Háromnegyed nyolc. Az osztályunk a Sweet Amoris
Gimnázium udvarán állt, vártuk, hogy végre köszöntsék már a gólyákat, és
mindenki megszabadulhasson a kényelmetlen ruhájától.
Ellentétben velem.
A nap sugaraitól szinte rikítottak ezüstös, hófehér tincseim, amiken ünnepélyesen begöndörítettem. Okkersárga szemeimen vadmacskás hatást keltett a vastag tusvonal. Ajkaimat csak szájfény díszítette, a vörös rúzst túl soknak éreztem volna.
De én imádom a magassarkút.
- És akkor a végzősök közül Rosalia Betranche köszönti az elsősöket! – hallatszott az igazgatónő recés hangja a hangfalakból. Büszkén sétáltam a mikrofonhoz, egyrészt, mert a 15 centis, platformos magassarkúmban sokkal magasabbnak tűntem, emellett kiemelte a lábaimat, másrészt pedig, nem mindenki beszélhet tömeg előtt, akinek ilyen tanulmányi átlaga van, mint nekem. Vegyük úgy, hogy a négyes a maximum, amit ki tudok hozni magamból, én viszont nem erőltetem meg magam. De nem rólam van szó. Legalábbis most nem.
- Sziasztok, Rosalia vagyok – szóltam a mikrofonba, miután megköszörültem a torkom. – Gondolom, most mindannyian meg vagytok szeppenve, de ne aggódjatok, hamar meg fogjátok szokni a helyzetet, köszönhetően a rengeteg közös programnak, amiken részt fogtok venni. Figyeljetek nagyon a tanulásra – itt az osztályom kuncogni kezdett, és pedig grimaszoltam egyet -, szóval, ha nem tanultok eleget, nagyon hamar bajba keveredhettek. Rengeteg szakkör van az iskolában, minimum egyre muszáj is jelentkeznetek, de ezekről persze részletesebben is hallani fogtok az osztályfőnökötöktől. Ó, és ha tudtok valami szaftos sztorit, nyugodtan mondjátok el nekem, vagy annak a lila hajú csajnak! – mutogattam Peggy felé, aki a karjával hadonászott, hogy észrevegyék.
- Köszönjük, Rosalia. Amit még tudnotok kell…
Nevetve, amiért rosszra buzdítom a kicsiket, visszamentem az osztályomhoz. Az egyetlen tényező, ami zavart, az a fogszabályzóm. Fúj.
- Ügyes volt, Vasmosoly – vigyorgott rám Castiel a sor leghátuljáról.
- Fogd be.
A maradék néhány percet csendben töltöttük, aztán bevonultunk a termünkbe. B terem. Közel a mosdóhoz. Szupi.
Ahogy beértünk, bevágódtam az ablak felőli padsor utolsó előtti padjának külső székére, és az asztal tetejére dobtam a majdnem üres táskám.
- Csá! – huppant le mellém nemsokára Peggy, akivel elég jóban voltam, mióta segítettem neki az újságnál.
- Mizu? – ’köszöntem’ vissza.
- Új pasi fog a kosárcsapatba jönni. A neve Dajan, 19 éves, néger, és rohadt cuki.
- Van kép róla? – érdeklődtem.
- Lesz –válaszolt Peggy -, ha csinálsz.
Hobbim a srácok fotózása, még akkor is, ha barátom van. Még egy apróság rólam: az osztálytársam, Lysander bátyja a barátom, Leigh. Ő egy butikban dolgozik, én pedig imádom a divatot, így valószínűleg könnyen ki tudjátok következtetni, hogyan is lettünk mi egy pár.
Gondolatmenetemből az igazgatónő szakított ki, amikor hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót, ezzel mindenkire a szívbajt hozva.
- Jó reggelt! – sipította, mire mindenki felállt, és elmormoltuk azt a szöveget, amit mindenkivel betaníttatott.
- Jó reggelt, igazgatónő, bátorkodunk megjegyezni, hogy milyen csinos ma, és reméljük, jó napja lesz. A mai nap is mindent megteszünk annak érdekében, hogy könnyebbé tegyük számára a munkát, és ez által több szabadideje legyen. Jut eszünkbe: hogy van a csodálatos kutyája, Totó?
