14. Fejezet

Valahol, az agyam egyik rejtett zugában éreztem, hogy ez helytelen, de az érzés annyira intenzív volt, annyira jól esett, hogy képtelen voltam abbahagyni.
Volt egy pillanat, amikor Lysander levegőt vett, hogy újra megcsókolhasson. Akkor képes voltam gondolkodni, és gyorsan kimásztam alóla, mielőtt újabb hibába esnék. Az agyam zakatolt, még nem fogtam fel semmit, csak azt, hogy ez jó volt. Néhány másodperc múlva, mikor befejeztük a lihegést, és felfogtuk, mi történt, a fiú közelíteni kezdett hozzám, és megérintette a könyököm.
- Rosa, én…
- Lysander, ne érj hozzám, kérlek – hadartam idegesen, és olyan gyorsan elhúzódtam tőle, mintha legalább megrázott volna.
- Én… - kétségbeesetten próbálta folytatni, de nem figyeltem rá. Leguggoltam, jól összehúztam magam és mélyeket lélegeztem.
- Hát itt vagytok! – hallottam meg Deborah hangját, majd éreztem is, ahogy rám veti magát. Az arcomat látva elvigyorodott.
- Egyem meg, hogy megijedt a sötét erdőtől!
Halványan elmosolyodtam, hogy azt higgye, igaza van. Nem akartam elmondani neki, ami itt történt. Legalábbis még nem. Úgyis kideríti néhány napon belül, de most még saját magamnak akartam megtartani. Még ízlelgettem picit, még vissza-visszagondoltam rá, és tudni akartam, hogy Lysander is így gondolja-e, de nem pillantottam rá.
Inkább felejtsük el, de borzasztó gyorsan.
- Tudják maguk, mennyire megijedtem?! – rontott be közénk az igazgató, és mindkettőnket megölelgetett.
- Irány a busz!
Míg mindenki végigsutyorogta az utat, én néma csendben bámultam az előttem levő szék támláját, abban bízva, hogy megnyílik alattam a föld, és eltűnök a francba.
Szép lassan, míg volt időm gondolkodni, rájöttem, hogy ennek következménye is lesz. De még milyen következménye!
Lysander bátyja a barátom, és ha megtudja, hogy megcsaltam a saját öccsével, nagyon ki fog akadni.
És ha Laure néni és John bácsi is megtudják…
Egy könnycsepp folyt le az arcomon, de más nem jelezte, hogy milyen ideges lettem. Gyorsan megtöröltem az arcom, és elsőként szálltam le a buszról, mikor az megállt. Elszaladtam a koliba, fel a szobámba, és gondolkodtam.
Nem fog ez így menni. Meg kell beszélnem Lysanderrel a dolgokat, egyrészt azért, mert sosem csaltam meg senkit és nem tudom, mit tegyek, másrészt pedig valószínűleg csak ő tud megnyugtatni, még akkor is, ha ő az oka az idegességemnek.
Mikor a lányok felértek a szobába, én ki is mentem onnan. Először lementem a második emeletre, nem érdekelt, hányan szólnak utánam, majd a folyosón végigsétálva bekopogtam abba a szobába, ahol Lys lakott. Mikor kinyitotta az ajtót, rájöttem, hogy egyedül van, szóval gyorsan beslisszoltam a szobájába.
- Beszélnünk kell – mondtam komolyan, ő pedig bólintott. Leültem az ágyára, és először csak össze-vissza bámultam.
- Sajnálom. – ült le mellém halkan Lys.
- Nem, semmi baj, ezt ketten csináltuk. Hogy mondjam el Leighnek? – fordultam a fiú felé.
- Fogalmam sincs. Csak… állj elé.
- Nagyon félek – suttogtam, mire Lys megfogta a kezem. Egyből elhúztam azt, ő pedig kissé félénken válaszolt ez után.
- Ha akarod, ott lehetek és én is elmondhatom. Magamra vállalok mindent.
- Nem – mondtam komolyan, és az ujjaimat kezdtem tördelni. – Ő alapvetően nem egy ideges fajta, de az öccse vagy, neked biztos behúzna.
- Az a legkevesebb.
Érezve Lysander bűntudatát, megsajnáltam őt. Ő, aki mindig ügyel arra, hogy véletlen se tegyen keresztbe senkinek, és ne mondjon bántó dolgot, jóformán hátba szúrta a saját testvérét.

- Nem lesz gond. – a végén már én nyugtattam Lyst. Ahogy a szekrényére tévedt a tekintetem, megláttam rajta egy képet.

