25. Fejezet

- Rajta van a feltét, tehetem a sütőbe?
- Persze, aranyom.
Betettem a tepsit az említett helyre, és felültem a pultra.
- Laure néni, meddig sül egy pizza?
- Majd meglátod, te kis kíváncsi. - nevetett Lysander mamája, engem pedig elfogott a bűntudat.
- Laure néni, el kell mondanom valamit - sóhajtottam.
- Mi az, kedvesem? - fordult felém mosolyogva a néni.
- Mi... szakítottunk Leighvel - hajtottam le a fejem.
- Ó, de kár - mondta Laure néni, de hallottam a hangján, hogy nem szomorú, sőt, mikor felnéztem, huncutul mosolygott.
- Nem tetszik szomorú lenni? - kérdeztem félve, mire Laure néni nevetett egy kicsit.
- Miért, azt szeretnéd, hogy szomorú legyek?
- Dehogyis! - vágtam rá ijedten, ő pedig megint nevetett rajtam.
- Nem haragszom rád, Rosa. Ne is érezd rosszul magad miatta.
- Köszönöm - mosolyogtam hálásan, és átöleltem Laure nénit. - Köszönök mindent.
- Lysander és Castiel a parkban vannak, menj, váltsd le az uramat! Csókolom, Laure néni, hogy tetszik lenni? - rontott be Deborah a házba.
- Megyek. - sóhajtottam, és felöltöztem. Elköszöntem Debbietől és Laure nénitől, majd mielőtt a parkba mentem volna, megvettem a szülinapi ajándékot Lysandernek. Utána nemsokára találkoztam a két fiúval, Castiel éppen cigizett, Lysander meg nézte.
- Sziasztok - ültem le melléjük a padra, amin ülve vártak engem.
- Na, én akkor megyek is - vigyorgott ránk Castiel, és ott is hagyott minket. Szuper, ennél gyorsabban nem is tudta volna elérni, hogy zavarban legyek Lysander előtt, és kínosnak érezzem a helyzetet.
- Hogy vagy? - kérdeztem végül, Lysander pedig elmosolyodott, és hitetlenkedőn megrázta a fejét.
- Mi az? - fordultam felé.
- Rosa, nem kell kényelmetlenül érezned magad velem.
- Én nem is... - tudva, hogy Lysander gyűlöli a hazugságot, módosítottam a válaszom egy sóhajtás kíséretében. - Csak attól félek, hogy ezek után megromlik a kapcsolatunk. Én nem tudok elsiklani a felett, ami történt.
- Én sem, Rosalia, hidd el.
Lysander megszorította a kezemet, én pedig szemlehunyva tűrtem az érintését.
- Leigh nem beszél veled? - kérdeztem végül Lysandert, akik megrázta a fejét.
- Hiába hívom.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem.
- Nem a te hibád, és ne is gondold ezt - simogatta meg a hüvelykujjával a kézfejemet Lysander. - Nem szeretnél elmenni egy étterembe?
- Most? Neeeem - ráztam a fejem nagy mozdulatokkal.
- Egy pizza esetleg?
Eszembe jutott a pizza, amit éppen Laure néni sütött Lysandernek
- Á, nem, köszönöm - nagy mozdulataim, és hogy hangosan beszélek, jelezték, hogy ideges vagyok. Jó, hogy nem azt mondtam, hogy "véletlen sem azért nem vagyok éhes, mert a szülinapi bulidon lesz sok kaja", mint a filmekben.
- Csak nem ülhetünk kint a hidegben - mosolygott rám Lysander.
- Akkor csak igyunk egy forró csokit - rukkoltam elő az ötlettel. Elsétáltunk a legközelebbi kávézóhoz, és beültünk.
Rájöttem, hogy Lysandernek igaza volt, hiszen a kávézóba beérve bizseregni kezdett az arcom és a kezeim, és alig vártam, hogy a hideg után végre felmelegedjek egy jó forró csokival. Miután megkaptuk az innivalónkat, leültünk egymással szembe és inni kezdtünk. Az első pár korty után már éreztem, hogy kezdek jobban lenni, és végre érzem a végtagjaimat, ennek örömére jólesően fel is sóhajtottam.
- De jól esik - hunytam le a szemeimet, és csak akkor nyitottam ki őket, amikor Lysander megfogta a kezem. Elfogott a kellemes bizsergés, ennek ellenére megijedtem és majdnem félrenyeltem a forró csoki maradékát a számban.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni - suttogta Lysander.
