11. Fejezet

„Majdnem egy éve történt, hogy Deborah elhagyott bennünket. Pont egy buliból tartottunk hazafelé, és úgy volt, megnézhetem a Freedom koncertjét, amiben Deborah és Castiel énekeltek, és mindhárman gitároztak, Lysszel együtt. Dobosuk nem volt, de igazából fel sem tűnt, annyira jól játszottak és olyan tehetségesek voltak, na meg, amikor szükség volt rá, Debbie értett a doboláshoz.. Mindig Debék garázsában próbáltak, és gyakran tartottam velük, de nem mindig figyeltem a próbát. Volt, hogy bementem a házba, és kaját csináltam nekik, teljesen otthon éreztük magunkat Deborahnál. A szülei két házzal arrébb laktak, mert nem szerették a hajnali zenét, de a szomszédok évente csak körülbelül kétszer panaszkodtak rá. Egész jó alvók voltak.
Nos, mindegy, a helyzet az, hogy csak játszottak, míg a nyitott garázs elé odalépett egy öltönyös férfi. Castiel el akarta küldeni a francba, mert féltette a barátnőjét, de Deborah odalépett a csávóhoz és halkan sutyorgott vele legalább negyed órát. Ez után a fickó nyugodtan elsétált.
- Ki volt ez? – kérdezte Castiel.
- Á, csak egy távolabbi szomszéd – mosolygott Deborah. – Folytathatjuk a próbát?
Nem egy távolabbi szomszéd volt, hanem egy menedzser, Deborah pedig a fiúk előtt kérte, hogy karolja fel őt. Nem a bandát, őt egyedül. A fickó pedig belement.
Eltelt egy hét, éppen Deborahoz sétáltam át, és elmesélte, mit tett. Nagyon kiakadtam, és összevesztünk, hiába mondta, hogy már kicsit bűntudata van miatta.
Pár nap múlva visszamentem bocsánatot kérni. Nyitva volt az ajtó, szóval csak simán beléptem, és már egyből a kanapén megláttam csókolózni… de nem Castiellel. Valami ismeretlen sráccal feküdt le majdnem, én pedig az idegtől rákiabáltam.
- Te meg mit csinálsz?!
Deborah ijedten rám nézett, majd beküldte a fiút a konyhába.
- Rosa, kérlek, ne mondd el Castielnek…
- Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom. Majd te. – kisétáltam a házból, és nem beszéltem többet Deborahval.
A legjobb barátnőmmel.
Jövő héten már nem jött iskolába, Amerikába költözött és karriert kezdett. Castiel teljesen összetört, Deborah telefonon szakított vele. Attól kezdve fél évig szinte alig beszélt. A költözése előtt egy nappal még találkoztak. Én pedig az óta nem láttam…”
Most pedig itt állt előttem.
Itt állt előttem, és annyit mondd, hogy:
- Szia, Rosa!
Félénk volt, én viszont nem. Megragadtam a csuklóját.
- Most velem jössz!
Kihúztam egyenesen az udvarra, hátra, a focipályára, ott pedig elöntött a düh, ha a régi kérdéseimre gondoltam.
Én üldöztem el, mert megláttam azzal a fiúval? Mi lesz Castiellel? Mi lesz velem? Mi lesz a bandájukkal? Vissza fog jönni valaha?
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem.
- Hiányoztatok. – mondta, és lehajtotta a fejét. Miért, hogy ne lássam a vigyorát, vagy mi? Felemeltem az arcát, tényleg mosolygott.
- Mi olyan vicces?
- Csak… örülök neked – válaszolt őszintén, és átölelt. Eltoltam magamtól.
- Remélem, tudod, hogyha még egyszer átvered Castielt, még jobban össze fog törni. Akkor nagyon fogok haragudni, szóval meg ne próbáld.
- Azt hiszed, ezért jöttem vissza? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mégis miért jöttél? Fantasztikus életed van Amerikában, és itthon nagyon szar lehetett, ha csak így itt hagytad őket! – kiabáltam. Az „őket” engem is takart, és elsírtam magam. Elfordultam Deborahtól, és letöröltem a könnyeimet.
- Tényleg azt hiszed, hogy ennyire jó volt nekem? Rosa, mikor akkor elmentél, semmi nem volt a sráccal… nem tudtam megtenni.
- Fantasztikus! – csapkodtam.