- Jól van, köszönöm, kedvesek vagytok. – vigyorodott el az igazgatónő, miután végighallgatta a borzalmasan igénytelen és hihetetlen szövegünket. – Gyerekek, bemutatnám nektek az új osztályfőnökötöket, Mr. Faraziet – mutatott a mellette álló létra csávóra, aki zavartan bámult minket. A hajáról és sötétkék felsőjéről egyből levágtam, hogy borzasztó stílustalan és unalmas ember. A kis, keres szemüvege mögül vizslatta a padban ülő személyeket, és láthatóan megkönnyebbült, amikor meglátta Nathaniel és Melody mosolygós arcát. Hiába – a stréberség örök.
Az igazgatónő mosolyogva kilépett, és azzal a lendülettel nekiálltunk egyszerre beszélni, sőt, Kim Dake-kel ordítozott, amiért az néhány perce belecsípett a fenekébe. Hirtelen egy óriási, fülsiketítő sípszó szakította meg a nagy beszélgetést. És kitől jött a hang? A megszeppent Mr. Farazietől!
- Névtáblákat elő! – mondta szárazon, mikor elhallgattunk, és előre fordultunk.
- Mit? – szólalt meg az ajtón éppen belépő Castiel, ekkor pedig már fogtam a fejem.
- Hiányzás. Ülj a helyedre! – förmedt rá a tanár, Castiel pedig szép lassan bevágta magát a mögöttem levő székre.
- Névtáblát eddig csak két embernél látok. Elő velük! – folytatta a tanár, mire mindenki elővett 1-1 lapot (azaz kitépett a füzetéből). A nevemet tündéri betűkkel és rózsaszínnel írtam fel, húztam neki fekete árnyékot, és pillangókkal meg szívecskékkel díszítettem.
- Remélem, mindenki tudja, hogy utolsó évben lesz spanyol órátok, amit én tartok – kezdte egy köhintéssel Mr. Farazie.
- ¡Díos mío! (Istenem!)
Ki mástól jött volna a hang, mint Castieltől. A szülei Amerikában laknak, ő is 10 évesen költözött vissza ide, Dunkerque városába, Franciaországba, ahol a régi házuk volt. Azaz nem Amerikában született, oda csak 3 éves korában került. A mázlista, hogy 3 nyelven tud folyékonyan beszélni. (Az angol és spanyol anyanyelvek Amerikában, plusz a francia itt.)
- Látom, valaki aktív lesz az órámon. – vigyorgott az osztályfőnök, mire szintén egy gúnyos választ kapott.
- Biztos nem megyek be az órájára felsőfokú spanyol nyelvvizsgával.
Látjátok, pont ezért mázlista!
Farazie nem firtatta tovább a dolgot, nekiállt spanyolul hablatyolni Castielnek, de egy idő múlva, amikor a rocker mindenre válaszolt, abbahagyta, és ledarálta az órarendet, meg az évi tervet. Mondanom sem kell, a szalagavatónál megakadtunk, mert a lányoknál beütött a ruhagond. Az osztályfőnök azt mondta, hogy ráérünk még eldönteni, és nem érdekelte a csúnya nézésem, számára sokkal fontosabb témákkal kezdett foglalkozni.
- Végre! – szólaltam fel 4 óra múlva a kedvenc ávézómban Kimmel az oldalamon.
- Ez a tanár nem viccel – nyújtózkodott nagyot a lány.
- Nekem mondod?!
- Ki másnak? – vigyorodott el. Költői kérdés, amire költői kérdés a válasz. Egész költői.
- Sziasztok. – hallottam meg magam mögött a már ismerős hangot. Mosolyogva álltam fel és nyomtam csókot Leigh szájára. Kim el is slisszolt, pedig én nem akartam.
Legalábbis egyelőre.
- Hová menjünk? – kérdeztem mosolyogva.
- Hozzám – jött a sejtelmes válasz, engem pedig kirázott a hideg.
- De, ugye…
- Filmezünk. Beszélgetünk. Tervezünk. – ettől megkönnyebbültem. Még valami rólam: szűz vagyok. Bizony, 17 évesen egy 21 éves baráttal, fél év után. Kicsit gáznak tartom, hogy ennyire félek, de azért sokan büszkék lennének rám.
A szüleim is azok lehetnének, de nincs idejük olyan apró dolgokra, mint például én.
De térjünk vissza az érdekesebb dolgokra.
- Rendet raktál? – néztem szét a lakásban.
- Nem. Mama átjött – nevetett. Leighék szülei tíz éve meghaltak egy autóbalesetben. Azóta a nagyszüleikkel laknak, illetve Leigh már nem, mert egy lakótelepi lakása van. Ez persze nem tántorítja el Laure nénit attól, hogy kitakarítson.
