikísértem.
- Köszönök mindent – öleltem át, mire Lysander rám mosolygott.
- Szóra sem érdemes.
Egy ideig néztem a távolodó alakját, aztán felmentem a szobámba, ahol a szüleim álltak a bőröndömmel.
- Mi a… - kezdtem, de anya magyarázkodni kezdett.
- Lana addig könyörgött, hogy kivettünk a koliból, át fogsz költözni a Sweet Amoris kollégiumába. Nemsokára átnéz egy volt szobatársad.
- Mi? Minek? Utálom őket! – mondtam, aztán odamentem a szüleimhez, és megöleltem őket.
- Köszönöm, hogy kivettetek onnan.
Nagyon meglepődtek a kedves gesztustól, szóval habogtak pár szót és kimentek, szóval volt időm azon töprengeni, hogy mi a halálnak jön ide Sabrina. Biztos, hogy nem bocsátok meg neki, inkább örüljön, ha nem vágom nyakon.
A csengő zökkentett ki a gondolataimból, szóval lementem, és rákészültem, hogy mit mondok Sabrinának. Hogy jól beolvasok neki. De ez nem történt meg, ugyanis az ajtó előtt Bebe állt, kezében a tankönyveimmel.
- Szia… ezeket a szobából szedtem össze, remélem, mind itt van… jobban vagy? – kérdezte félve.
- Két nap kóma után? Jobban nem is lehetnék – elvettem a könyveimet.
- Sajnálom…
- Mit, hogy soha nem álltál ki mellettem, mikor én melletted mindig megpróbáltam? Már nem kell sajnálni. – mondtam, és addig néztem Bebét, amíg el nem ment. Bevallom, megsajnáltam, de úgy döntöttem, nem fogok tőle bocsánatot kérni. Most már semmi közöm a Dunkerquei Kollégiumhoz és soha többé nem is lesz.
Felhívtam Leight, hogy jól vagyok, ő pedig annyira örült neki, hogy egyből abbahagyta a munkát, és átjött hozzánk, hogy megnézzünk egy filmet és popcornt együnk.
Végre megint minden rendben…

~ 2 nap múlva ~

Megint vasárnap volt, és én megint koliba költöztem. Egyáltalán nem izgultam, tudtam hová kerülök, szóval nyugodtan cipeltem a bőröndöm az épületbe. Az igazgató aranyos volt, elmondott mindent, aztán (lifttel, mert itt van lift) felmentünk a nyolcadik emeletre, és elvezetett a szobámig. Mikor elment, nagy sóhajjal benyitottam, és rávigyorogtam a barátnőimre, Kimre és Violára.
- Megkésve, de jöttem – mosolyodtam el, és az egyetlen üres ágyra pakoltam. Mellette volt még egy, amin cucc volt, de nem tudtam, kihez tartozik.
- Szia, kislány – vigyorodott el Kim, és átölelt. Viola is rám mosolygott, de éppen nagyon szorgosan rajzolt valamit, szóval nem zavartam.
- Ott ki van? – mutattam az ágyra, amit az előbb bámultam.
- Az új osztálytársunk, Lynn. Most jött egy órája. – mondta Viola, mert Kim éppen a telefonját nyomkodta, és akkor elérhetetlen.
- Szia – lépett be hamarosan a lány is a szobába. Hosszú, barna haja volt és zöld szeme. Először megijedtem tőle (Sabrináék után nem akartam új embereket megismerni), de olyan félénken mosolygott rám, hogy megesett rajta a szívem.
- Szia, Rosalia vagyok.
- Lynn – fogott velem kezet, és visszament az ágyához. Ahogy kinyitotta a szekrényét, egy képmontázst láttam meg rajta. Sok barátja volt, minden kis kockán mással láttam. Egy mégis megragadta a figyelmemet.
Egy kissé meleg kinézetű fiúval egy lépcsőn ültek, és csokis kekszet ettek.
- Lynn, te nem ismersz véletlen egy Kentin nevű fiút?
- Kent? Dehogynem! Miért?
- Csak mert a Sweet Amorisba is jár egy.
- Ó, ne, komolyan? – kérdezte. – Akkor megint rám fog szállni…
- Miért szállna, kiscsaj? – csatlakozott a beszélgetéshez Kim is.
- A régi iskolánkban belém volt esve, de mindig piszkálták, és én is, néha, de volt, mikor megvédtem, szóval sosem hagyott békén, mindig rajtam csüngött.
- Ó, kétlem, hogy most is fog. – mondtam.
- Miért? – nézett rám Lynn kíváncsian. Elővettem a telefonom, és megmutattam egy képet Kentinről.
- Mert most már így néz ki.
Nos, az csak egy dolog, hogy Lynnt ez mennyire meglepte, na de Kentint…