- Semmi baj, csak elbambultam. - mondtam halkan, megrázva a fejem, hátha elmúlik a furcsa érzés, amit képtelen voltam beazonosítani. Csendben kortyoltam még néhányat az italomból, majd azt néztem, hogy Lysander mennyit ivott már meg. Üres volt a pohara, így én is gyorsan megittam a sajátomat.
- Mehetünk - mosolyogtam Lysre.
- Várj, ott van egy kis csoki - Lysander lassan a szám sarkához emelte a kezét, és óvatosan letörölte az ital maradékát onnan, közben pedig észre sem vette, hogy a szemét bámulom, ami úgy csillogott, mint mikor mi ketten...
Lehunytam a szemem, és a hasam görcsbe rándult az élményre. És az a fiú, akivel ez megtörtént, most éppen velem szemben ül. Már nem a számat törölte, az egész tenyerét az arcomra tette, úgy cirógatott. Sóhajtottam egyet és a kezébe fektettem az arcom.
Pár percig ültünk így, amikoris egy visító lánycsoport lépett be, ezzel megzavarva a csendes idillt, szóval sikerült kizavarni minket a meleg, barátságos kávézóból.
Már akkor szitkozódtam a lányok miatt, akik kiűztek minket az említett helyről, amikor kiértem a téli levegőre. Egyből kirázott a hideg, és atomsebességgel cipzáraztam be a kabátomat, hogy véletlen se fázzak még egy rövid pillanatra sem.
Gyűlölöm a telet.
Lysanderrel, miután teljesen felöltöztünk kint, egymásra pillantottunk.
- Nem szeretnél hazamenni? - kérdezte, látva azt, hogy hiába vettem fel a kabátom, továbbra is reszketek.
Eszembe jutott, hogy még díszítésben van a ház, tehát megijedtem.
- Nem! - vágtam rá gyorsan.
- Ott is lehetünk együtt... - suttogta néhány perc néma csend után a fiú. Borzalmasan zavarban érezte magát, ahogy én is, mikor rájöttem, hogy Lysander nem tudja, hogy ez egy elterelő-hadművelet, tehát azt gondolja, hogy azért járkálunk a városban, mert képtelen vagyok elengedni őt.
- Lysander, én... - eleinte nem tudtam, mit mondjak, tehát egy hülye ötlet jutott eszembe - szeretnék elmenni a parkba, mielőtt elmegyünk hozzátok.
Azzal a lendülettel (a zavar lendületével, mert még mindig nem tudtam, mit csináljak) elindultam a park felé. A baj csak az volt, hogy át kell vágni egy úton, és én nem láttam a felém közeledő autót.
- Állj meg! - szólt rám Lysander, de mire felfogtam volna, hogy mit mond, megfogta a csuklómat és gyorsan visszarántott a járdára. Egyenesen a karja közé, amikkel védelmezőn ölelt át, és láttam rajta, hogy nem is akar elengedni.
- Miért vagy ilyen figyelmetlen? - mosolygott rám megkönnyebbülten a fiú. - Bajod eshetett volna.
- Ne haragudj - biggyesztettem le a szám, Lysander pedig megfogta a kezem, és óvatosan, de határozottan megszorította.
- Inkább vigyázok rád. - mondta komolyan, és kézen fogva mentünk tovább a park felé. Eleinte zavarban voltam, és éreztem, hogy Lysander is, nem is tudtam, mit mondjak neki.
- Nézd, milyen szép - mutattam egy fára, amit fújt a szél, így a levelek szép lassan lehullottak a földre.
- Tényleg szép - mosolygott Lysander rám, majd látványt nézte velem együtt. Jó, nyilván léteznek ennél sokkal jobb dolgok is, egy kis szellő, meg néhány vizes falevél nem olyan nagy dolog, de ha valakivel együtt nézed, aki fontos neked, sokkal jobb az egész. Lysanderrel hamar feloldódott köztünk a feszült légkör, és mire tényleg a parkba értünk, úgy viselkedtünk, mint az igazi, hónapok óta együtt járó szerelmesek.