Miután levettem a cipőmet, a tágas nappalin keresztülvágva beléptem a meglepően kicsi konyhába. Gyakorlott mozdulatokkal betettem a mikróba a szekrényből előhalászott popcornt, aztán a hűtőbe nyúltam üdítőért.
- Sütiii! – kiáltottam fel, miután szétnéztem odabent. Úgy láttam, Leigh mamája csokis muffint csinált. Szépen elő is vettem a mini édességeket, tálcára pakoltam őket, majd az összes cuccal (nehézkesen, de sikeresen) bementem Leigh szobájába.
- Mama ma csinálta, és egyébként azt üzeni, hogy holnap átmehetnél segíteni neki almás sütit sütni iskola után.
- Ez az! – bokszoltam a levegőbe, és lehuppantam a barátom ölébe. Laure néni almás sütije szinte Dunkerque egész városában elterjedt, ami nem csoda, mert borzasztóan finom. Engem gyakran hív át, hogy segítsek neki, mivel hálás azért, hogy Leigh-vel járok. Tudniillik, a fiú elég kicsapongó életet élt, így nagyon örült, hogy ’jóra nevelem’ őt. Tizenkilenc évesen rászokott a cigire, és sokat ivott, na meg mindig más lányokkal találkozgatott. Néhány hónappal azelőtt ’nyugodott le’, mielőtt megismerkedtünk, és azóta egyáltalán nincs vele baj. Nagyon összeillünk – legalábbis szerintem. Néhány darabot ettem a muffinokból, majd egy kis popcornt is, de itt megálltam. Nagyon vigyázok a vonalaimra.
- Nem akarok filmet nézni – duzzogtam, mire Leigh nagyot sóhajtott.
- Ezért választottuk ki, és vártuk, hogy betöltsön, igaz?
- Pontosan. Tervezzünk. – vigyorodtam el.
Így tervezni kezdtünk.
- Fodor kell rá.
- A nagy francokat.
- De igen.
- Nem.
- De én szeretnék rá fodrokat.
- Jó, akkor sem lesz.
Egy szoknyán vitáztunk, képtelenek voltunk engedni a másiknak. Szerintem az úgy túl egyszerű lett volna, de Leighnek úgy tetszett, ahogy volt. Néhány perc vita után úgy döntöttünk, hogy szavazásra bocsátjuk a dolgot a barátaink között. Az első öt percben feszültem ültünk a válaszaikra várva, míg Leigh el nem vigyorodott.
- 5:3 nekem.
- Mert csomóan nem válaszoltak! – érveltem, és durcásan mozgolódtam a kanapén. Fél óra múlva 9:8 volt az állás, és megint nem az én javamra. Nem várhattam meg az ’eredményhirdetést’, mert haza kellett mennem. Magamra kaptam a dzsekimet, és egy csókkal elhúzódtam a barátomtól. Otthon lezuhanyoztam, és mivel a szüleim nem voltak itthon, csak egy kis salátát vacsoráztam, míg a tévében valami zenecsatorna ment. Mikor végeztem, elmosogattam magam után, és felmentem a fürdőszobába. Míg a zuhanyzócsőben melegedett a víz, felkötöttem a hajam, és sminklemosóval megtisztítottam az arcom. A zuhanykabinba belépve elfogott a vágy, hogy énekeljek. Mit volt mit tenni, teli torokból ordítani kezdtem, amit a hangom eleinte rekedten kezelt, nemsokára viszont kitisztultak a hangszálaim, ezúttal az ’énekem’ is. Addig be sem fogtam, míg ki nem szálltam a kabinból. Felvettem a pizsamám, és befeküdtem az ágyba. Utólag pedig kaptam egy SMS-t Leightől: 16:13-ra nyertél.
Hát igen, a profik.
Rosa, kérlek, ébredj fel! Rosa!
Ellentétben velem.
A nap sugaraitól szinte rikítottak ezüstös, hófehér tincseim, amiken ünnepélyesen begöndörítettem. Okkersárga szemeimen vadmacskás hatást keltett a vastag tusvonal. Ajkaimat csak szájfény díszítette, a vörös rúzst túl soknak éreztem volna.
De én imádom a magassarkút.