8. Fejezet

~ 2 hét múlva ~

Ami Sabrinát illeti, nem csak hogy beszélnünk nem kellett volna Lysanderről, soha nem kellett volna beszélnünk, nem kellett volna megismernem sem.
Amióta a koliba járok, minimum öt-hat egyest kaptam, és nem azért, mert nem akarok tanulni. Igenis akarok, csak nem tudok, mert általában nincsenek meg a könyveim, valahogyan ’véletlen’ eltűnnek. Az anyag megvan, meg tudom szerezni Peggytől vagy Kimtől, de általában a tanulási körülményeim is borzalmasak. Sabrináék visonganak, hozzám vágnak dolgokat… eddig a legdurvább az volt, mikor pókot dobtak rám.
Anyáméknak hiába mondom, nem akarnak kivenni a koliból, sőt, azt mondják, csak túlzok és meséket találok ki. Lana próbált már beszélni velük, de egyszerűen nem hallgatnak semmire. Nem tudom, mi bajuk, általában ennyire nem szigorúak, de teljesen mindegy, ők most a legkisebb gondom. Leigh egyre többet dolgozik, ha hívom, nem ér rá, de megértem, hiszen a vállalkozása egyre jobban megy, így több ruhát varr és tervez. Mondtam neki, hogy vegyen fel alkalmazottakat, de egyelőre hallani sem akar róla.
Mindegy, szóval reggel arra keltem, hogy a takaróm ki van lógatva az ablakon, azt szó nélkül visszatettem a helyére és elpakoltam magam után. Hamar elkészültem és leléptem a szobából – minél kevesebbet vagyok bent, annál jobb. Az első órán nagyon figyeltem, mert nem akartam, hogy engem feleltessenek, ugyanis nem tanultam semmit. A többi óra lazább volt, valaki mindig beszólt a tanárnak, így az véletlen sem figyelt rám. Órák után a megbeszélt találkozónkra mentem Dajannal.
- Nos, akkor… kosárlabdázz, én meg képeket csinálok.
- Ennyi? – húzta fel a szemöldökét a srác.
- Nem, ezt úgy csináld, hogy minden lány elájuljon, ha meglátja.
- Á, szóval csak simán adjam magamat. – vigyorgott.
- Hülye egoista – elnevettem magam, aztán csináltam vagy harminc képet. Dajan nagyon beleélte magát: teljesen komoly arccal pattogtatta a labdát, aztán kosárra dobta, meg minden, amit a kosárlabdások csinálni szoktak, észre sem vette, hogy ott vagyok. Mikor végeztünk, megköszöntem a ’munkáját’, és ’haza’ indultam. Úgy döntöttem, majd a koliban kiválogatom a képeket, de még nem volt kedvem visszamenni, szóval ittam egy forró csokit az egyik kávézóban. Kint még mindig nagyon meleg volt, szóval nem tudom, miért nem limonádét kértem, de mindegy. Négy körül értem be a koliba, ahol szerencsére én voltam az első. Elterültem az ágyamon, és élveztem, hogy nincs bent senki, kicsit még énekeltem is. Leigh hívása zökkentett ki a gondolkodásomból.
- Szia, kicsim – szóltam vidáman a készülékbe.
- Szia, zavarlak? – kérdezte a barátom, mire megráztam a fejem. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy ezt nem láthatta.
- Nem, nem zavarsz, miért?
- Tudnánk találkozni egy kicsit?
- Persze, szaladjak át? – felvillanyozódtam a találkozás szó hallatán.
- Az jó lenne.
- Sietek. – kinyomtam a telefont, és vidáman hagytam el a kolit, hogy elmenjek Leigh-hez. Nem lakott messze, mégis busszal mentem pár megállót. Hamar odaértem, és belépve megcsókoltam a barátomat.
- Beszélnünk kell. – mondta komolyan. Figyelmesen, félve ültem le a kanapéjába, és figyeltem a fekete szemeit, amik a térdeit pásztázták. Te jó ég, mit csináltam?
- Elutazom két napra Párizsba jövő héten. – nézett rám félve, mire szélesen elmosolyodtam.
- Hogyhogy?
- Lesz egy divattervező-tanfolyam.
- Ez szuper! – öleltem át. – Majd csinálj sok képet!
- Nem haragszol? – nézett rám félve.
- Miért haragudnék? – kérdeztem, összevonva a szemöldökömet.
