11. Fejezet

„Majdnem egy éve történt, hogy Deborah elhagyott bennünket. Pont egy buliból tartottunk hazafelé, és úgy volt, megnézhetem a Freedom koncertjét, amiben Deborah és Castiel énekeltek, és mindhárman gitároztak, Lysszel együtt. Dobosuk nem volt, de igazából fel sem tűnt, annyira jól játszottak és olyan tehetségesek voltak, na meg, amikor szükség volt rá, Debbie értett a doboláshoz.. Mindig Debék garázsában próbáltak, és gyakran tartottam velük, de nem mindig figyeltem a próbát. Volt, hogy bementem a házba, és kaját csináltam nekik, teljesen otthon éreztük magunkat Deborahnál. A szülei két házzal arrébb laktak, mert nem szerették a hajnali zenét, de a szomszédok évente csak körülbelül kétszer panaszkodtak rá. Egész jó alvók voltak.
Nos, mindegy, a helyzet az, hogy csak játszottak, míg a nyitott garázs elé odalépett egy öltönyös férfi. Castiel el akarta küldeni a francba, mert féltette a barátnőjét, de Deborah odalépett a csávóhoz és halkan sutyorgott vele legalább negyed órát. Ez után a fickó nyugodtan elsétált.
- Ki volt ez? – kérdezte Castiel.
- Á, csak egy távolabbi szomszéd – mosolygott Deborah. – Folytathatjuk a próbát?
Nem egy távolabbi szomszéd volt, hanem egy menedzser, Deborah pedig a fiúk előtt kérte, hogy karolja fel őt. Nem a bandát, őt egyedül. A fickó pedig belement.
Eltelt egy hét, éppen Deborahoz sétáltam át, és elmesélte, mit tett. Nagyon kiakadtam, és összevesztünk, hiába mondta, hogy már kicsit bűntudata van miatta.
Pár nap múlva visszamentem bocsánatot kérni. Nyitva volt az ajtó, szóval csak simán beléptem, és már egyből a kanapén megláttam csókolózni… de nem Castiellel. Valami ismeretlen sráccal feküdt le majdnem, én pedig az idegtől rákiabáltam.
- Te meg mit csinálsz?!
Deborah ijedten rám nézett, majd beküldte a fiút a konyhába.
- Rosa, kérlek, ne mondd el Castielnek…
- Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom. Majd te. – kisétáltam a házból, és nem beszéltem többet Deborahval.
A legjobb barátnőmmel.
Jövő héten már nem jött iskolába, Amerikába költözött és karriert kezdett. Castiel teljesen összetört, Deborah telefonon szakított vele. Attól kezdve fél évig szinte alig beszélt. A költözése előtt egy nappal még találkoztak. Én pedig az óta nem láttam…”
Most pedig itt állt előttem.
Itt állt előttem, és annyit mondd, hogy:
- Szia, Rosa!
Félénk volt, én viszont nem. Megragadtam a csuklóját.
- Most velem jössz!
Kihúztam egyenesen az udvarra, hátra, a focipályára, ott pedig elöntött a düh, ha a régi kérdéseimre gondoltam.
Én üldöztem el, mert megláttam azzal a fiúval? Mi lesz Castiellel? Mi lesz velem? Mi lesz a bandájukkal? Vissza fog jönni valaha?
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem.
- Hiányoztatok. – mondta, és lehajtotta a fejét. Miért, hogy ne lássam a vigyorát, vagy mi? Felemeltem az arcát, tényleg mosolygott.
- Mi olyan vicces?
- Csak… örülök neked – válaszolt őszintén, és átölelt. Eltoltam magamtól.
- Remélem, tudod, hogyha még egyszer átvered Castielt, még jobban össze fog törni. Akkor nagyon fogok haragudni, szóval meg ne próbáld.
- Azt hiszed, ezért jöttem vissza? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mégis miért jöttél? Fantasztikus életed van Amerikában, és itthon nagyon szar lehetett, ha csak így itt hagytad őket! – kiabáltam. Az „őket” engem is takart, és elsírtam magam. Elfordultam Deborahtól, és letöröltem a könnyeimet.
- Tényleg azt hiszed, hogy ennyire jó volt nekem? Rosa, mikor akkor elmentél, semmi nem volt a sráccal… nem tudtam megtenni.
- Fantasztikus! – csapkodtam.
- Meghallgatnál? Szóval… gyenge voltam, és féltem, mi lesz, ha Castiel megtudja. Mielőtt elmentem, elmondtam neki az egészet. Elköltöztem Amerikába, és igen, nagyon jó életem volt. De hiányoztatok belőle. A végén annyira honvágyam volt, annyira vágytam a barátomra, a legjobb barátnőmre, hogy minden estémet végigsírtam. Szóval otthagytam az amerikai álmot, azért, hogy megint veletek lehessek. Szégyellem azt, ami voltam, Rosa, és rengeteget változtam… kérlek, bocsáss meg!
A végére mindketten sírtunk, és szorosan öleltem át Deboraht.
- Az a tervem – folytatta, mikor letörölte a könnyeit -, hogy a Freedommal próbálom megvalósítani újra ezt az álmot, de itt, Dunkerque-en. Nem leszünk annyira híresek, mint kint, de veletek vagyok, és ez a lényeg. Aztán majd Párizsba megyünk, a Zeneművészetire.
- Rendben. – mosolyogtam, és leültem egy padra Debbel. Mindent átbeszéltünk, amit csak lehetett: az amerikai kaját, hogy milyen volt itthon nélküle – Deb megmutatta, hogy Castiel és ő volt a háttérképe -, meg hogy új tanár jött a sulinkba, Mr. Farazie. Úgy beleéltük magunkat a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük a közeledő lépteket.