- És akkor a végzősök közül Rosalia Betranche köszönti az elsősöket! – hallatszott az igazgatónő recés hangja a hangfalakból. Büszkén sétáltam a mikrofonhoz, egyrészt, mert a 15 centis, platformos magassarkúmban sokkal magasabbnak tűntem, emellett kiemelte a lábaimat, másrészt pedig, nem mindenki beszélhet tömeg előtt, akinek ilyen tanulmányi átlaga van, mint nekem. Vegyük úgy, hogy a négyes a maximum, amit ki tudok hozni magamból, én viszont nem erőltetem meg magam. De nem rólam van szó. Legalábbis most nem.
- Sziasztok, Rosalia vagyok – szóltam a mikrofonba, miután megköszörültem a torkom. – Gondolom, most mindannyian meg vagytok szeppenve, de ne aggódjatok, hamar meg fogjátok szokni a helyzetet, köszönhetően a rengeteg közös programnak, amiken részt fogtok venni. Figyeljetek nagyon a tanulásra – itt az osztályom kuncogni kezdett, és pedig grimaszoltam egyet -, szóval, ha nem tanultok eleget, nagyon hamar bajba keveredhettek. Rengeteg szakkör van az iskolában, minimum egyre muszáj is jelentkeznetek, de ezekről persze részletesebben is hallani fogtok az osztályfőnökötöktől. Ó, és ha tudtok valami szaftos sztorit, nyugodtan mondjátok el nekem, vagy annak a lila hajú csajnak! – mutogattam Peggy felé, aki a karjával hadonászott, hogy észrevegyék.
- Köszönjük, Rosalia. Amit még tudnotok kell…
Nevetve, amiért rosszra buzdítom a kicsiket, visszamentem az osztályomhoz. Az egyetlen tényező, ami zavart, az a fogszabályzóm. Fúj.
- Ügyes volt, Vasmosoly – vigyorgott rám Castiel a sor leghátuljáról.
- Fogd be.
A maradék néhány percet csendben töltöttük, aztán bevonultunk a termünkbe. B terem. Közel a mosdóhoz. Szupi.
Ahogy beértünk, bevágódtam az ablak felőli padsor utolsó előtti padjának külső székére, és az asztal tetejére dobtam a majdnem üres táskám.
- Csá! – huppant le mellém nemsokára Peggy, akivel elég jóban voltam, mióta segítettem neki az újságnál.
- Mizu? – ’köszöntem’ vissza.
- Új pasi fog a kosárcsapatba jönni. A neve Dajan, 19 éves, néger, és rohadt cuki.
- Van kép róla? – érdeklődtem.
- Lesz –válaszolt Peggy -, ha csinálsz.
Hobbim a srácok fotózása, még akkor is, ha barátom van. Még egy apróság rólam: az osztálytársam, Lysander bátyja a barátom, Leigh. Ő egy butikban dolgozik, én pedig imádom a divatot, így valószínűleg könnyen ki tudjátok következtetni, hogyan is lettünk mi egy pár.
Gondolatmenetemből az igazgatónő szakított ki, amikor hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót, ezzel mindenkire a szívbajt hozva.
- Jó reggelt! – sipította, mire mindenki felállt, és elmormoltuk azt a szöveget, amit mindenkivel betaníttatott.
- Jó reggelt, igazgatónő, bátorkodunk megjegyezni, hogy milyen csinos ma, és reméljük, jó napja lesz. A mai nap is mindent megteszünk annak érdekében, hogy könnyebbé tegyük számára a munkát, és ez által több szabadideje legyen. Jut eszünkbe: hogy van a csodálatos kutyája, Totó?
- Jól van, köszönöm, kedvesek vagytok. – vigyorodott el az igazgatónő, miután végighallgatta a borzalmasan igénytelen és hihetetlen szövegünket. – Gyerekek, bemutatnám nektek az új osztályfőnökötöket, Mr. Faraziet – mutatott a mellette álló létra csávóra, aki zavartan bámult minket. A hajáról és sötétkék felsőjéről egyből levágtam, hogy borzasztó stílustalan és unalmas ember. A kis, keres szemüvege mögül vizslatta a padban ülő személyeket, és láthatóan megkönnyebbült, amikor meglátta Nathaniel és Melody mosolygós arcát. Hiába – a stréberség örök.
Az igazgatónő mosolyogva kilépett, és azzal a lendülettel nekiálltunk egyszerre beszélni, sőt, Kim Dake-kel ordítozott, amiért az néhány perce belecsípett a fenekébe. Hirtelen egy óriási, fülsiketítő sípszó szakította meg a nagy beszélgetést. És kitől jött a hang? A megszeppent Mr. Farazietől!