- Hát hogy megint nem tudunk találkozni.
Ezt olyan aranyosan mondta, még a száját is lebiggyesztette, hogy teljesen elérzékenyültem.
- Nem baj, ez neked egy jó lehetőség, és tudom, hogy imádod Párizst. – a fejemet a nyakába fúrtam, és adtam neki egy puszit. Leigh erre közelebb húzott magához, és megcsókolt. Gyengéden simogattuk egymást, és már csak azt vettem észre, hogy elfeküdtünk a kanapén, Leigh felettem, és a derekamat simogatja ott, ahol felhúzta a pólómat. Egyből bepánikoltam, és Leigh szemeibe bámultam, amik ijesztően csillogtak.
- Mennem kell, nem szóltam a nevelőnek, hogy eljövök. – gyorsan felálltam, elköszöntem a barátomtól, és visszamentem a koliba. Az adrenalin szintem az egekben volt, nem tudom, mitől ijedtem meg ennyire. A szobába felérve szintén örültem, mert Bebe és Sabrina már bent voltak. Fantasztikus, minden folytatódik tovább.
- Sziasztok – köszöntem halkan, de nem kaptam választ. Bebe rám pillantott és biccentett, de nem mert megszólalni. Lepakoltam a cuccom, és elmentem a mosdóba, de mikor visszatértem, azt láttam, hogy Sabrina a telefonomat nyomkodja.
- Ki ez a helyes néger srác?
- Egy évfolyamtársam – vettem el a telefont Sabrinától. Ennek ő láthatóan nem örült, szóval tovább magyarázott.
- Rosalia, neked barátod van, ehhez képest már láttalak megölelni egy másik srácot, most meg ezek a szexi képek egy harmadikról… nem vagy te véletlen kicsit… hűtlen?
- Nem! – vágtam rá. Soha életemben nem csaltam meg senkit, és nem most fogom elkezdeni.
- Jól van, na, nem kell ilyen idegesnek lenni. Engem nem zavarnak a cédák. – köpte oda, mire ledermedtem.
- Nem vagyok céda. – motyogtam halkan.
- Ó, akkor mi vagy? Hűséges barátnő? Ezt még te sem gondolod komolyan – Sabrina keserűen felnevetett. – Te, kislány, valószínűleg csak a csőcseléknek kellesz. Mondjuk, odavaló vagy…
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem, mire Sabrina úgy fordult hátra, mintha azt sem tudná, miről van szó.
- Mit?
- Miért vagy velem ilyen genyó?
- Válogasd meg a szavaidat! – kiabált rám a lány, mire én is, és Bebe is összerezzentünk.
- Nem fogom tűrni, hogy ezt csináld velem… - habogtam halkan.
- Mit nem fogsz te tűrni? Jaj, nehogy már belehalj ebbe a néhány viccbe… látszik, hogy téged is elkényeztetnek otthon. Ó, picit vizes az ágyam, ó, szellőzik a takaróm… Nőj már fel végre – mordult rám a lány, erre viszont dühös lettem.
- Szerintem az egyetlen, aki el van itt kényeztetve, az te vagy, és ha nem fejezed be, szólni fogok a nevelőtanároknak, hogy képtelen vagy engem elfogadni, és találjanak ki neked valami büntetést.
Sabrina összehúzta a szemöldökét, nézett pár másodpercig, majd jóízűen nevetni kezdett.
- Te? Majd te fogsz keresztbe tenni nekem? Szerintem ezt addig sem gondoltad komolyan, míg kimondtad. Komolyan, egy ilyen féreg, mint te, mit árthat nekem? Attól, hogy anyádék nem szeretnek, a barátod meg minden porcikádat bejárta, nem lettél valaki. A helyedben szégyellném magam.
A szavai nagyon fájtak, és éreztem, hogy a könnyeim utat engednek maguknak, és az államig folynak.
- Semmit nem tudsz rólam, te… - kezdtem, de Sabrina belém fojtotta a szót.
- Eddig bírtad? Úgy bőgsz, mint egy két éves! – hangosan nevetett, és pedig ki akartam menni a szobából. Elindultam az ajtó felé, de úgy éreztem, hogy borzasztóan el vagyok gyengülve. Tompán hallottam mindent, éreztem a fájdalmat a térdeimen, amikor rájuk estem, majd egy erős ütést a fejemen, amikor az egész testem földet ért. Aztán minden elsötétült.