- Meghallgatnál? Szóval… gyenge voltam, és féltem, mi lesz, ha Castiel megtudja. Mielőtt elmentem, elmondtam neki az egészet. Elköltöztem Amerikába, és igen, nagyon jó életem volt. De hiányoztatok belőle. A végén annyira honvágyam volt, annyira vágytam a barátomra, a legjobb barátnőmre, hogy minden estémet végigsírtam. Szóval otthagytam az amerikai álmot, azért, hogy megint veletek lehessek. Szégyellem azt, ami voltam, Rosa, és rengeteget változtam… kérlek, bocsáss meg!
A végére mindketten sírtunk, és szorosan öleltem át Deboraht.
- Az a tervem – folytatta, mikor letörölte a könnyeit -, hogy a Freedommal próbálom megvalósítani újra ezt az álmot, de itt, Dunkerque-en. Nem leszünk annyira híresek, mint kint, de veletek vagyok, és ez a lényeg. Aztán majd Párizsba megyünk, a Zeneművészetire.
- Rendben. – mosolyogtam, és leültem egy padra Debbel. Mindent átbeszéltünk, amit csak lehetett: az amerikai kaját, hogy milyen volt itthon nélküle – Deb megmutatta, hogy Castiel és ő volt a háttérképe -, meg hogy új tanár jött a sulinkba, Mr. Farazie. Úgy beleéltük magunkat a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük a közeledő lépteket.
- Deb? – hallottunk meg egy hangot, és felé néztünk. Castiel állt velünk szemben, és Deboraht nézte.
- Castiel? – a lány felállt, és közelebb lépett Castielhez, aki szorosan átölelte. – Ne haragudj, nagy hiba volt elmennem, soha többé nem hagylak el… - Deb már sírt.
- Pszt, semmi baj, itt vagyok – suttogta neki Castiel, és a haját simogatta, majd megcsókolta. Úgy döntöttem, ide most nem hiányzok, szóval visszaindultam a szobámba. Az ajtó előtt beleütköztem Lysanderbe.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Castielt keresem.
- Szerintem őt most ne keresd…
- Miért? – húzta fel a szemöldökét. Ilyenkor olyan gyanakvó.
- Mert… Deborahval van.
- Micsoda? Na, akkor onnan elhozom – Lysander el akart lépni mellettem, de megfogtam a kezét.
- Ne. Deb visszajött, hogy veletek folytassa. Most éppen nagyon örülnek egymásnak.
- Mi van?
- Ahj… menjünk el a Mekibe, majd ott mindent elmesélek. – mosolyogtam.
Néhány percet sétáltunk a buszmegállóig, onnan pedig néhány megállót álltunk a Mc Donald’s-ig, közben pedig elmeséltem Lysandernek, miért jött vissza Deborah. Amikor leszálltunk, majdnem elestem (én, idétlen), de Lysander elkapott.
- Köszi – nevettem, mire csak elmosolyodott. Halkan (tehát, nem röhögve, mint a tizenévesek, akik rosszat csinálnak) léptünk be a Mekibe, és a pulthoz álltunk.
- Egy McChicken menünk szeretnék – mosolyogtam a pultos csajra, aki inkább Lysander bámulta, mint engem.
- És te? – vigyorgott végül Lysanderre. A kurva.
- Egy kávét szeretnék.
- Külön fizettek?
Ekkor volt az, hogy én igent mondtam, Lysander pedig nemet.
- Nem fizetheted ki a kajámat! – jelentettem be.
- Miért, mert nincs két euróm?
- Mert nem szeretném, hogy te fizesd ki.
- Oké – mondta Lysander, és előttem kifizette az egészet.
- Nem kellett volna – mondtam, míg tömtem magamba a sült krumplit.
- Nem baj.
Csend lett, szóval bámultam az asztalunkat, a kajás zacskóinkat, és a számlát, amin…. volt egy telefonszám!
Elvettem a papírt, és elolvastam a szöveget a szám felett: „Hívj, ha jó társaságra vágysz!;) XOXO”
- Nézd, mit kaptál – adtam nevetve Lysander kezébe a számlát. Ő összeráncolt szemöldökkel elolvasta a szöveget, és szerintem csak azért nem dobta ki egyből, mert ő egy rendkívül kifinomult úriember.
Mikor megettem a kaját, Lysander elvitte az én tálcámat is (na, ezért mondtam, hogy úriember), ekkor viszont volt időm szétnézni – és meglátni Sabrinát. Egy asztalnál evett, vigyorgott rám, és tudtam, hogy nem két másodperce néz minket. Gyorsan Lysanderhez léptem.
- Menjünk, jó? – suttogtam.
- Mi a baj? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Semmi.
