15. Fejezet

Reggel nagyot nyújtózkodva ébredtem el, és ne részletezzük, milyen fejjel mentem iskolába. Mikor odaértem, csak leültem az asztalomhoz és vártam, hogy megkezdődjön az óra. Egy kicsit sem segített a tény, hogy Lysander ül mögöttem, és valószínűleg egész nap nézni fog. Még nem sokan voltak a teremben, tehát elmentem az automatához egy kóláért, és egy snickersért. Az új szerzeményeimmel visszasétáltam a terembe, és míg a csokit ettem, a kóla üvegét forgattam a kezemben. Az első korty után ezt meguntam, inkább az ablakon bámultam ki Castiel fájára. Becsengetésig ott szokott ülni, főleg nyáron, de most nem láttam ott. Kicsit meglepő volt, tekintve, hogy nem volt olyan hideg.
Ahogy a fiúra gondoltam, már rám is hozta a frászt.
- Csá, Vasmosoly! – hallottam meg magam mögött, ezzel megtörve a csendet. Összerezzentem, és hátrafordultam.
- Jó reggelt, Castiel.
Gondolhattam volna, hogy jön, hiszen Deboraht már láttam errefelé sétálni, de reggel van, lassú a felfogásom, szóval ezt buktam.
- Az ott kóla a kezedben? – kérdezte Castiel, mire a kezébe nyomtam.
- Nekem már nem kell.
Mikor észrevette, hogy a dobozban még több, mint a fele megtalálható, és hideg, elvigyorodott.
- Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Tudom – vágtam oda, majd kipakoltam kémia órához. Fúj. Elterültem a padon, de egyből felkaptam a fejem, mikor Lysander belépett. Deborah rám pillantott, megnézve, hogy ez milyen reakciót vált ki belőlem, és igyekezett kissé megnyugtatni.
- Sziasztok – mondta csendesen, mikor leült mögém.
- Szia – válaszoltam csendesen, és tovább feküdtem a padon. Mikor bejött a tanár, feleltetett, mivel múltkor rossz jegyet kaptam. Nagyjából megtanultam, és megint kaptam egy négyest, szóval viszonylag vidáman ültem vissza a helyemre. Míg az új anyagot vettük, kaptam Debtől egy levelet.
„Hogy vagy?”
Visszaírtam neki, és beszélgetni kezdtünk.
„Jól, de nagyon félek, mit fog ma szólni Leigh…”
„Ha szeret, meg fogja érteni. Kend Lysanderre az egészet”
„Ezt te sem gondoltad komolyan”
„Nem, csak kíváncsi voltam, mit szólsz”
„Ez nem vicces!”
Óra után következett még sok másik, és ahogy egyre közelebb kerültünk az iskola végéhez, úgy lettem egyre és egyre idegesebb amiatt, hogy Leighvel kell majd találkoznom. Ezen kívül eszembe jutott, hogy holnap átjön hozzám Lysander és Castiel a közös házink miatt, szóval ha elmondom neki, hogy csókolóztunk Lyssel, és holnap nálam lesz, Leigh valószínűleg azt fogja mondani, hogy köszönöm, akkor elmehetsz a francba.
Azt pedig nagyon nem szeretném.
Utolsó óra után nagyon nem akartam kimenni a teremből, szóval csak ültem, és bámultam, ahogy a többiek kitolonganak az ajtón. Mikor a terem üres volt, a saját gondolataimba merültem.
Volna.
- Menjek el veled? – kérdezte mögülem egy hang. Hátrafordultam, és Lysander nyugodt arcával találtam szembe magam. A szeme csillogott, és mivel ismertem, tudtam, hogy ez őt is ugyanúgy megviselte, nem csak engem.
- Nem kell, megoldom. – mosolyodtam el, aztán felálltam. – Jössz?
Ketten sétáltunk ki a teremből, és az iskolából kiérve megálltunk a dohányzó bandánk előtt, így megint voltunk legalább tízen.
- Hé, Rosa, mi van amúgy a pasival, aki leveleket küldözget neked? – kérdezte Peggy. Ő nem dohányzott, de mindig itt maradt, hátha hall valami érdekeset. Most bizonyára nem hallott, ha engem kérdez ki.
