10. Fejezet

Reggel itt is a koli ébresztőjére keltem, de nem valami csörgésre. Green Day szólt a mikrofonokból, és erre lényegesen jobb volt kelni, mint másra. Ráadásul itt hétkor volt ébresztő. Persze nem keltem fel, forgolódtam még tíz percet, elvégre pont a suli mellett vagyunk, negyvenkor elég elindulnom. Végül csak kikeltem, elmentem a mosdóba, megmostam az arcom és a fogaimat, aztán szoros copfba kötöttem a hajam, és tincsenként begöndörítettem a hajam alját. Kisminkeltem magam, aztán visszamentem a szobába, hogy felvegyem a diáklány-ruhát, amit Leigh varrt nekem. Mikor a csizmámat is felvettem, fogtam a táskám, és elindultam a suliba. Hét harmincötre beértem, de Lynn már előttem ideért. És hogy ezt honnan tudom? Ahogy beléptem a folyosón, Kentin jött oda hozzám.
- Nem, ez nem lehet igaz, ez biztos nem igaz…
- Mi a baj? – kérdeztem, a karját simogatva, hátha megnyugszik tőle.
- Megint nyomi leszek, megint nyomi leszek és mindenki utálni fog…
- Mi van? Kentin, miről beszélsz?
- Megint Kennek fognak hívni, mert megint olyan béna leszek, mint akkor voltam… én nem akarok megint olyan lenni…
Nem bírtam tovább, felpofoztam. Először meglepődött, aztán már normálisan nézett rám.
- Kösz – mondta.
- Igazán nincs mit. Elmondanád végre, mi van?
Kentin nagyot sóhajtott, és leült a földre. Mellé guggoltam, úgy hallgattam.
- Lynn visszajött. Ő a régi szerelmem, és mikor szerelmes voltam belé, egy béna kis nyomi voltam. Tudod, szemüveggel, meg gyerekes kinézettel, minden. Otthagytam a sulit, annyian piszkáltak, és katonai suliba mentem, utána meg ide. Végre lettek barátaim… erre visszajött… - itt Kentin egyre idegesebb lett, már remegett a keze, a fejét pedig a térdei közé hajtotta, amiket idő közben felhúzott. – Még mindig szeretem, és megint olyan béna leszek, mint régen voltam, de nem akarom! – kiabálta már a végét, és elkezdett sírni. Megijedtem, szóval átöleltem.
- Dehogy lesz minden olyan, mint régen! Ugyanúgy fogsz edzeni, meg amit szoktál, és lehet, most már összejön veled! Na, ehhez mit szólsz? – töröltem le a könnyeit, és elmosolyodtam.
- Köszönöm – mondta Kentin, és átölelt. Hamarosan felálltunk és elmentünk órára. Mikor az elsőnek vége lett, láttam, ahogyan Lynn Kentinhez lép. Közelebb húzódtam, hogy halljam a párbeszédüket.
- Szia – köszönt félénken Lynn, mire a választ is félénken kapta.
- Szia.
Csend.
- Na, nem mondasz semmit? – kérdezte Lynn a kezét bámulva.
- Hát… van kekszem, kérsz?
Na bumm. Vége, Kentinnek soha nem lesz barátnője, ez borzalmas kérdés volt. Mégis, Lynn nevetett rajta, és el is fogadta a kekszet.
- Még mindig ez a kedvenced? – kérdezte mosolyogva, és innentől feloldódott köztünk a hangulat.
- Nem illik hallgatózni. – ült mellém mosolyogva Lysander.
- Hát, akkor baromi nagy szerencse, hogy senki nem hallgatózik – vigyorogtam, Lys pedig elnevette magát.
- Figyelj, Rosa, Castiel nem lesz itt a tájfutáson jövő héten… megtennéd, hogy… vagyis… khm. Leszel a párom? Imádom a természetet, egyedül meg nem szeretnék menni.
- Jaj, ne már, Lys. Gyűlölöm az erdőket – biggyesztettem le a számat. Azt a napot egyébként is Leighvel töltöm. Vagyis… nem, mert ő Párizsban lesz.
- Jó, leszek a párod – változtattam döntést pár másodperccel később, mire Lysander elmosolyodott.
- Köszönöm.
Órák után először mentem a szekrényemhez, hogy a holnapi cuccot elővegyem, de kihullott belőle egy boríték. Lehajoltam érte, kinyitottam és olvasni kezdtem.
Szia.
Remélem, hamar el fogod olvasni ezt a levelet, amikor végre felébredsz. Régen el akartam mondani, mit érzek irántad, de sosem találtam rá megfelelő alkalmat. Most, hogy bajod esett, jöttem csak rá, hogy nem szabad tovább húznom az időt. Rosalia, fontos vagy nekem, mióta megismertelek. Tudd, hogyha minden összeomlik körülötted, én akkor is ott leszek neked.
Szeretlek.
- Mi az? – állt mellém Peggy, ezzel a szívbajt hozva rám.
- Ja, semmi… - habogtam, és eltettem a levelet. – Majd elmondom, ha mindannyian összegyűltünk.
Nos, ebből az lett, hogy tíz perc múlva a koli ebédlőjében az összes osztálytársam (20 ember, körülbelül) társaságában meséltem el a dolgot.
- Nos, kaptam egy levelet. Van egy titkos hódolóm – néztem mosolyogva a papírt. Nyilván nem mondhattam, hogy nagyon jól esett a tartalma, mert Leighvel járok, de mondani akartam. – Bevallom, azért örültem neki. Szerintem aranyos – fejeztem be a kajámat bámulva. Remélem, ezt Lysander nem mondja el a bátyjának…
- Mutasd meg a levelet! – kérlelt Peggy, mire magamhoz húztam a kis papírt.