~ Bebe szemszöge ~

Sabrina folyamatosan csak nevetett, és párszor meglökte a lábával Rosa testét.
- Kelj már fel – mordult rá. – Senki nem sajnál meg.
Mikor rájött, hogy Rosalia tényleg elájult, rám nézett.
- Hívd a mentőket, és mondd, hogy baleset volt!
Átlépett Rosa testén, és kinyitotta az ajtót, amit sikeresen nekicsapott a lány fejének, majd bevágta maga mögött azt. Én remegő kézzel vettem elő a telefonom, és hívtam a mentőket. Ledaráltam a címet, és magam felé fordítottam Rosaliát, hogy lássam, mi van vele. Még lélegzett, szóval arrébb húztam az ajtótól, és vártam.
Tíz perc telt el, de nekem óráknak tűnt az idő, míg megérkezett a mentő. Levitték Rosát, tőlem pedig megkérdezték, hogy mi történt.
Nagyot sóhajtottam. Két választásom van: azt mondom, hogy baleset volt, vagy bátor leszek, és végre keresztbe teszek Sabrinának azzal, hogy bevallom, azért ájult el, mert halálra szekálták, és ezek után még bele is rúgtak párszor. Sabrina biztos nem maradt volna a koliban.
De én túl gyenge voltam.
- Csak… megbotlott, és beverte a fejét a földbe… nem is láttam tisztán, hogy történt, éppen tanultam – habogtam, és néma csendben figyeltem, ahogy magamra hagynak. Hála nekem, Sabrina itt marad…

Rosalia, küzdj erősen!

Liebster Blog Award

Ha jól emlékszem, ez a második díj, amit  életemben kaptam, mégis ezzel foglalkoztam életemben először. Nagyon jó érzés ilyet kapni, feldobja az embert, ha elismerik a munkáját (talán az ilyenek miatt éri meg kitartani, és nem abbahagyni).

Köszönöm szépen!:)

Liebster Blog Award

Jelentése: A legjobb blog

Ezt a díjat bloggerek adják bloggereknek.

Szabályok:

-Írd le, hogy kitől kaptad!

-Írj magadról 10 dolgot!

-Válaszolj 10 kérdésre!

-Tegyél fel 10 kérdést!

-Küldd tovább 10 embernek!