Elsétáltunk a parkba, és a tavat bámultuk (megint nem találtunk jobb elfoglaltságot). Én viszonylag hamar meguntam a vízfelszínen tükröződő felhők lassú játékának monoton bámulását, miközben hideg levegő fújta a lábam, ezáltal arra késztetve, hogy fázzak, tehát nekiálltam nézelődni. Hamar megláttam a part túloldalán egy hajléktalant, és úgy gondoltam, nekiadom azt a szendvicset, ami nálam volt. Elindultam felé, Lysander pedig észre sem vette, hogy nem nézem vele a vizet. Hamar átértem a túloldalra, és kezemben a szendviccsel odaálltam a bácsi elé.
- Csókolom, hoztam önnek szendvicset! - mosolyogtam rá.
- Hű, azannyát, kisangyalom, köszönöm, de látok itt ennél sokkal finomabbat... - ekkor jöttem rá, hogy a pasas részeg, és lefagyott az arcomról a mosoly, mikor erősen megszorította a vádlimat a földön fekve, és abban kapaszkodva próbált felállni.
- Engedjen el! - sikítottam, és rángattam a lábam.
- Ugyan már, csak játszunk egy kicsit...
- Nem fognak. Hallotta a kisasszonyt, engedje el - lépett végre hozzánk Lysander. Ekkor már sírtam a félelemtől.
- Ő jött ide, ő akart velem lenni... - ekkor már a combomat fogdosta, én pedig könnyes arccal bámultam Lysanderre, aki hamar megunta a várakozást, hogy a fickó elengedjen. Megfogta a kabátját, és egy egyszerű mozdulattal, durván felrántotta mellőlem a csövest, aki ijedtében el is engedett. Csillogott a szeme a félelemtől, ahogy Lysandert bámulta. Sosem láttam még ilyen idegesnek, szinte én is féltem tőle.
- Azt mondtam, engedje el a lányt - mondta halkan. - Miért nem engedte el?
- Jó, rendben, bocsánat, a tied, azt csinálsz vele, amit akarsz - habogott félve a pasas, mire Lysander nagyot lökött rajta, és hagyta, hogy elessen. Ezután felém indult, és látva az arcomon, hogy tőle is megijedtem, lassan ölelt át.
- Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson...
- Lysander... - suttogtam, és a megkönnyebbüléstől a mellkasára hajolva zokogni kezdtem. Ő a hajamat simogatta és megnyugtatóan suttogott nekem.
- Nincsen semmi baj... most már nem fog bántani téged. Itt vagyok neked, és itt is leszek mindig...
- Köszönöm - suttogtam Lysandernek, mikor kiértünk a parkból.
- Jól vagy? - kérdezte, mire bólintottam. Idegesen folytatta. - Hogy lehetsz ilyen meggondolatlan? Ha egyedül vagy, ki ment meg? Ez ma már a második baleseted, meg akarsz halni?!
- Ne haragudj... én... - át akartam ölelni Lysandert, de ő hátrébb lépett egyet.
- Inkább menjünk.
Ekkor megcsörrent Lysander telefonja.
- Szia, mama.
Laure néni olyan hangosan beszélt, hogy még én is hallottam.
- Szia, kedvesem, nem jöttök Rosaliával hozzánk? Sütöttem almás sütit!
- De, mama, öt p...
- Remek, addig megterítek!
Azzal kinyomta.
Néma csendben sétáltunk el Laure néniék házához. Mikor Lysander megfogta a kilincset, utána szóltam.
- Kérlek, ne haragudj rám!
Elég gyászosan csenghetett a hangom, mert Lys visszafordult, és odalépett hozzám.
- Rád lehetetlen haragudni. - mondta halkan. Bámultam néhány pillanatig, aztán a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy izmos karjaival megtart, ahogy ő is átölel engem, és pár percig nem is mozdultunk meg. Mikor végre kibékültünk, Lysander rám mosolygott.
- Na, bemegyünk?
A házba beérve megörültem a meleg levegőnek, és levettem a kabátom, míg a többiek a "meglepetés" mondat után előbújtak a rejtekhelyükről és egyesével felköszöntötték a fiút. Utoljára én álltam elé.
- Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mit vegyek neked - mosolyogtam Lysanderre a szemébe nézve. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm - Lys is halvány mosolyra húzta a száját, és adott két puszit az arcomra. Kivette a jegyzetfüzetet az ajándékzacskóból, én pedig lehunytam a szemem. Egyszer lesz nagykorú az ember, nem hiszem, hogy egy jegyzetfüzetre vár és egy üveg pezsgőre...