- Nem, ez az enyém… - mondtam aranyosan, a számba harapva, mire mindenki evett tovább. Hát, igen, a shownak vége, eddig voltam érdekes. Hamarosan felsétáltam a szobámba, és fogtam a kimenőkönyvemet, hogy eltávozást kérhessek a nevelőmtől. Mikor azt megkaptam, fogtam a cuccomat, majd azzal együtt elbuszoztam Leigh-hez. Lassan sétáltam fel az ajtajához, de hiába kopogtam, nem nyitotta ki, szóval fogtam magam és csak simán besétáltam. Levettem a cipőm, és a dzsekim, aztán elmentem a konyhába, ahol Leigh… főzött.
Borzasztó tehetségtelen volt, szóval nem értem, miért csinálta, de mögé léptem és hátulról átöleltem.
- Mit csinálsz? – döntöttem a fejem a hátának.
- Spagettit.
- És megy?
- Igen, harmadjára próbálkozom, és úgy érzem, talán ez menni fog.
Halkan felnevettem.
- Segítek.
Amíg Leigh a húsos részét készítette a spagettinek, én megfőztem a tésztát. Közös erővel egész finom ’korai vacsorát’ dobtunk össze, amit neki is álltunk betermelni.
- Ilyet gyakrabban csinálhatnál – mondtam, mikor a mosogatóba tettem a tányérokat, a megmaradt spagettit pedig a hűtőbe.
- Rendben, majd fogok – lépett mögém Leigh. Óvatosan átölelt, és a hasamat simogatta. Én nekidőltem, és lehunyt szemekkel élveztem az érintését. Nemsokára maga felé fordított, majd gyengéden felemelte az arcom az államnál fogva, és lágyan megcsókolt. Viszonoztam a csókját, és a hajába túrva húztam közelebb magamhoz. Leigh szorosan magához ölelt, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat. Percekig jártak táncot nyelveink egymással, aztán Leigh felületetett a konyhapultra és a lábaim közé állt. Így folytattuk a csókcsatánkat, a barátom a hajamba túrt és gyengén meghúzta azt, mire felnyögtem és közelebb húztam magamhoz. Nagyon jól éreztem magam, de annyira nem, hogy ne vegyem észre, hogy már a combom belsejét simogatja, ott viszont eszébe sem jut megállni.
- Leigh… - próbáltam óvatosan eltolni magamtól, de ő nem tágított, tovább simogatott, ettől nagyon megijedtem. Ijedten ellöktem magamtól.
- Hagyd abba! – kiabáltam, lehuppantam a pultról, és néhány méterre megálltam Leightől.
- Meddig akarod még ezt csinálni? Több mint fél éve együtt vagyunk, szerintem már bízhatnál bennem – mondta idegesen Leigh, és újból átölelt. Eltoltam magamtól.
- Én még nem érzem késznek magamat rá.
- És mikor fogod? Negyven évesen? Rosa, ezt te sem gondoltad komolyan – megint magához vont, amitől nagyon ideges lettem.
- Tudod, mit? Nem maradok. Köszönöm a spagettit – mondtam, majd felöltöztem, és gyorsan kiléptem Leigh ajtaján. Meg sem próbált marasztalni, de a buszon kaptam tőle egy SMS-t.
Ne haragudj.
Nem válaszoltam, mert akkor könyörgött volna, hogy menjek vissza, de én nem akartam beszélni vele. A zsebembe csúsztattam a telefonom, a következő megállónál pedig leszálltam. A kolihoz érve feltűnt, hogy tízszer annyian cigiznek kint, mint szoktak, és ahogy az épületbe beértem, mindenki lent volt és sutyorgott.
- Visszajött… szerinted miért? – és ilyesmi mondatokat hallottam. Nem igazán érdekelt, ideges voltam Leigh miatt, szóval csak fogtam a kimenőmet és felmentem a szobámba. Az idegtől lépcsőztem egészen a nyolcadikig, szóval szinte ijesztően lihegve vettem levegőt, mikor a szobámba léptem. Odabent levágtam a cuccom az ágyra, és a polcomon levő másfél literes vizet jól meghúztam.
- Te nem eltávon vagy? – kérdezte Kim, de megráztam a fejem.
- Már nem. Összevesztünk Leighvel.
- Min?
- Semmiség – hazudtam. Senki nem tudja, hogy milyen a szexuális kapcsolat köztem és Leigh között, de ez nem is baj. Ő és én tudjuk, ami bőven elég.
- Lejössz velem forrócsokizni? – kérdezte Kim, én pedig a lenti tömegre gondoltam.
- Nem, köszi, rengetegen vannak lent.
- Hát, rendben – vont vállat a lány, majd kilépett a szobából. Lynn nem volt bent, Viola pedig zenét hallgatva rajzolt, szóval elterültem az ágyamon és pihentem. Már félálomban voltam, pónikról meg ilyesfélékről álmodoztam, amikor azt éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. Kim volt.
Lassan felültem, és az aggódó arcára néztem.
- Mi van? – kérdeztem.
- Csak le kellene jönnöd.
- Miért, félsz egyedül?
Megrázta a fejét, szóval felálltam és követtem. A lifthez érve már elég éber voltam ahhoz, hogy ne billegjek. Rövid idő alatt leértünk, Kim pedig egyenesen az ebédlő előtti babzsák-fotelekhez vezetett, ahol néhányan beszélgettek.
Eleinte nem fogtam fel, miért jöttünk ide, aztán jobban körülnéztem. Illetve, valaki rám köszönt.
- Szia, Rosa!
Deborah volt az.