A díjat Nagy Noémitől kaptam, A fekete gyémánt c. blog írójától.

Először az ő kérdéseire válaszolnék:

1. Hány éves vagy? Néhány napon belül töltöm a 16-ot.:)

2. Mennyire teszi ki az írás az életedet? Régebben hónapokon keresztül írtam, naponta órákat, mostanában sajnos ez elmaradt, már nem írok, egyáltalán.

3. Van célod az írással, vagy csak hobbi? Tudom, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy célom legyen vele. (Én sajnos mindennel így jártam...:) )

4. Világjáró vagy, vagy inkább otthon ülsz? Legszívesebben mindig mennék valahová, de az igazat megvallva, lusta dög vagyok.:D

5. Ki a kedvenc színészed/színésznőd? Adam Sandler és Jennifer Aniston.

6. Milyen blogokat olvasol? Régen nagyon sokat olvastam, de most nem szeretném felsorolni őket.

7. Van olyan ember akiért képes lennél meghalni? (ez elég fura volt) Nem is tudom... anyuért és a húgomért szerintem.

8. Mi idegesít fel legjobban? Engem a világon minden felidegesít:D Borzalmas személyiségem van.

9. Van házi állatod? (Milyen?) Van egy cicám, két kutyám, és ha még annak számít, egy lovam.:)

10 dolog magamról:
1., Gyakran úgy érzem, sok olyan dolgot tettem már, amit az én koromban még nem kellene.
2., Az első könyvemet 8-10 éves korom között olvastam, mert mamámnál unatkoztam a nyári szünetben (egy akkoriban még Pony Club könyvet :D)
3., A barátaim tudják, hogy írok, de a húgomon kívül senki másnak nem mutatom meg őket.
4., Nagyon jól tudom, mennyire összeszedetlenül tudok írni, és nem fejtem ki a dolgokat.
5., Mindig küzdeni akarok valamiért, de az első sikertelen próbálkozás után feladom.
6., Nem létezik nálam bénább ember. Komolyan mondom. (A legmorbidabb sztorim, hogy 15 évesen egy temetés utáni ebéden ráborítottam a halott édesanyjára egy pohár hideg vizet.)
7., Nem követendő példa, de cigizek és hétvégén iszom is (nyáron többször).
8., A barátom, akivel csak nemrég jöttünk össze, szinte nálunk lakik. (Még egy ok, miért nem írok többet.)
9., Borzalmas vagyok angolból, de a spanyolt nagyon szeretem és értem is.
10., Jellemző rám, hogy nem fejezek be semmit, ugyanúgy, ahogy (elnézést kérek) a többi szabályt megszegve ezt sem.

Még egyszer szeretném megköszönni a díjat, és hogy volt, aki gondolt rám. Nagyon sokat jelent. (Most megyek, és örömömben elsírom magam.:D)

7. Fejezet

Sziasztok, srácok!
Sajnálom, hogy két hónapig életjelet sem adtam magamról. :( Az a helyzet, hogy hiába van rengeteg ötletem, képtelen vagyok leírni őket, már nem élvezem annyira a dolgot, mint előtte. Úgy gondolom, nem vagyok elég jó ide, pont ezért döntöttem úgy, hogy ezt a történetet már nem hagyom félbe, újult erővel nekivágok, mégis, valószínűleg mostanában ez lesz az utolsó sztori, amit leírok nektek - persze, ki tudja, hogy alakul a dolog...
Nyáron sem lesz időm írni, annyi nyári házim van, hogy azt sem tudom, mivel kezdjek, így kétlem, hogy két hónap alatt megint rákapok a blogolásra.
De, a történetre visszatérve: ez a fejezet nagyon közel áll hozzám, olyan elemek vannak benne, amik velem történtek meg régebben, nagyon szép emlékek fűznek hozzá. (Mellesleg, ez az utolsó előtti fejezet, mielőtt teljesen beindul a történet... :D)
Jó olvasást hozzá!:)