Mondjuk hozzá lehet tenni, hogy a jegyzetfüzet bőrkötéses, és külön Lysandernek készíttetem (az elején van tőlem egy kedves üzenet, és a közös képünk is bele van nyomtatva, ami még valamikor régen készült), a pezsgő pedig márkás.
Tehát, mikor Lysander meglátta a képet a jegyzetfüzetben, elnevette magát. Végiglapozta a kis noteszt, aztán rám pillantott.
- Nagyon köszönöm.
Nem válaszoltam, hiszen ilyenkor nem mondják, hogy nincs mit, szóval inkább csak az asztalhoz invitáltam a fiút, és mikor a többiek is leültek, enni kezdtünk. Direkt a pizzát kóstoltam meg, mert kíváncsi voltam, hogy sikerült. Ahogy az első falatot a villámra szúrtam, és számba tettem, majd megízleltem az egészet, rájöttem, hogy szuper szakácsnő lennék.
Talán a következő életemben, egy távoli univerzumban, de csakis akkor, ha az ott élők nem éreznek ízeket, vagy mazochisták.
A pizza olyan gusztustalanul borzalmasan ízetlen volt, hogy azt hittem, menten kiszaladok a fürdőszobába és kihányom azt az egy falatot is, amit megettem. Úgy döntöttem, inkább Laure néni főztjéből választok valamit, és azt eszem. Sikerült is a dolog, a csirkecomb valahogy jobban is ízlett, mint a vízízű, sonkás 'kenyér', és végre nem ragadt a fogszabályzómba a hús, ugyanis már nem viseltem, ha valaki elfelejtette volna. Még mindig áldom miatta az eget. Az sem érdekel, ha a gyerekemnek fordítva nőnek ki a fogai, sosem fogom kitenni olyan fájdalmas beavatkozásnak, mint a fogszabályzóval való élet.
Nyilván, nem volt olyan rossz, de ha már a barátom zenész, művészi pályán lehetnék színésznő. Értek hozzá.
Elpirultam, ahogy rájöttem, hogy már megint a barátomként említettem Lysandert. Lassan lenyeltem a falatot, amit előbb majdnem félrenyeltem, aztán Lysre néztem. Éppen a mamájának magyarázta, hogy Castiel nem eredeti vörös, csak befestette a haját. Ahogy elnéztem a mozdulatait, azon gondolkodtam, hogy bár szokatlan lenne vele együtt lenni, meg tudnám szokni. Sőt, élvezném is.
Lysander, mintha érezné, hogy figyelem, rám nézett.
- Mi az? - kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem.
- Semmi, csak... jó itt lenni.
- Örülök, hogy jól érzed itt magad. Én is szeretem, ha itt vagy.
Nagyon örültem neki, hogy ilyeneket hallok, egyszerűen annyira biztos voltam Lysanderben, mint...
mint Leighben soha.
- Mi a baj? - kérdezte Lys.
- Csak elgondolkodtam... semmi - látva Lysander arcát, megváltoztattam a mondanivalóm. - Nem mondhatom el, tudom, hogy rosszul esne neked.
Én arra céloztam, hogy Leigh jutott eszembe, de láttam, hogy Lysander másra gondolt. Nagyon idegessé vált. Mivel a vacsora véget ért, felálltunk az asztaltól.
- Gyere, menjünk fel a szobámba, ott majd megbeszéljük - sóhajtott Lysander, én pedig követtem, hiszen nem akartam sokáig ilyen idegesnek látni.
Meg akartam nyugtatni őt, ami azért volt furcsa, mert amikor Leigh ideges volt, nem akartam semmit, csak ott hagyni - hadd oldja meg ő a saját problémáját...
De nem rá szeretnék most gondolni.
Ahogy beléptünk Lysander szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót, Lys járkálni kezdett és nagyokat sóhajtozott. Mikor közelebb léptem hozzá, azt is észrevettem, hogy remeg. Egyből elfogott a bűntudat, hogy valami rosszat mondtam, és ezzel felidegesítettem őt...
- Hé, állj már meg - léptem elé, és átöleltem. Lysander kétségbeesetten ölelt magához, én pedig a szemébe néztem.
- Miért vagy ilyen ideges?
Lysander újból nekiállt járkálni, és közben beszélt hozzám.