Lysander nem szerette firtatni a dolgokat, szóval csak kilépett velem az ajtón, és barátian magához húzott a vállamnál fogva.
- Egy volt kolis szobatársaim volt bent. – mondtam. – A leggenyóbb.
- Nem tartoztál magyarázattal.
- De el szerettem volna mondani.
- És miért ijedtél meg annyira? – kérdezte Lys.
- Ki fogsz nevetni.
- Biztosan nem.
Vettem egy nagy levegőt, és kimondtam, mi volt a bajom Sabrinával.
- Csúnyán nézett rám.
Lysander olyan jóízűen nevetett, ahogy azért nem szokott. Ez engem is felvidított, főleg, mikor utána rám nézett.
- De aranyos vagy.
- Hát, igen, aranyosnak is kell lenni valakinek. – vigyorogtam. Nos, most egy átlag fiú a következő válaszokat adta volna: „És én nem is vagyok aranyos?” vagy „Hú, te kis egoista!”. De Lysander nem. Csak mosolyogva közelebb húzott magához, míg fel nem szálltunk a buszra. Kilencre értünk vissza, és egyből lezuhanyoztam, aztán bementem a szobámba.
- Deborah Peggyvel, Amberrel és Carlával került egy szobába – vigyorgott Kim, mikor bementem pizsamában.
- Ha Ambernek most meg kell húzni magát, az nagyon nem fog tetszeni neki – nevettem. – Egy hetet adok, hogy helyet cseréljenek.
Vagy még kevesebbet, mert pont a felettünk levő szobában vannak, és úgy dübögtek, hogy majdnem leszakadt a plafon.
Este meg felnéztem facebookra, hogy írjak Leighnek, de láttam, hogy van még egy üzenetem.
Sabrinától.
Hú, ez az a Lysander volt, akit először láttam? Mi volt az a gúnya rajta? És nekem még ez kellett volna? Nevetséges! Megtarthatod, mert előbb felakasztanám magam, mint hogy egy ilyen kelljen nekem. Összeilletek! Puszillak.
Néhány másodpercbe telt csak, hogy letiltsam Sabrinát facebookról. Soha nem szabadulok meg tőle…

10. Fejezet

Reggel itt is a koli ébresztőjére keltem, de nem valami csörgésre. Green Day szólt a mikrofonokból, és erre lényegesen jobb volt kelni, mint másra. Ráadásul itt hétkor volt ébresztő. Persze nem keltem fel, forgolódtam még tíz percet, elvégre pont a suli mellett vagyunk, negyvenkor elég elindulnom. Végül csak kikeltem, elmentem a mosdóba, megmostam az arcom és a fogaimat, aztán szoros copfba kötöttem a hajam, és tincsenként begöndörítettem a hajam alját. Kisminkeltem magam, aztán visszamentem a szobába, hogy felvegyem a diáklány-ruhát, amit Leigh varrt nekem. Mikor a csizmámat is felvettem, fogtam a táskám, és elindultam a suliba. Hét harmincötre beértem, de Lynn már előttem ideért. És hogy ezt honnan tudom? Ahogy beléptem a folyosón, Kentin jött oda hozzám.
- Nem, ez nem lehet igaz, ez biztos nem igaz…
- Mi a baj? – kérdeztem, a karját simogatva, hátha megnyugszik tőle.
- Megint nyomi leszek, megint nyomi leszek és mindenki utálni fog…
- Mi van? Kentin, miről beszélsz?
- Megint Kennek fognak hívni, mert megint olyan béna leszek, mint akkor voltam… én nem akarok megint olyan lenni…
Nem bírtam tovább, felpofoztam. Először meglepődött, aztán már normálisan nézett rám.
- Kösz – mondta.
- Igazán nincs mit. Elmondanád végre, mi van?
Kentin nagyot sóhajtott, és leült a földre. Mellé guggoltam, úgy hallgattam.
- Lynn visszajött. Ő a régi szerelmem, és mikor szerelmes voltam belé, egy béna kis nyomi voltam. Tudod, szemüveggel, meg gyerekes kinézettel, minden. Otthagytam a sulit, annyian piszkáltak, és katonai suliba mentem, utána meg ide. Végre lettek barátaim… erre visszajött… - itt Kentin egyre idegesebb lett, már remegett a keze, a fejét pedig a térdei közé hajtotta, amiket idő közben felhúzott. – Még mindig szeretem, és megint olyan béna leszek, mint régen voltam, de nem akarom! – kiabálta már a végét, és elkezdett sírni. Megijedtem, szóval átöleltem.