- Ha fiú – tettem hozzá, és mesélni kezdtem. Örültem, hogy a levél eltereli a gondolataimat arról, ami hamarosan vár rám. – Írt még egy levelet, kedves, meg aranyos, de arra gondoltam, hogy talán nem is igazi. Mármint, bizonyára megírja őket valaki, meg minden, csak szerintem ezt a volt kolis szobatársam csinálja. Tovább akar szívatni, mert haragszik rám.
- Azt nem említetted még, hogy miért haragszik… - kérdezősködött tovább Peggy. Lehajtottam a fejem, mert nagyon zavarban voltam.
- Nem adtam meg neki Lysander számát.
- Honnan ismer ő engem? – húzta fel említett srác a szemöldökét.
- Látott, mikor egyszer elkísértél a koliba – fordultam felé szégyenlősen. – De már megváltozott a véleménye… a ruhád miatt. – folytattam. Most is kínos helyzetben vagyok, gyakorolnom kell estére.
- Haver, ez olyan jó, akit jól meghúztam volna, aztán otthagytam volna! – vigyorgott Castiel, mire Deborah vállon ütötte.
- Dehogy csináltál volna semmit! – mondta, mire Castiel eljátszotta, hogy fájt neki, aztán magához húzta a barátnőjét.
- Ott volt, hogy volna.
- Ne legyen ott semmi – vigyorgott Deb, és megcsókolta Castielt. Borzasztó aranyosak voltak megint, főleg, hogy Deborah már nem nyávogott annyit, mint régen. Ahogy elnéztem őket, azon gondolkodtam, vajon ilyen-e Lana és a barátja is.
Nem sokáig maradtam ott, visszasétáltam a koliba, fogtam a bőröndöm, és hazabuszoztam vele. Ahogy a ház elé értem, megláttam a nagy fakupacot. Fantasztikus, akkor megint órákba fog telni hétvégén, hogy ezt Lanával bepakoljuk… (A szüleim ugyanis ilyenekre nem szakítanak időt a rengeteg munkájuk mellett.) Fáradtan nyitottam be az ajtón, ahol hangokat hallottam meg.
- Ne, Rob, ez csikiz! – nevetett Lana, aztán valami fújást hallottam. Gázspray, biztosan. Lana bajban van!
- Na, most már hallgass el – hallottam egy kárörvendő hangot, és nagyon megijedtem. Mi történt a húgommal?! Ijedten a konyhába rohantam, ahol mindent megláttam.
Egy fiú ült a földön, ölében Lanával, akinek a szája tele volt tejszínhabbal, és azt próbálta lenyelni. Mikor végzett, puszit adott a barátjának, majd hirtelen elvette tőle a tejszínhabot, és az arcára fújta.
- Ezt megérdemelted! – nevetett.
Megnyugodtam. Nincs gázspray. Csak itt van Lana barátja.
Hé, itt van Lana barátja, akivel soha nem találkoztam, itt az idő hát, hogy bemutatkozzak neki, és elmondjak néhány szabályt, ha nem akarja, hogy kinyiffantsam, amiért a húgommal jár.
Illetve… csak kedvesen bemutatkozom.
- Sziasztok – mondtam, mire mindketten ijedten rám pillantottak. Felálltak a fölről, Lana pedig mellém állt.
- Szia, Rosa, szeretném bemutatni a barátomat, Robot. Rob, ő itt a nővérem, Rosa.
- Szia – fogtam kezet mosolyogva a fiúval. – Szóval te feküdtél le a húgommal.
Az utóbbi mondatot nem mondtam ki, de folyamatosan csak ez járt a fejemben. Egyébként nem volt csúnya srác: izmai nem voltak, az az egy tényleg nem, de enyhén napbarnított bőre volt, sötét szemei és fekete haja. Egy oka volt annak, hogy nem piszkáltam, mégpedig az, hogy láttam, hogy néz a húgomra. Ha csak poénból jár vele, akkor nagyon jó színész, mert így még a romantikus filmekben sem néznek a másikra.
Nem zavartam őket, jó nővér akartam lenni, meg amúgy is siettem, szóval felmentem a szobámba és a tükörbe néztem.
Egy normális Rosalia voltam, mindig így nézek ki, akkor is, ha nem kell elmondanom senkinek, hogy megcsaltam. Szerintem nem fog feltűnni neki.
