15. Fejezet

Reggel nagyot nyújtózkodva ébredtem el, és ne részletezzük, milyen fejjel mentem iskolába. Mikor odaértem, csak leültem az asztalomhoz és vártam, hogy megkezdődjön az óra. Egy kicsit sem segített a tény, hogy Lysander ül mögöttem, és valószínűleg egész nap nézni fog. Még nem sokan voltak a teremben, tehát elmentem az automatához egy kóláért, és egy snickersért. Az új szerzeményeimmel visszasétáltam a terembe, és míg a csokit ettem, a kóla üvegét forgattam a kezemben. Az első korty után ezt meguntam, inkább az ablakon bámultam ki Castiel fájára. Becsengetésig ott szokott ülni, főleg nyáron, de most nem láttam ott. Kicsit meglepő volt, tekintve, hogy nem volt olyan hideg.
Ahogy a fiúra gondoltam, már rám is hozta a frászt.
- Csá, Vasmosoly! – hallottam meg magam mögött, ezzel megtörve a csendet. Összerezzentem, és hátrafordultam.
- Jó reggelt, Castiel.
Gondolhattam volna, hogy jön, hiszen Deboraht már láttam errefelé sétálni, de reggel van, lassú a felfogásom, szóval ezt buktam.
- Az ott kóla a kezedben? – kérdezte Castiel, mire a kezébe nyomtam.
- Nekem már nem kell.
Mikor észrevette, hogy a dobozban még több, mint a fele megtalálható, és hideg, elvigyorodott.
- Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Tudom – vágtam oda, majd kipakoltam kémia órához. Fúj. Elterültem a padon, de egyből felkaptam a fejem, mikor Lysander belépett. Deborah rám pillantott, megnézve, hogy ez milyen reakciót vált ki belőlem, és igyekezett kissé megnyugtatni.
- Sziasztok – mondta csendesen, mikor leült mögém.
- Szia – válaszoltam csendesen, és tovább feküdtem a padon. Mikor bejött a tanár, feleltetett, mivel múltkor rossz jegyet kaptam. Nagyjából megtanultam, és megint kaptam egy négyest, szóval viszonylag vidáman ültem vissza a helyemre. Míg az új anyagot vettük, kaptam Debtől egy levelet.
„Hogy vagy?”
Visszaírtam neki, és beszélgetni kezdtünk.
„Jól, de nagyon félek, mit fog ma szólni Leigh…”
„Ha szeret, meg fogja érteni. Kend Lysanderre az egészet”
„Ezt te sem gondoltad komolyan”
„Nem, csak kíváncsi voltam, mit szólsz”
„Ez nem vicces!”
Óra után következett még sok másik, és ahogy egyre közelebb kerültünk az iskola végéhez, úgy lettem egyre és egyre idegesebb amiatt, hogy Leighvel kell majd találkoznom. Ezen kívül eszembe jutott, hogy holnap átjön hozzám Lysander és Castiel a közös házink miatt, szóval ha elmondom neki, hogy csókolóztunk Lyssel, és holnap nálam lesz, Leigh valószínűleg azt fogja mondani, hogy köszönöm, akkor elmehetsz a francba.
Azt pedig nagyon nem szeretném.
Utolsó óra után nagyon nem akartam kimenni a teremből, szóval csak ültem, és bámultam, ahogy a többiek kitolonganak az ajtón. Mikor a terem üres volt, a saját gondolataimba merültem.
Volna.
- Menjek el veled? – kérdezte mögülem egy hang. Hátrafordultam, és Lysander nyugodt arcával találtam szembe magam. A szeme csillogott, és mivel ismertem, tudtam, hogy ez őt is ugyanúgy megviselte, nem csak engem.
- Nem kell, megoldom. – mosolyodtam el, aztán felálltam. – Jössz?
Ketten sétáltunk ki a teremből, és az iskolából kiérve megálltunk a dohányzó bandánk előtt, így megint voltunk legalább tízen.