- Dehogy lesz minden olyan, mint régen! Ugyanúgy fogsz edzeni, meg amit szoktál, és lehet, most már összejön veled! Na, ehhez mit szólsz? – töröltem le a könnyeit, és elmosolyodtam.
- Köszönöm – mondta Kentin, és átölelt. Hamarosan felálltunk és elmentünk órára. Mikor az elsőnek vége lett, láttam, ahogyan Lynn Kentinhez lép. Közelebb húzódtam, hogy halljam a párbeszédüket.
- Szia – köszönt félénken Lynn, mire a választ is félénken kapta.
- Szia.
Csend.
- Na, nem mondasz semmit? – kérdezte Lynn a kezét bámulva.
- Hát… van kekszem, kérsz?
Na bumm. Vége, Kentinnek soha nem lesz barátnője, ez borzalmas kérdés volt. Mégis, Lynn nevetett rajta, és el is fogadta a kekszet.
- Még mindig ez a kedvenced? – kérdezte mosolyogva, és innentől feloldódott köztünk a hangulat.
- Nem illik hallgatózni. – ült mellém mosolyogva Lysander.
- Hát, akkor baromi nagy szerencse, hogy senki nem hallgatózik – vigyorogtam, Lys pedig elnevette magát.
- Figyelj, Rosa, Castiel nem lesz itt a tájfutáson jövő héten… megtennéd, hogy… vagyis… khm. Leszel a párom? Imádom a természetet, egyedül meg nem szeretnék menni.
- Jaj, ne már, Lys. Gyűlölöm az erdőket – biggyesztettem le a számat. Azt a napot egyébként is Leighvel töltöm. Vagyis… nem, mert ő Párizsban lesz.
- Jó, leszek a párod – változtattam döntést pár másodperccel később, mire Lysander elmosolyodott.
- Köszönöm.
Órák után először mentem a szekrényemhez, hogy a holnapi cuccot elővegyem, de kihullott belőle egy boríték. Lehajoltam érte, kinyitottam és olvasni kezdtem.
Szia.
Remélem, hamar el fogod olvasni ezt a levelet, amikor végre felébredsz. Régen el akartam mondani, mit érzek irántad, de sosem találtam rá megfelelő alkalmat. Most, hogy bajod esett, jöttem csak rá, hogy nem szabad tovább húznom az időt. Rosalia, fontos vagy nekem, mióta megismertelek. Tudd, hogyha minden összeomlik körülötted, én akkor is ott leszek neked.
Szeretlek.
- Mi az? – állt mellém Peggy, ezzel a szívbajt hozva rám.
- Ja, semmi… - habogtam, és eltettem a levelet. – Majd elmondom, ha mindannyian összegyűltünk.
Nos, ebből az lett, hogy tíz perc múlva a koli ebédlőjében az összes osztálytársam (20 ember, körülbelül) társaságában meséltem el a dolgot.
- Nos, kaptam egy levelet. Van egy titkos hódolóm – néztem mosolyogva a papírt. Nyilván nem mondhattam, hogy nagyon jól esett a tartalma, mert Leighvel járok, de mondani akartam. – Bevallom, azért örültem neki. Szerintem aranyos – fejeztem be a kajámat bámulva. Remélem, ezt Lysander nem mondja el a bátyjának…
- Mutasd meg a levelet! – kérlelt Peggy, mire magamhoz húztam a kis papírt.
- Nem, ez az enyém… - mondtam aranyosan, a számba harapva, mire mindenki evett tovább. Hát, igen, a shownak vége, eddig voltam érdekes. Hamarosan felsétáltam a szobámba, és fogtam a kimenőkönyvemet, hogy eltávozást kérhessek a nevelőmtől. Mikor azt megkaptam, fogtam a cuccomat, majd azzal együtt elbuszoztam Leigh-hez. Lassan sétáltam fel az ajtajához, de hiába kopogtam, nem nyitotta ki, szóval fogtam magam és csak simán besétáltam. Levettem a cipőm, és a dzsekim, aztán elmentem a konyhába, ahol Leigh… főzött.
Borzasztó tehetségtelen volt, szóval nem értem, miért csinálta, de mögé léptem és hátulról átöleltem.
- Mit csinálsz? – döntöttem a fejem a hátának.
- Spagettit.
- És megy?
- Igen, harmadjára próbálkozom, és úgy érzem, talán ez menni fog.
Halkan felnevettem.
- Segítek.