- Ők kik? – kérdeztem.
- A szüleink. – Lysander levette a képet, és a kezembe adta.
- Nagyon helyesek voltak. – mosolyodtam el. Az édesapjuk kiköpött Lysander…
- Voltak? – kérdezte Lysander, miközben felhúzta a szemöldökét.
- Hát… Leigh azt mondta, hogy évekkel ezelőtt meghaltak autóbalesetben. – mondtam, és borzasztó kíváncsi voltam Lysander válaszára.
- Ez nem igaz. Ezt a képet két hete küldték nekem. Igaz, kevésszer látjuk őket, de nem halottak! Az angliai királyságban élnek, és nagyon élvezik.
- Akkor… miért mondta ezt nekem Leigh? – kérdeztem Lysandertől, mire ő megrázta a fejét.
- Ezt tőle kell megkérdezned.
- Azt mondta, azért nem tanul meg vezetni, mert a szüleitek autóbalesetben…
- Nem tudom, miért mondta, Rosa. Kérdezd meg tőle, biztosan el fogja mondani. – mosolygott rám Lysander, de én a félelemtől nem viszonoztam azt. Elmondja, ha nem szakít velem azért, amit tettem…
Nemsokára kimentem Lys szobájából, és a sajátom felé vettem az irányt. Ahogy az emeletre értem, Kentint láttam meg Lynnel, és úgy döntöttem, meghallgatom, mi van velük.
- Most, hogy visszajöttél, nem tudom, ki vagyok, Lynn! Itt felépítettem valamit, amiről azelőtt álmodni sem mertem, és erre… ha te itt vagy…
- Ken, nem kell újból megváltoznod! – mondta a lány.
- Ne hívj többet Kennek, légy szíves. Én nagyon szerettelek, de sosem érdekeltelek! Most meg…
Ó, ez azért kétszínűség… - gondoltam magamban, miközben tovább hallgattam a műsort. Érdekes dráma, pont nekem való.
- De hát úgy most sem érdekelsz! – válaszolt Lynn Kentinnek, mire lehunytam a szemem. Most aztán nagyon csúnyán beoltotta. – Ken… Kentin, mi barátok voltunk régen, és én most is csak a barátod szeretnék lenni. Nem használom ki azt, hogy megváltoztál, csak szeretnék annyi időt tölteni veled, mint régen. Hiányzott a kekszed, a kedvességed, a segítséged, hogy a támaszom voltál… többet jelentesz, mint ahogy azt gondolod!
Csend lett, szóval meglestem, mi történik. Kentin szorosan átölelte Lynnt, a lány meg őt, ezt a pillanatot használtam ki és sétáltam be a szobámba. Mikor azt hittem, megnyugodhatok, kiderült, hogy nem, mert Deborah idegesen állt a szobában. Senki nem volt bent, csak ő, láthatóan engem várt. Illetve, mikor jobban szétnéztem, megláttam Violát az ágya sarkában rajzolni, de bömbölt a zene a fülébe, azt se hallotta volna, ha visítva köszönök neki.
- Valami bajod van – mondta egyből Deb, ahogy beléptem. Hogy nem tudott várni ezzel néhány napot…
Úgy döntöttem, nem kertelek, minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb.
- Lysander megcsókolt, és én hagytam.
- Micsoda?! – Deborah az ágyamra ült, és megpaskolta maga mellett a helyet. Hát, kösz a meghívást a saját ágyamra… Nem ültem mellé, hanem elterültem az egész ágyon, és a párnámba dugtam a fejem, úgy meséltem.
- Így semmit nem értek! – mondta a lány, és felültetett. Elmeséltem neki mindent. Mit hogy csináltunk, miket ötleteltünk, hogy semmit nem láttam korábban Lysanderen, hogy megdobott egy mókus… szóval tényleg mindent, és Deborah figyelmesen hallgatott.
- Na és… hogy csókol? – tért át a lányosabb dolgokra egyből.
- Ah, ne is mondd. – dőltem hátra az ágyamon, és éreztem, hogy megint bizsereg a hasam. – Nagyon jól. Nagyon.
- Akkor ez egy egész bonyolult dolog. – állapította meg.
- Nyilván egész bonyolult, főleg, hogy a bátyjával járok! – mondtam, mire Deborah lassan rám nézett.
- Ezt az apróságot ELFELEJTETTED KÖZÖLNI! – üvöltött a képembe, mire megijedtem. – Kislány, akkor most nagy szarban vagy…
- Segíts! Hogy mondjam meg neki? Fél éve együtt vagyunk… - félve bámultam Debre, nem akartam még egy kirohanást.
- Állj elé, és mondd a szemébe. Már elrontottad, jobb, ha őszinte vagy.
Még néhány percig beszélgettünk, aztán Deborah elment, én pedig lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.
Holnap péntek, és én találkozom Leighvel. Nem biztos, hogy jól fogok kijönni a dologból…