- Hé, Rosa, mi van amúgy a pasival, aki leveleket küldözget neked? – kérdezte Peggy. Ő nem dohányzott, de mindig itt maradt, hátha hall valami érdekeset. Most bizonyára nem hallott, ha engem kérdez ki.
- Ha fiú – tettem hozzá, és mesélni kezdtem. Örültem, hogy a levél eltereli a gondolataimat arról, ami hamarosan vár rám. – Írt még egy levelet, kedves, meg aranyos, de arra gondoltam, hogy talán nem is igazi. Mármint, bizonyára megírja őket valaki, meg minden, csak szerintem ezt a volt kolis szobatársam csinálja. Tovább akar szívatni, mert haragszik rám.
- Azt nem említetted még, hogy miért haragszik… - kérdezősködött tovább Peggy. Lehajtottam a fejem, mert nagyon zavarban voltam.
- Nem adtam meg neki Lysander számát.
- Honnan ismer ő engem? – húzta fel említett srác a szemöldökét.
- Látott, mikor egyszer elkísértél a koliba – fordultam felé szégyenlősen. – De már megváltozott a véleménye… a ruhád miatt. – folytattam. Most is kínos helyzetben vagyok, gyakorolnom kell estére.
- Haver, ez olyan jó, akit jól meghúztam volna, aztán otthagytam volna! – vigyorgott Castiel, mire Deborah vállon ütötte.
- Dehogy csináltál volna semmit! – mondta, mire Castiel eljátszotta, hogy fájt neki, aztán magához húzta a barátnőjét.
- Ott volt, hogy volna.
- Ne legyen ott semmi – vigyorgott Deb, és megcsókolta Castielt. Borzasztó aranyosak voltak megint, főleg, hogy Deborah már nem nyávogott annyit, mint régen. Ahogy elnéztem őket, azon gondolkodtam, vajon ilyen-e Lana és a barátja is.
Nem sokáig maradtam ott, visszasétáltam a koliba, fogtam a bőröndöm, és hazabuszoztam vele. Ahogy a ház elé értem, megláttam a nagy fakupacot. Fantasztikus, akkor megint órákba fog telni hétvégén, hogy ezt Lanával bepakoljuk… (A szüleim ugyanis ilyenekre nem szakítanak időt a rengeteg munkájuk mellett.) Fáradtan nyitottam be az ajtón, ahol hangokat hallottam meg.
- Ne, Rob, ez csikiz! – nevetett Lana, aztán valami fújást hallottam. Gázspray, biztosan. Lana bajban van!
- Na, most már hallgass el – hallottam egy kárörvendő hangot, és nagyon megijedtem. Mi történt a húgommal?! Ijedten a konyhába rohantam, ahol mindent megláttam.
Egy fiú ült a földön, ölében Lanával, akinek a szája tele volt tejszínhabbal, és azt próbálta lenyelni. Mikor végzett, puszit adott a barátjának, majd hirtelen elvette tőle a tejszínhabot, és az arcára fújta.
- Ezt megérdemelted! – nevetett.
Megnyugodtam. Nincs gázspray. Csak itt van Lana barátja.
Hé, itt van Lana barátja, akivel soha nem találkoztam, itt az idő hát, hogy bemutatkozzak neki, és elmondjak néhány szabályt, ha nem akarja, hogy kinyiffantsam, amiért a húgommal jár.
Illetve… csak kedvesen bemutatkozom.
- Sziasztok – mondtam, mire mindketten ijedten rám pillantottak. Felálltak a fölről, Lana pedig mellém állt.
- Szia, Rosa, szeretném bemutatni a barátomat, Robot. Rob, ő itt a nővérem, Rosa.
- Szia – fogtam kezet mosolyogva a fiúval. – Szóval te feküdtél le a húgommal.
Az utóbbi mondatot nem mondtam ki, de folyamatosan csak ez járt a fejemben. Egyébként nem volt csúnya srác: izmai nem voltak, az az egy tényleg nem, de enyhén napbarnított bőre volt, sötét szemei és fekete haja. Egy oka volt annak, hogy nem piszkáltam, mégpedig az, hogy láttam, hogy néz a húgomra. Ha csak poénból jár vele, akkor nagyon jó színész, mert így még a romantikus filmekben sem néznek a másikra.