Reggel arra ébredtem, hogy valamitől nagyon ragad az arcom. Kinyitottam a szemem, és a többiek már kuncogtak is.
Tiszta tejszínhab voltam mindenhol, és amikor megnéztem az időt, megállapítottam, hogy még akkor is elkéstem volna a suliból, ha tíz perccel korábban kelek.
Nem tudtam a hajamból kiszedni a tejszínhabot, szóval sapkát vettem fel, fekete cicanacival és egy szürke, hosszított pólóval, meg egy fekete sportcipővel. Szerencse, hogy tegnap bepakoltam a táskámba, mert most nem lett volna rá időm. A lányok még ott nevetgéltek, mikor kiszaladtam az ajtón.
Éppen elértem a buszomat, amin volt időm dühöngeni. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire gyerekes? Ezek után aztán nem sok kedvem volt bocsánatot kérni Sabrinától, de tudtam, hogy csak kellene, mert ez így nem lesz állapot. A hajamat soha, senki nem kenheti össze semmivel.
A hajamat nem.
Negyed kilencre értem a suliba, és beléptem a terembe, ahol már javában folyt az irodalom óra.
- Elnézést a késésért, tanárnő… - lihegtem, de nem figyelt rám. Castiellel kiabált.
- Dohányt elővenni, az órán?! Üljön le! – az utolsó mondatot hozzám intézte, a többit viszont Castielhez.
- Bocsánat, tanárnő, nem tudtam, hogy a tolltartómban van, kiment a fejemből. – válaszolt a srác, és a vállát rángatta. Hátrafordultam, és rávigyorogtam.
- Ahj, mindegy. Nos, akkor, kik a hiányzók?
Nem tudtam elképzelni, hogy mivel telt el az előző tíz perc, szóval az óra után ezt Peggytől kérdeztem meg.
- Nem is volt bent. Késve jött, és Castiel éppen a dohányt szedte össze a padjáról. Szerencséd van, még két percet késel, és beír hiányzónak. Egyáltalán, miért nem jöttél?
- Ne is mondd – sóhajtottam. – A szobatársam pikkel rám. Kikapcsolta az ébresztőm, a kolisra meg nem keltem fel, és tejszínhabot fújt mindenemre.
- Úristen, te lány, hát mit csináltál vele, hogy így haragszik?
- Én? Semmit! – védekeztem. – Csupán annyit mondtam neki, hogy szerintem az a srác nem az esete, aki tetszik neki.
- Hát akkor valószínűleg így mondhattad: „Nem illetek össze, te ronda vagy, ő nem, és ilyen hülyékkel egyébként sem jönne össze. Ó, és akkor már ne is említsük, milyen igénytelen vagy…” – a hangja plázacicásan csengett, mire elnevettem magam.
- Nem, én nem Amber vagyok. Tényleg, full normálisan mondtam neki, és bocsánatot kértem még azért is.
- Hát, babám, akkor ezt nagyon megszívtad… - tette a vállamra a kezét.
- Ne is mondd.
Az iskolának egyébként egész hamar vége lett – már ha a hét óra hamar eltelik, aztán rohantam vissza a koliba a cuccomért. A szobában éppen ott volt Sabrina.
- Szia – köszöntem neki a cuccomhoz lépve. Nem válaszolt.
- Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért, tényleg nem úgy értettem, és nem szeretném, hogy emiatt rosszban legyünk…
- Akkor add meg a számát!
- Kinek?
- Hát Lysaldelnek.
- A neve Lysander.
- Miért, nem azt mondtam? – fordult felém, mire megráztam a fejem.
- Nem tudom a számát.
- Most biztosan hazudsz.
Bólintottam. Hát nehogy már megadjam neki a számát, amikor még a nevére sem emlékszik! Nem fog szegény Lys szívni a miatt, mert én jóban akartam lenni valakivel.