- Rosa, én nem akartam, hogy megijedj tőlem! Csak meg akartalak védeni attól az embertől, én rád akartam vigyázni... - Lysander leült az ágyára, és a lábai közé hajtotta a fejét. Idegesen túrt a hajába. - Rosa, ha... ha még egyszer elveszítelek, azt nem fogom kibírni...
- Te miről beszélsz? - letérdeltem Lysander lábai közé és felemeltem a fejét. Könnyes volt a szeme. - Úristen, Lysander, nyugodj meg! Nem fogsz elveszíteni, nem erre gondoltam lent, hanem, hogy... - zavaromban megköszörültem a torkomat. - Hogy veled jobb, mint Leighvel volt valaha.
- Akkor... - bámult rám a fiú. - Nem félsz tőlem?
- Dehogyis, Lysander! Én... - kezdtem, de Lys belém fojtotta a szót, mikor átölelt.
- Annyira féltem, hogy el foglak veszíteni, Rosa. Istenem, el nem tudom mondani, mennyire szeretlek...
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és nyomtam egy puszit Lysander arcára.
- Te sosem mondod, hogy te is szeretsz engem... - suttogta kicsivel később Lysander. És tényleg igaza volt, soha nem mondtam még neki, pedig szeretem őt.
- Én i...
- Nem kell itt szerelmeskedni, próbáljunk! - rontott be Deborah Castiellel együtt, én pedig sóhajtottam egyet. A szerelemvallás valahogy nem jön össze...
Lysanderre néztem, aki csak szomorú mosollyal megrázta a fejét. Kissé rosszkedvvel kezdtem el énekelni, de az első szám után jobban éreztem magam, hiszen nem hibáztam. A többi számot is ügyesen, hibátlanul el tudtam énekelni, és ennek annyira megörültem, hogy egyre inkább izgatott kezdtem lenni az ideges helyett.
- Na, Lys, megmondtad már neki? - vigyorgott Castiel Lysre a próba után.
- Még nem - mondta a fiú, én pedig ránéztem.
- Mit kellett volna elmondanod?
- Inkább... adni szeretnék valamit. - mosolygott Lys, és a szekrényéből elővett egy nagy díszszatyrot. Belenéztem, és kivettem belőle egy fekete csizmát, zöld selyemszalaggal.
- Lysander, ez gyönyörű! - öleltem át a fiút, és puszit nyomtam az arcára. - De nem úgy van, hogy a szülinapodon kapsz, nem pedig adsz?
- Folytasd csak, Lys! - vigyorgott Castiel, Lysander pedig rám nézett.
- Ez lenne a dolog másik fele. Szeretném, ha eljönnél velem a karácsonyi bálba, és ezt viselnéd.
- Rendben. - mosolyodtam el. - De akkor én varrok hozzá ruhát.
- Hű, azt megnézem! - vigyorgott ránk Deborah. - Na, de most irány öltözni, mert mennünk kell a fellépésre!

24. Fejezet

Addig zokogtam kint a hidegben, vacogva, és úgy kinézve, mint egy öt éves, míg valaki mellém nem ült.
- Mi a baj?
- Hol hagytad Ninácskát? - néztem Lysanderre.
- Kit? - vonta fel a szemöldökét.
- Hát az új barátnődet.
Lysander rosszallón rám pillantott.
- Ez hülyeség.
- Miért?! - kérdeztem idegesen. Tudniillik, Lysander nem szereti a kirohanásokat, meg egyébként is, semmi közöm az ő magánéletéhez, így meglepődtem, hogy nem állt fel egyből és ment el. Ő inkább bámult rám egy kicsit, majd megcsókolta a homlokom, csak azután állt fel. Ahogy hátat fordított nekem, elfogott a rossz érzés, rájöttem, hogy valami még hiányzik, még nem engedhetem így el, aztán hamarosan rá is jöttem, mi az.
- Várj - szóltam utána halkan, és mikor hátrafordult, közelebb léptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Lysander magához húzott, és a csók után elmosolyodott.
- Na, pont ezért nem kell nekem Nina.
Elmosolyodtam, és végre megkönnyebbülten átöleltem Lysandert, majd eldöntöttük, hogy próbálunk kicsit.
Belépve a koliba megkerestük Castielt és Deboraht.
- Na, gyakorolhatunk végre? – kérdeztem.  – Lustábbak vagytok, mint én!
- Elmész a francba, Vasmosoly, nem tudom, ki mondott le legalább öt próbát – vigyorgott rám Castiel.