- Deb? – hallottunk meg egy hangot, és felé néztünk. Castiel állt velünk szemben, és Deboraht nézte.
- Castiel? – a lány felállt, és közelebb lépett Castielhez, aki szorosan átölelte. – Ne haragudj, nagy hiba volt elmennem, soha többé nem hagylak el… - Deb már sírt.
- Pszt, semmi baj, itt vagyok – suttogta neki Castiel, és a haját simogatta, majd megcsókolta. Úgy döntöttem, ide most nem hiányzok, szóval visszaindultam a szobámba. Az ajtó előtt beleütköztem Lysanderbe.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Castielt keresem.
- Szerintem őt most ne keresd…
- Miért? – húzta fel a szemöldökét. Ilyenkor olyan gyanakvó.
- Mert… Deborahval van.
- Micsoda? Na, akkor onnan elhozom – Lysander el akart lépni mellettem, de megfogtam a kezét.
- Ne. Deb visszajött, hogy veletek folytassa. Most éppen nagyon örülnek egymásnak.
- Mi van?
- Ahj… menjünk el a Mekibe, majd ott mindent elmesélek. – mosolyogtam.
Néhány percet sétáltunk a buszmegállóig, onnan pedig néhány megállót álltunk a Mc Donald’s-ig, közben pedig elmeséltem Lysandernek, miért jött vissza Deborah. Amikor leszálltunk, majdnem elestem (én, idétlen), de Lysander elkapott.
- Köszi – nevettem, mire csak elmosolyodott. Halkan (tehát, nem röhögve, mint a tizenévesek, akik rosszat csinálnak) léptünk be a Mekibe, és a pulthoz álltunk.
- Egy McChicken menünk szeretnék – mosolyogtam a pultos csajra, aki inkább Lysander bámulta, mint engem.
- És te? – vigyorgott végül Lysanderre. A kurva.
- Egy kávét szeretnék.
- Külön fizettek?
Ekkor volt az, hogy én igent mondtam, Lysander pedig nemet.
- Nem fizetheted ki a kajámat! – jelentettem be.
- Miért, mert nincs két euróm?
- Mert nem szeretném, hogy te fizesd ki.
- Oké – mondta Lysander, és előttem kifizette az egészet.
- Nem kellett volna – mondtam, míg tömtem magamba a sült krumplit.
- Nem baj.
Csend lett, szóval bámultam az asztalunkat, a kajás zacskóinkat, és a számlát, amin…. volt egy telefonszám!
Elvettem a papírt, és elolvastam a szöveget a szám felett: „Hívj, ha jó társaságra vágysz!;) XOXO”
- Nézd, mit kaptál – adtam nevetve Lysander kezébe a számlát. Ő összeráncolt szemöldökkel elolvasta a szöveget, és szerintem csak azért nem dobta ki egyből, mert ő egy rendkívül kifinomult úriember.
Mikor megettem a kaját, Lysander elvitte az én tálcámat is (na, ezért mondtam, hogy úriember), ekkor viszont volt időm szétnézni – és meglátni Sabrinát. Egy asztalnál evett, vigyorgott rám, és tudtam, hogy nem két másodperce néz minket. Gyorsan Lysanderhez léptem.
- Menjünk, jó? – suttogtam.
- Mi a baj? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Semmi.
Lysander nem szerette firtatni a dolgokat, szóval csak kilépett velem az ajtón, és barátian magához húzott a vállamnál fogva.
- Egy volt kolis szobatársaim volt bent. – mondtam. – A leggenyóbb.
- Nem tartoztál magyarázattal.
- De el szerettem volna mondani.
- És miért ijedtél meg annyira? – kérdezte Lys.
- Ki fogsz nevetni.
- Biztosan nem.
Vettem egy nagy levegőt, és kimondtam, mi volt a bajom Sabrinával.
- Csúnyán nézett rám.
Lysander olyan jóízűen nevetett, ahogy azért nem szokott. Ez engem is felvidított, főleg, mikor utána rám nézett.
- De aranyos vagy.
- Hát, igen, aranyosnak is kell lenni valakinek. – vigyorogtam. Nos, most egy átlag fiú a következő válaszokat adta volna: „És én nem is vagyok aranyos?” vagy „Hú, te kis egoista!”. De Lysander nem. Csak mosolyogva közelebb húzott magához, míg fel nem szálltunk a buszra. Kilencre értünk vissza, és egyből lezuhanyoztam, aztán bementem a szobámba.
- Deborah Peggyvel, Amberrel és Carlával került egy szobába – vigyorgott Kim, mikor bementem pizsamában.
- Ha Ambernek most meg kell húzni magát, az nagyon nem fog tetszeni neki – nevettem. – Egy hetet adok, hogy helyet cseréljenek.
Vagy még kevesebbet, mert pont a felettünk levő szobában vannak, és úgy dübögtek, hogy majdnem leszakadt a plafon.
Este meg felnéztem facebookra, hogy írjak Leighnek, de láttam, hogy van még egy üzenetem.
Sabrinától.
Hú, ez az a Lysander volt, akit először láttam? Mi volt az a gúnya rajta? És nekem még ez kellett volna? Nevetséges! Megtarthatod, mert előbb felakasztanám magam, mint hogy egy ilyen kelljen nekem. Összeilletek! Puszillak.
Néhány másodpercbe telt csak, hogy letiltsam Sabrinát facebookról. Soha nem szabadulok meg tőle…