- Akkor nincs miről beszélnünk – prüszkölt, és elfordult. Rendben, akkor nincs miről beszélnünk…
Ó, ha tudtam volna…
Ahogy hazaértem, nekiálltam lezuhanyozni. A hajam ragadt a tejszínhabtól, és alig tudtam kimosni belőle. Miután megfürödtem, majdnem egy óráig szárítottam a hajam, és kisminkeltem magam. Ma este bulizni megyünk, mivel Dajan ma jött a suliba, és szerveztünk egy kis iszogatást miatta. Már nagyon vártam, mert a múltkori bulin nem tudtam ott lenni, és csak másnap hallottam, hogy Kim annyira berúgott, hogy elaludt az asztalon. Nos, ha ma is ilyet terveznek, ott szeretnék lenni.
És ott is leszek.
Estére egy világos csőfarmert vettem fel, piros sportcipővel és egy piros toppal, a hajamat pedig kivasaltam. A tükörbe nézve rájöttem, hogy ez nem tetszik, szóval a piros topot fehérre cseréltem, a sportcipő helyett pedig egy fekete topánkát vettem fel. Még mindig nem tetszett az eredmény, szóval a fehér top helyett feketét vettem fel. Nem terveztem tovább variálni, szóval a tükörhöz léptem. Ehhez a szereléshez nem ment a vékony tusvonal, szóval megvastagítottam. Mire kész lettem, és a fekete-fehér kistáskámba is bepakoltam, Peggy már legalább háromszor hívott.
- Mi van? – szóltam a telefonba, mikor végre felvettem.
- Érted menjünk?
- Nincs is jogsitok.
- Nagyon jól tudom, ezzel arra akartam célozni, hogy jó lenne, ha jönnél végre, rád várunk!
- Jó, bocs, sietek. – kinyomtam a telefont, és kiléptem a házból. Egyből rájöttem, hogy hideg van, szóval visszaszaladtam a dzsekimért, és újból elindultam otthonról. Tíz perc séta után a szökőkúthoz értem, ahol nyolcan vártak rám: Peggy, Kim, Dajan, Dake, Castiel, Lysander, Kentin és Iris.
Szerettem ezt a bandát, évek óta együtt lógtunk, illetve, Deborahval együtt, aki már… elment. Ne is jusson eszembe, hogy mennyire hiányzik. Pont tízen voltunk mindig, és nagyon jól éreztük magunkat.
Nem számít.
Kentin egyébként nem volt mindig a csapatunkban (Dajan sem, mondjuk), egy katonai suliból jött át. Előtte egy másik suliban volt, ahonnan eljött, mert valami csaj nem akart járni vele. Hát, igen, Kentin régen egy nyálas kissrác volt, mintha meleg lenne (csak a régi képeiről gondoltam), de most már nagyon nagy arc, imádjuk. Persze a humora eltörpül Dake-é mellett.
A srác nem csak a tantárgyakból hülye, a való életben is idétlen, pont ezért szeretjük annyira. Mikor a Like Pub-ba értünk, és megivott 3 nagy tequilát, már kezdte is a hülyeségeit.
- Hé, Dajan – szólt az új tagnak, aki érdeklődve fordult felé.
- Igen?
- Ha valami baj van, csak mondd nekünk, hogy S. Hogy segíts. És mi ott leszünk.
- Öhm, rendben – ráncolta a szemöldökét a srác, mi pedig jót nevettünk rajtuk. Elfogyott a whiskey-kólám, szóval bementem kérni még egyet. Kifizettem, és indultam ki az udvarra a többiekhez. Már láttam, hogy valamin jól szórakoznak, szóval siettem, hogy megtudhassam mi az, csak elfeledkeztem az üvegajtóról, és szépen nekimentem. Nevetve ültem vissza a helyemre.
- Eleget ittál már, Vasmosoly! – vigyorgott rám Castiel.
- Már nem vagyok Vasmosoly – mutattam neki a fogszabályzó nélküli fogsoromat, mire komolyan rám pillantott.
- De.