- Most gyakorlunk, vagy beszélgetünk? – kérdeztem, tovább piszkálva Castielt, aki inkább beletörődött abba, hogy most fárasztó vagyok, és nekiálltunk gyakorolni. Mindenki elég jól teljesített, tehát nem sokat, egy órát gyakoroltunk, és tényleg csak minimális hibáink voltak, olyannak, aki nem ismeri a dalt, talán fel sem tűnt volna. Reménykedtem, hogy ez lesz a legnagyobb gondunk a holnapi fellépésen.
- Itt, amikor ezt énekeled, kicsit vidd még feljebb a hangod, különben el fog csúszni – mutatott Deborah az egyik szóra a kedvenc dalom refrénjében, mire bólintottam, és megpróbáltam úgy elénekelni.
- Fantasztikus. Holnap nagyon ügyesek leszünk – vigyorgott Deborah.
- Remélem, nem rontom el… - sóhajtottam.
- Akkor megölünk, Vasmosoly – mondta Castiel.
- Cseppet sem vagy megnyugtató – túrtam a hajamba, Lysander pedig egyből a védelmemre sietett.
- Ne aggódj, biztosan nem fogja elrontani, és ha mégis megtenné, majd besegítek, senki nem fog rájönni.
Hálásan mosolyogtam ezután Lysanderre, aki viszonozta a gesztust, és nem tudtuk nem észrevenni Deborah és Castiel ’ebből lesz valami’ vigyorát egymásra, amitől kicsit zavarban éreztem magam.
- Még egyszer mindet – mondta végül Castiel, és nekiálltunk elénekelni mind az öt számot, plusz a Rolling in the deep rockos-változatát, mert Deborah szerint az emberek imádják a feldolgozásokat, és szerinte nagyon jó ez a dal. Annyi a változás, hogy ebben én nem nagyon énekelek, inkább csak a srácok, de azért nekem is van elég szerepem benne. Ez a harmadik dalunk után lesz, így tudok legalább pihenni kicsit, és újabb erővel nekikezdeni a többi dalnak.
Szóval, elkezdtük a Please című, pörgősebb számmal, és úgy harminc másodperc után bejött Nina, meg még pár ember. Abba akartam hagyni, de Deborah rázta a fejét, hogy ne, mert tömeg előtt is kell majd énekelnem, legalább szokom, úgyhogy folytatnom kellett. Az első dal sikerült, a másodikban viszont egyszer elcsúszott a hangom, de mentségemre szóljon, hogy akkor, amikor láttam, hogy Nina Lysandert nézi, és a szájába harap.
A harmadik számot szerintem jól csináltuk, a negyedikben pedig, amikor a fiúk énekeltek, szinte tartanom kellett magam, nehogy odamenjek Ninához és felképeljem. Úgy bámulta a barátomat, hogy legszívesebben felgyújtottam volna, és ha lett volna nálam egy pohár víz, inkább megiszom, minthogy eloltsam őt.
Elpirultam a gondolatra, hogy Lysandert a barátomnak hívtam – még ha csak magamban is. Ezen gondolkodva majdnem elrontottam belépni az ötödik számba, de végül éppen sikerült, és szinte hiba nélkül énekeltem el.
Az utolsó szám eleje lassú volt és romantikus, és duettben énekeltük Lysanderrel. Ninára pillantottam, hátha féltékeny, amiért ketten énekeljük Lysszel, de nem zavarta, sőt, szerintem azt képzelte, hogy Lysander ezt csak neki énekli, és ez annyira felidegesített, hogy a pörgős véget szinte életkedv nélkül vittem végig.
- Jó, nem volt rossz, legalább ilyen legyen holnap is – mondta Deborah, és Nina ezt a pillanatot használta ki arra, hogy Lysander nyakába ugorjon.
- Jaj, Lys-cica, olyan ügyes vagy!
- Köszönöm – mondta a fiú, és otthagyta Ninát, hogy beüljön közém és Castiel közé. Nagyon helyes.
Még beszéltünk egy kicsit magáról a holnapi fellépésről, hogy ki mit vegyen fel, aztán úgy döntöttünk, hogy eleget próbáltunk, és elmentünk vacsorázni. Krumplipüré volt rántott hússal, de nem bírtam megenni. A hús finom volt, az el is fogyott, de nagyon kevés, a krumplipüré viszont… büdös, szappan ízű… és nyúlt. Majdnem elhánytam magam tőle.