Mikor elvégeztem a folyóügyeimet, még egyszer a tükörbe néztem. Addig néztem magam, míg bebeszéltem magamnak, hogy elrontottam mindent, és a világ legrosszabb dolgát tettem. Komolyan, ki az, aki megcsalja a barátját? Ez szégyen, és nekem nem szabadott volna ezt tennem.
Lassan csak elindultam itthonról. Ólomsúlyú volt a lábam, míg a buszmegállóig húztam azt, a buszon pedig már bizsergett a hasam az idegességtől. Az ujjamat ropogtattam, és folyamatosan csukva tartottam a szemem, mélyeket sóhajtva közben. Emiatt majdnem lekéstem a megállót, de ’szerencsére’ időben észbe kaptam. Nagyon lassan sétáltam el a lakótelephez, és félve nyomtam meg a Leigh neve melletti gombot. Ez után úgy vánszorogtam fel az ajtajához, mint egy csiga. Leigh az ajtóban állt, és mosolyogva fogadott. Szorosan átölelt, én pedig a karjai közé bújtam, mivel úgy éreztem, biztonságot adnak.
- Hiányoztál – mosolygott rám, aztán megcsókolt.
- Te is nekem – mondtam halkan, majd bementem a házba. Miután levettem a cipőm és a dzsekim, besétáltam a nappaliba, majd az ágyra ültem. Leigh szembe ült velem, és a szemeimet pásztázta. Méghozzá boldogan mosolyogva. Borzasztó ideges voltam, a kezemet bámultam.
- Van valami baj? – kérdezte félve Leigh. Jó, eddig halogathattam, most el kell mondanom neki, mit tettem.
- Mondanom kell valamit… - mondtam halkan.
- Figyelek – válaszolt Leigh komolyan, de egy tapodtat sem mozdult. Képtelen voltam elkezdeni, tehát úgy döntöttem, inkább mondok valami mást. Ha már mindketten hibáztunk, és kicsit dühös leszek, talán könnyebb lesz elmondanom, mit tettem.
- Lysander szobájában találtam egy képet a szüleitekről, és elmondta, hogy nem is haltak meg. – erre Leigh lehunyta a szemét. Hazugságon kaptam, és erre ő is rájött.
- Miért mondtad, hogy azért nem akarsz megtanulni vezetni, mert ők autóbalesetben meghaltak?
- Őszintén? – kérdezte Leigh, mire bólintottam. Őszinteség… hát ez nálunk nincs meg, úgy látom.
Leigh folytatta.
- Csak azért mondtam ezt, mert nem szeretnék megtanulni vezetni, jobb nekem a busz, vagy a taxi, és gondoltam, ha ezt mondom, nem fogsz vele nyaggatni, hogy jogsit csináltassak.
- Ez komoly? – kérdeztem idegesen, mire bólintott. Nos, tényleg felhergelt. Borzasztó ügyes… - Azt hazudtad, hogy meghaltak a szüleid, csak azért, hogy én ne nyaggassalak?
- Igen, mert annyi minden miatt hívnál… vigyelek ide, vigyelek oda…
Már nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy előálljak a mesémmel.
- Leigh, ez beteges. Inkább hazamegyek. – mondtam, majd felöltöztem.
- Most komolyan megsértődtél rám?! – kiabált a fiú utánam, de már mindegy volt. Kiléptem az ajtón és visszaindultam a koliba. Sokkal gyorsabban, mint ahogy érkeztem…

14. Fejezet

Valahol, az agyam egyik rejtett zugában éreztem, hogy ez helytelen, de az érzés annyira intenzív volt, annyira jól esett, hogy képtelen voltam abbahagyni.
Volt egy pillanat, amikor Lysander levegőt vett, hogy újra megcsókolhasson. Akkor képes voltam gondolkodni, és gyorsan kimásztam alóla, mielőtt újabb hibába esnék. Az agyam zakatolt, még nem fogtam fel semmit, csak azt, hogy ez jó volt. Néhány másodperc múlva, mikor befejeztük a lihegést, és felfogtuk, mi történt, a fiú közelíteni kezdett hozzám, és megérintette a könyököm.
- Rosa, én…
- Lysander, ne érj hozzám, kérlek – hadartam idegesen, és olyan gyorsan elhúzódtam tőle, mintha legalább megrázott volna.