Elmosolyodtam, és tovább ittam az új italomat. Hamarosan kijött a pincér, és sült krumplit helyezett Kentin elé. Míg az fizetett, a pincér megszólalt.
- Kicsit halkabban legyetek, mert felettetek alszanak, rendben?
- Okés – bólogattunk, míg be nem ment, utána pedig elettük Kentin elől a sült krumplit.
Van ez így.
- Inni kéne – nézett rá Dakota Lysanderre.
- Én már ittam. – jött a válasz. Dake komolyan Lysre mutatott, és megszólalt.
- Kussolsz.
Besétált, gondolom, azért, hogy újból piát hozzon, majd hamarosan ki is lépett. Egyenesen hozzám.
- Rosa, kedves, szép Rosa, adnál egy kis pénzt? Mindenkit meg akartam hívni, de nincs elég zsozsóm.
- Tessék – nyomtam a kezébe egy kis pénzt, mire megpuszilt, és visszaszaladt az alkoholért.
Na, arra nem számítottam, hogy pálinkát fog hozni. Mindegy, megittam, le is öblítettem whiskey-kólával, grimaszoltam egyet, és tovább beszélgettem a többiekkel, de már éreztem a hatását, szédültem kicsit.
- Harminc eurót költöttem, gyerekek. Értitek? Harmincat! Az egész Dunkerque nem költ ennyit! – kiáltott fel Dake, és megitta a maradék whiskey-kólámat. Mikor rá akartam szólni, kijött a pincér.
- Légy szíves, csendesebben, felettetek al… tudjátok mit, inkább vegyétek úgy, mintha ki sem jöttem volna – vigyorgott, és visszament a pulthoz. Iris követte, de pár perc múlva visszajött.
- Gyerekek, az van, hogy megettük az összes sült krumplit.
Ezen jót nevettünk, mire Dake újból felkiáltott.
- Hitelt kellene felvenni!
- Ne, Dake. És tudod, miért ne? – ült le mellé Kim. – Mert most rosszabb vagy, mint én voltam előző héten.
Dakota néhány másodpercig bámulta Kimet, majd megszólalt.
- Nem, annyira azért nem vagyok rossz.
Ezen megint jót nevettünk, csak az volt a gond, hogy a felettünk alvók már nem aludtak, hanem szépen elküldtek minket a francba, szóval kiléptünk a bárból. Előttünk elbiciklizett egy bácsi, akire Dake élvezettel kiáltott rá, hogy ’Csókolom’. Mikor a bácsi messze járt, felénk fordult.
- Azt hiszitek, félek az ilyen gyerekektől?
Fogtuk a fejünket, úgy sétáltunk el együtt a szökőkútig.
- Na, akkor most hazamegyek – kezdte Dake. – Alszom egyet, lehunyom a szemem örökre… vagyis… nem örökre… ez egy csúnya szó volt…
- Jó éjszakát – sóhajtott Lysander, és elsétált a társaságunktól. Én is hamar elbúcsúztam, és hazasiettem. Lemostam a sminkemet, majd befeküdtem az ágyba. Fél 3 – egész korán van.
Pár perc múlva már el is aludtam.
Másnap háromnegyed tízkor keltem, és már egyből rohanhattam is, mert tízre kellett Leigh-hez mennem. Magamra kaptam valami ruhát, és már szaladtam is a barátomhoz, de csak fél tizenegyre értem oda.
- Szia – köszönt nekem hidegen Leigh, mikor bekopogtam az ajtaján, és ő kinyitotta nekem azt.
- Szia, ne haragudj, hogy késtem, csak elaludtam…
- Rosa, 17 éves vagy. Szerintem ilyen korban a lányoknak tartaniuk kellene magukat…
- Te miről beszélsz? Buliztam este, és késtem egy fél órát. Ez akkora baj?
- Akkor ne bulizz, de ez gyerekes viselkedés.
- Fantasztikus, akkor akár el is mehetek – morogtam, de a végére csak ott maradtam, és a napot Leighvel töltöttem…

Rosalia, kezdem elveszíteni a reményt…