Nem volt még olyan késő, mégis meglepődtem, hogy csörög a telefonom, és a kijelzőn Laure néni nevét látom. Felálltam az asztaltól, egy csendes helyre mentem, és felvettem a telefont.
- Csókolom, hogy tetszik lenni? – kérdeztem.
- Szia, aranyom, jól, köszönöm szépen. És te? – Laure néni olyan aranyosan szólt a készülékbe, hogy majdnem elsírtam magam, mikor elképzeltem, hogy hamarosam meg fog rám haragudni.
- Én is jól. – mondtam végül. – Miért tetszett hívni?
- Ott van Debbie a közelben?
- Igen, miért?
- Nem tudnátok egy kicsit átjönni? Beszélni szeretnék veletek egy fontos dologról. – a hangján hallottam, hogy izgul.
- Dehogynem, Laure néni, a fiúkat vigyük?
- Isten ments, aranyom!
Elnevettem magam, ahogy elképzeltem az arckifejezését.
- Rendben, akkor nemsokára ott vagyunk, csókolom!
- Köszönöm, aranyom.
Letettem a telefont és megkerestem bent Deboraht.
- Nem érsz rá vagy két órára?
- De, miért? Baj van? – nézett rám Deb aggódón.
- Nem, csak szeretnék beszélni veled. – mondtam. Gyorsan elrángattam a fiúktól, és miután aláírattuk a kimenőt, elindultunk Laure nénihez, és a buszon elmeséltem azt is, hogy mit beszéltünk Laure nénivel.
- Van valami ötleted? – kérdeztem Deboraht.
- Valami igen… de nem jut eszembe…
- Rossz dolog?
- Még azt sem tudom.
Ezek után persze nagyon izgultam, nehogy baj legyen…

~ Lysander szemszöge ~

Ahogy kiléptünk Castiellel az ebédlő ajtaján, beleütköztünk Ninába, aki megint átölelt. Lehunytam a szemem, hiszen eszembe jutottak a régi emlékek – a csókjaink, a pillantásai, hogy mennyire szerelmes voltam…
Mégis eltoltam magamtól, mikor eszembe jutott Rosalia, és hogy sokkal mélyebb érzelmeket táplálok iránta, mint Nina iránt valaha is. És akármilyen szép volt a múlt, Rosalia még akkor is fontosabb nekem, ha végül nem fog velünk történni semmi. A csókja, mint a méz…
- Mi van veled? – fordult felém Castiel. – A helyedben már rég beszéltem volna vele.
Már fent voltunk, a szobánkban, és Castiel az ágyán fekve ütögette a felette levő polcot.
- Nekem nincs szükségem Ninára – mondtam, a fejemet a kezembe hajtva. – Csak tudnám, mi van köztem, és Rosalia között…
- Na, ezt akartam én hallani – vigyorgott Castiel, és felém fordult. – Mit csináltatok, mikor kimentél utána?
- Megcsókolt – mondtam, majd lehunytam a szemem, és visszagondoltam arra, milyen jó is volt.
- Haver, már nincs más dolgod, mint elé állni, és azt mondani, hogy vele akarsz lenni. Hidd el, alig várja, hogy veled lehessen…
- Remélem, igazad van. – sóhajtottam.
- Nekem mindig igazam van.

~ Rosalia szemszöge ~

- Nem hiszem el, hogy képes voltál felidegesíteni azzal, hogy talán rossz dolog, miközben nem is volt az.
Beléptem az ajtón.
- Én csak azt mondtam, hogy talán rossz, de nekem is kimehet a fejemből Lysander születésnapja! A te barátod lesz, nem az enyém. Jut eszembe, akkor most mi van köztetek? – kérdezte Deborah, mikor belépett utánam a Mekibe.
- Megcsókoltam kint – pirultam el. – És azt mondta, ezért nem kell neki Nina.
- De aranyos! – vigyorodott el Deborah.
- De inkább koncentráljunk arra, amit Laure néni mondott. Négyig ne engedjük haza Lysandert, és vegyünk üdítőt, meg nasit, amíg ő takarít.
- Jó, te leszel négyig Lysanderrel, aztán hazahozod, mi meg bevásárolunk Castiellel.