- Én… - kétségbeesetten próbálta folytatni, de nem figyeltem rá. Leguggoltam, jól összehúztam magam és mélyeket lélegeztem.
- Hát itt vagytok! – hallottam meg Deborah hangját, majd éreztem is, ahogy rám veti magát. Az arcomat látva elvigyorodott.
- Egyem meg, hogy megijedt a sötét erdőtől!
Halványan elmosolyodtam, hogy azt higgye, igaza van. Nem akartam elmondani neki, ami itt történt. Legalábbis még nem. Úgyis kideríti néhány napon belül, de most még saját magamnak akartam megtartani. Még ízlelgettem picit, még vissza-visszagondoltam rá, és tudni akartam, hogy Lysander is így gondolja-e, de nem pillantottam rá.
Inkább felejtsük el, de borzasztó gyorsan.
- Tudják maguk, mennyire megijedtem?! – rontott be közénk az igazgató, és mindkettőnket megölelgetett.
- Irány a busz!
Míg mindenki végigsutyorogta az utat, én néma csendben bámultam az előttem levő szék támláját, abban bízva, hogy megnyílik alattam a föld, és eltűnök a francba.
Szép lassan, míg volt időm gondolkodni, rájöttem, hogy ennek következménye is lesz. De még milyen következménye!
Lysander bátyja a barátom, és ha megtudja, hogy megcsaltam a saját öccsével, nagyon ki fog akadni.
És ha Laure néni és John bácsi is megtudják…
Egy könnycsepp folyt le az arcomon, de más nem jelezte, hogy milyen ideges lettem. Gyorsan megtöröltem az arcom, és elsőként szálltam le a buszról, mikor az megállt. Elszaladtam a koliba, fel a szobámba, és gondolkodtam.
Nem fog ez így menni. Meg kell beszélnem Lysanderrel a dolgokat, egyrészt azért, mert sosem csaltam meg senkit és nem tudom, mit tegyek, másrészt pedig valószínűleg csak ő tud megnyugtatni, még akkor is, ha ő az oka az idegességemnek.
Mikor a lányok felértek a szobába, én ki is mentem onnan. Először lementem a második emeletre, nem érdekelt, hányan szólnak utánam, majd a folyosón végigsétálva bekopogtam abba a szobába, ahol Lys lakott. Mikor kinyitotta az ajtót, rájöttem, hogy egyedül van, szóval gyorsan beslisszoltam a szobájába.
- Beszélnünk kell – mondtam komolyan, ő pedig bólintott. Leültem az ágyára, és először csak össze-vissza bámultam.
- Sajnálom. – ült le mellém halkan Lys.
- Nem, semmi baj, ezt ketten csináltuk. Hogy mondjam el Leighnek? – fordultam a fiú felé.
- Fogalmam sincs. Csak… állj elé.
- Nagyon félek – suttogtam, mire Lys megfogta a kezem. Egyből elhúztam azt, ő pedig kissé félénken válaszolt ez után.
- Ha akarod, ott lehetek és én is elmondhatom. Magamra vállalok mindent.
- Nem – mondtam komolyan, és az ujjaimat kezdtem tördelni. – Ő alapvetően nem egy ideges fajta, de az öccse vagy, neked biztos behúzna.
- Az a legkevesebb.
Érezve Lysander bűntudatát, megsajnáltam őt. Ő, aki mindig ügyel arra, hogy véletlen se tegyen keresztbe senkinek, és ne mondjon bántó dolgot, jóformán hátba szúrta a saját testvérét.

- Nem lesz gond. – a végén már én nyugtattam Lyst. Ahogy a szekrényére tévedt a tekintetem, megláttam rajta egy képet.

- Ők kik? – kérdeztem.
- A szüleink. – Lysander levette a képet, és a kezembe adta.
- Nagyon helyesek voltak. – mosolyodtam el. Az édesapjuk kiköpött Lysander…
- Voltak? – kérdezte Lysander, miközben felhúzta a szemöldökét.
- Hát… Leigh azt mondta, hogy évekkel ezelőtt meghaltak autóbalesetben. – mondtam, és borzasztó kíváncsi voltam Lysander válaszára.
- Ez nem igaz. Ezt a képet két hete küldték nekem. Igaz, kevésszer látjuk őket, de nem halottak! Az angliai királyságban élnek, és nagyon élvezik.