Amíg Leigh a húsos részét készítette a spagettinek, én megfőztem a tésztát. Közös erővel egész finom ’korai vacsorát’ dobtunk össze, amit neki is álltunk betermelni.
- Ilyet gyakrabban csinálhatnál – mondtam, mikor a mosogatóba tettem a tányérokat, a megmaradt spagettit pedig a hűtőbe.
- Rendben, majd fogok – lépett mögém Leigh. Óvatosan átölelt, és a hasamat simogatta. Én nekidőltem, és lehunyt szemekkel élveztem az érintését. Nemsokára maga felé fordított, majd gyengéden felemelte az arcom az államnál fogva, és lágyan megcsókolt. Viszonoztam a csókját, és a hajába túrva húztam közelebb magamhoz. Leigh szorosan magához ölelt, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat. Percekig jártak táncot nyelveink egymással, aztán Leigh felületetett a konyhapultra és a lábaim közé állt. Így folytattuk a csókcsatánkat, a barátom a hajamba túrt és gyengén meghúzta azt, mire felnyögtem és közelebb húztam magamhoz. Nagyon jól éreztem magam, de annyira nem, hogy ne vegyem észre, hogy már a combom belsejét simogatja, ott viszont eszébe sem jut megállni.
- Leigh… - próbáltam óvatosan eltolni magamtól, de ő nem tágított, tovább simogatott, ettől nagyon megijedtem. Ijedten ellöktem magamtól.
- Hagyd abba! – kiabáltam, lehuppantam a pultról, és néhány méterre megálltam Leightől.
- Meddig akarod még ezt csinálni? Több mint fél éve együtt vagyunk, szerintem már bízhatnál bennem – mondta idegesen Leigh, és újból átölelt. Eltoltam magamtól.
- Én még nem érzem késznek magamat rá.
- És mikor fogod? Negyven évesen? Rosa, ezt te sem gondoltad komolyan – megint magához vont, amitől nagyon ideges lettem.
- Tudod, mit? Nem maradok. Köszönöm a spagettit – mondtam, majd felöltöztem, és gyorsan kiléptem Leigh ajtaján. Meg sem próbált marasztalni, de a buszon kaptam tőle egy SMS-t.
Ne haragudj.
Nem válaszoltam, mert akkor könyörgött volna, hogy menjek vissza, de én nem akartam beszélni vele. A zsebembe csúsztattam a telefonom, a következő megállónál pedig leszálltam. A kolihoz érve feltűnt, hogy tízszer annyian cigiznek kint, mint szoktak, és ahogy az épületbe beértem, mindenki lent volt és sutyorgott.
- Visszajött… szerinted miért? – és ilyesmi mondatokat hallottam. Nem igazán érdekelt, ideges voltam Leigh miatt, szóval csak fogtam a kimenőmet és felmentem a szobámba. Az idegtől lépcsőztem egészen a nyolcadikig, szóval szinte ijesztően lihegve vettem levegőt, mikor a szobámba léptem. Odabent levágtam a cuccom az ágyra, és a polcomon levő másfél literes vizet jól meghúztam.
- Te nem eltávon vagy? – kérdezte Kim, de megráztam a fejem.
- Már nem. Összevesztünk Leighvel.
- Min?
- Semmiség – hazudtam. Senki nem tudja, hogy milyen a szexuális kapcsolat köztem és Leigh között, de ez nem is baj. Ő és én tudjuk, ami bőven elég.
- Lejössz velem forrócsokizni? – kérdezte Kim, én pedig a lenti tömegre gondoltam.
- Nem, köszi, rengetegen vannak lent.
- Hát, rendben – vont vállat a lány, majd kilépett a szobából. Lynn nem volt bent, Viola pedig zenét hallgatva rajzolt, szóval elterültem az ágyamon és pihentem. Már félálomban voltam, pónikról meg ilyesfélékről álmodoztam, amikor azt éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. Kim volt.
Lassan felültem, és az aggódó arcára néztem.
- Mi van? – kérdeztem.
- Csak le kellene jönnöd.
- Miért, félsz egyedül?
Megrázta a fejét, szóval felálltam és követtem. A lifthez érve már elég éber voltam ahhoz, hogy ne billegjek. Rövid idő alatt leértünk, Kim pedig egyenesen az ebédlő előtti babzsák-fotelekhez vezetett, ahol néhányan beszélgettek.
Eleinte nem fogtam fel, miért jöttünk ide, aztán jobban körülnéztem. Illetve, valaki rám köszönt.
- Szia, Rosa!
Deborah volt az.