- De… miért én leszek Lysanderrel? – kérdeztem elpirulva, hiszen ilyen hosszú időt azóta nem töltöttem vele kettesben, hogy lefeküdtünk, és már a gondolattól zavarba estem, hogy megint vele leszek.
- Fejezd be a nyávogást, és inkább örülj!
Ekkorra a pulthoz értünk, és nekiálltunk kaját kérni.
- Én egy csibeburger-menüt szeretnék kis krumplival, kólával és egy duplacsokis fagyit.
- Én ugyanezt. – állt mellém Deborah.
- Egybe fizetitek?
- Igen – mondtam, aztán Deborahra néztem, mielőtt elkezdett volna kiabálni. – Holnap helyettem is vesztek nasit, szóval meg ne szólalj.
Vártunk egy kicsit, majd megkaptuk a kaját, és azt, hogy 15 euró.
- Annyi biztos nincs. – mondta Deborah.
- Nézd meg a nyugtát – morgott a pultos srác. – A zacskóban van.
Háromszor néztük át a nyugtát, de nem volt ott.
- Nincs nálunk – mondtam halkan.
- De ott kell lennie – folytatta flegmán a pultos.
- De nincs itt – mordultam rá én is.
- Itt van – adta a kezembe a pultos srác az előtte levő tálcáról. Na, kinél is volt? Mégis úgy bámult rám, mintha én lettem volna a hibás. A nyugtán valóban 15 euró állt.
- Bocsi – mondtam neki, és Deborah kezébe adtam a nyugtát. Mikor a pultos forgatni kezdte a szemét, és hülye picsaként bámult ránk, Deb elé tette a nyugtát.
- Mi csibeburger-menüt rendeltünk, azt is kaptunk, és ezen BigMac van, meg álompite, amikről szó sincs!
- Akkor… ez lesz az – tépte le a nyugtát a gépből. 9 euró. Hoppá.
Visszakaptam hatot, és el akartam sétálni, de a srác nem kért bocsánatot, és ez Deboraht nagyon zavarta. Lenézően a srácra pillantott.
- Látszik, te sem diplomával kerültél ide – mondta, és csak utána ültünk le enni. Ezen még percek múlva is nevettem, és nem tudtam nem észrevenni, milyen gyilkos tekintettel néz minket a pultos.
- Mi van akkor közted és Lysander között? – kérdezte Deborah, és sültkrumplit nyomott a szájába.
- Nem tudom… szerintem nem csak szeretem, nem egy fellángolás… olyan, mintha szerelmes lennék – hajtottam a fejem a kezembe. – Ennek ellenére nem tudom, milyen lenne… képzeld el, évekig csak barátok voltunk, lehet, most belekezdünk egy kapcsolatba és tönkremegy minden, aztán már barátok sem lehetünk…
- Mi is barátok voltunk előbb Castiellel. Rosa, szeretitek egymást, és nem csak pár hónapja. Ne aggódj, nem lesz semmi gond.
- Miért vagy ebben annyira biztos?
A válasz egyszerű volt és nagyon rövid.
- Mert látom, hogy néztek egymásra.
Ezen elgondolkodtam, egészen addig, míg meg nem ettem a kajámat. Ekkor felöltöztünk Deborahval, és elindultunk kifelé… viszont belépett előttünk Sabrina és Christe.
- Na, mi van, ahogy bejövünk, már szaladsz is kifelé? – vigyorgott rám, én pedig teljesen lefagytam. Hihetetlen, mennyire meg tud félemlíteni egy nézéssel…
Szerencsére Deborah kimentett. Máris minket figyelt mindenki, így hangosan válaszolt.
- Hamarosan mindenki kimegy, nem csak mi, mert meg lehet tőled fulladni, olyan büdös vagy? Mondd csak, szoktál te fürdeni?
Választ sem várva kisétáltunk.
- Köszönöm. – mosolyogtam Deborahra.
- Ugyan, a legjobb barátnőmért bármit.

~ Sabrina szemszöge ~

Nem tudom, mit képzelt magáról ez a csitri, de abban biztos vagyok, hogy a kis Rosa egyedül nem mert volna visszaszólni nekem. A nevető arcok láttán inkább elindultunk egy másik Mekibe. Ekkora szégyen nem ért egy ideje, és nagyon feldühített az a lány, aki Rosaliával volt.
Annyira feldühített, hogy máris bosszún törtem a fejem. Az biztos, hogy nem utoljára láttak engem…