- Akkor… miért mondta ezt nekem Leigh? – kérdeztem Lysandertől, mire ő megrázta a fejét.
- Ezt tőle kell megkérdezned.
- Azt mondta, azért nem tanul meg vezetni, mert a szüleitek autóbalesetben…
- Nem tudom, miért mondta, Rosa. Kérdezd meg tőle, biztosan el fogja mondani. – mosolygott rám Lysander, de én a félelemtől nem viszonoztam azt. Elmondja, ha nem szakít velem azért, amit tettem…
Nemsokára kimentem Lys szobájából, és a sajátom felé vettem az irányt. Ahogy az emeletre értem, Kentint láttam meg Lynnel, és úgy döntöttem, meghallgatom, mi van velük.
- Most, hogy visszajöttél, nem tudom, ki vagyok, Lynn! Itt felépítettem valamit, amiről azelőtt álmodni sem mertem, és erre… ha te itt vagy…
- Ken, nem kell újból megváltoznod! – mondta a lány.
- Ne hívj többet Kennek, légy szíves. Én nagyon szerettelek, de sosem érdekeltelek! Most meg…
Ó, ez azért kétszínűség… - gondoltam magamban, miközben tovább hallgattam a műsort. Érdekes dráma, pont nekem való.
- De hát úgy most sem érdekelsz! – válaszolt Lynn Kentinnek, mire lehunytam a szemem. Most aztán nagyon csúnyán beoltotta. – Ken… Kentin, mi barátok voltunk régen, és én most is csak a barátod szeretnék lenni. Nem használom ki azt, hogy megváltoztál, csak szeretnék annyi időt tölteni veled, mint régen. Hiányzott a kekszed, a kedvességed, a segítséged, hogy a támaszom voltál… többet jelentesz, mint ahogy azt gondolod!
Csend lett, szóval meglestem, mi történik. Kentin szorosan átölelte Lynnt, a lány meg őt, ezt a pillanatot használtam ki és sétáltam be a szobámba. Mikor azt hittem, megnyugodhatok, kiderült, hogy nem, mert Deborah idegesen állt a szobában. Senki nem volt bent, csak ő, láthatóan engem várt. Illetve, mikor jobban szétnéztem, megláttam Violát az ágya sarkában rajzolni, de bömbölt a zene a fülébe, azt se hallotta volna, ha visítva köszönök neki.
- Valami bajod van – mondta egyből Deb, ahogy beléptem. Hogy nem tudott várni ezzel néhány napot…
Úgy döntöttem, nem kertelek, minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb.
- Lysander megcsókolt, és én hagytam.
- Micsoda?! – Deborah az ágyamra ült, és megpaskolta maga mellett a helyet. Hát, kösz a meghívást a saját ágyamra… Nem ültem mellé, hanem elterültem az egész ágyon, és a párnámba dugtam a fejem, úgy meséltem.
- Így semmit nem értek! – mondta a lány, és felültetett. Elmeséltem neki mindent. Mit hogy csináltunk, miket ötleteltünk, hogy semmit nem láttam korábban Lysanderen, hogy megdobott egy mókus… szóval tényleg mindent, és Deborah figyelmesen hallgatott.
- Na és… hogy csókol? – tért át a lányosabb dolgokra egyből.
- Ah, ne is mondd. – dőltem hátra az ágyamon, és éreztem, hogy megint bizsereg a hasam. – Nagyon jól. Nagyon.
- Akkor ez egy egész bonyolult dolog. – állapította meg.
- Nyilván egész bonyolult, főleg, hogy a bátyjával járok! – mondtam, mire Deborah lassan rám nézett.
- Ezt az apróságot ELFELEJTETTED KÖZÖLNI! – üvöltött a képembe, mire megijedtem. – Kislány, akkor most nagy szarban vagy…
- Segíts! Hogy mondjam meg neki? Fél éve együtt vagyunk… - félve bámultam Debre, nem akartam még egy kirohanást.
- Állj elé, és mondd a szemébe. Már elrontottad, jobb, ha őszinte vagy.
Még néhány percig beszélgettünk, aztán Deborah elment, én pedig lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.
Holnap péntek, és én találkozom Leighvel. Nem biztos, hogy jól fogok kijönni a dologból…