Nem zavartam őket, jó nővér akartam lenni, meg amúgy is siettem, szóval felmentem a szobámba és a tükörbe néztem.
Egy normális Rosalia voltam, mindig így nézek ki, akkor is, ha nem kell elmondanom senkinek, hogy megcsaltam. Szerintem nem fog feltűnni neki.
Mikor elvégeztem a folyóügyeimet, még egyszer a tükörbe néztem. Addig néztem magam, míg bebeszéltem magamnak, hogy elrontottam mindent, és a világ legrosszabb dolgát tettem. Komolyan, ki az, aki megcsalja a barátját? Ez szégyen, és nekem nem szabadott volna ezt tennem.
Lassan csak elindultam itthonról. Ólomsúlyú volt a lábam, míg a buszmegállóig húztam azt, a buszon pedig már bizsergett a hasam az idegességtől. Az ujjamat ropogtattam, és folyamatosan csukva tartottam a szemem, mélyeket sóhajtva közben. Emiatt majdnem lekéstem a megállót, de ’szerencsére’ időben észbe kaptam. Nagyon lassan sétáltam el a lakótelephez, és félve nyomtam meg a Leigh neve melletti gombot. Ez után úgy vánszorogtam fel az ajtajához, mint egy csiga. Leigh az ajtóban állt, és mosolyogva fogadott. Szorosan átölelt, én pedig a karjai közé bújtam, mivel úgy éreztem, biztonságot adnak.
- Hiányoztál – mosolygott rám, aztán megcsókolt.
- Te is nekem – mondtam halkan, majd bementem a házba. Miután levettem a cipőm és a dzsekim, besétáltam a nappaliba, majd az ágyra ültem. Leigh szembe ült velem, és a szemeimet pásztázta. Méghozzá boldogan mosolyogva. Borzasztó ideges voltam, a kezemet bámultam.
- Van valami baj? – kérdezte félve Leigh. Jó, eddig halogathattam, most el kell mondanom neki, mit tettem.
- Mondanom kell valamit… - mondtam halkan.
- Figyelek – válaszolt Leigh komolyan, de egy tapodtat sem mozdult. Képtelen voltam elkezdeni, tehát úgy döntöttem, inkább mondok valami mást. Ha már mindketten hibáztunk, és kicsit dühös leszek, talán könnyebb lesz elmondanom, mit tettem.
- Lysander szobájában találtam egy képet a szüleitekről, és elmondta, hogy nem is haltak meg. – erre Leigh lehunyta a szemét. Hazugságon kaptam, és erre ő is rájött.
- Miért mondtad, hogy azért nem akarsz megtanulni vezetni, mert ők autóbalesetben meghaltak?
- Őszintén? – kérdezte Leigh, mire bólintottam. Őszinteség… hát ez nálunk nincs meg, úgy látom.
Leigh folytatta.
- Csak azért mondtam ezt, mert nem szeretnék megtanulni vezetni, jobb nekem a busz, vagy a taxi, és gondoltam, ha ezt mondom, nem fogsz vele nyaggatni, hogy jogsit csináltassak.
- Ez komoly? – kérdeztem idegesen, mire bólintott. Nos, tényleg felhergelt. Borzasztó ügyes… - Azt hazudtad, hogy meghaltak a szüleid, csak azért, hogy én ne nyaggassalak?
- Igen, mert annyi minden miatt hívnál… vigyelek ide, vigyelek oda…
Már nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy előálljak a mesémmel.
- Leigh, ez beteges. Inkább hazamegyek. – mondtam, majd felöltöztem.
- Most komolyan megsértődtél rám?! – kiabált a fiú utánam, de már mindegy volt. Kiléptem az ajtón és visszaindultam a koliba. Sokkal gyorsabban, mint ahogy érkeztem…