- Névtáblákat elő! – mondta szárazon, mikor elhallgattunk, és előre fordultunk.
- Mit? – szólalt meg az ajtón éppen belépő Castiel, ekkor pedig már fogtam a fejem.
- Hiányzás. Ülj a helyedre! – förmedt rá a tanár, Castiel pedig szép lassan bevágta magát a mögöttem levő székre.
- Névtáblát eddig csak két embernél látok. Elő velük! – folytatta a tanár, mire mindenki elővett 1-1 lapot (azaz kitépett a füzetéből). A nevemet tündéri betűkkel és rózsaszínnel írtam fel, húztam neki fekete árnyékot, és pillangókkal meg szívecskékkel díszítettem.
- Remélem, mindenki tudja, hogy utolsó évben lesz spanyol órátok, amit én tartok – kezdte egy köhintéssel Mr. Farazie.
- ¡Díos mío! (Istenem!)
Ki mástól jött volna a hang, mint Castieltől. A szülei Amerikában laknak, ő is 10 évesen költözött vissza ide, Dunkerque városába, Franciaországba, ahol a régi házuk volt. Azaz nem Amerikában született, oda csak 3 éves korában került. A mázlista, hogy 3 nyelven tud folyékonyan beszélni. (Az angol és spanyol anyanyelvek Amerikában, plusz a francia itt.)
- Látom, valaki aktív lesz az órámon. – vigyorgott az osztályfőnök, mire szintén egy gúnyos választ kapott.
- Biztos nem megyek be az órájára felsőfokú spanyol nyelvvizsgával.
Látjátok, pont ezért mázlista!
Farazie nem firtatta tovább a dolgot, nekiállt spanyolul hablatyolni Castielnek, de egy idő múlva, amikor a rocker mindenre válaszolt, abbahagyta, és ledarálta az órarendet, meg az évi tervet. Mondanom sem kell, a szalagavatónál megakadtunk, mert a lányoknál beütött a ruhagond. Az osztályfőnök azt mondta, hogy ráérünk még eldönteni, és nem érdekelte a csúnya nézésem, számára sokkal fontosabb témákkal kezdett foglalkozni.
- Végre! – szólaltam fel 4 óra múlva a kedvenc ávézómban Kimmel az oldalamon.
- Ez a tanár nem viccel – nyújtózkodott nagyot a lány.
- Nekem mondod?!
- Ki másnak? – vigyorodott el. Költői kérdés, amire költői kérdés a válasz. Egész költői.
- Sziasztok. – hallottam meg magam mögött a már ismerős hangot. Mosolyogva álltam fel és nyomtam csókot Leigh szájára. Kim el is slisszolt, pedig én nem akartam.
Legalábbis egyelőre.
- Hová menjünk? – kérdeztem mosolyogva.
- Hozzám – jött a sejtelmes válasz, engem pedig kirázott a hideg.
- De, ugye…
- Filmezünk. Beszélgetünk. Tervezünk. – ettől megkönnyebbültem. Még valami rólam: szűz vagyok. Bizony, 17 évesen egy 21 éves baráttal, fél év után. Kicsit gáznak tartom, hogy ennyire félek, de azért sokan büszkék lennének rám.
A szüleim is azok lehetnének, de nincs idejük olyan apró dolgokra, mint például én.
De térjünk vissza az érdekesebb dolgokra.
- Rendet raktál? – néztem szét a lakásban.
- Nem. Mama átjött – nevetett. Leighék szülei tíz éve meghaltak egy autóbalesetben. Azóta a nagyszüleikkel laknak, illetve Leigh már nem, mert egy lakótelepi lakása van. Ez persze nem tántorítja el Laure nénit attól, hogy kitakarítson.
Miután levettem a cipőmet, a tágas nappalin keresztülvágva beléptem a meglepően kicsi konyhába. Gyakorlott mozdulatokkal betettem a mikróba a szekrényből előhalászott popcornt, aztán a hűtőbe nyúltam üdítőért.
- Sütiii! – kiáltottam fel, miután szétnéztem odabent. Úgy láttam, Leigh mamája csokis muffint csinált. Szépen elő is vettem a mini édességeket, tálcára pakoltam őket, majd az összes cuccal (nehézkesen, de sikeresen) bementem Leigh szobájába.
- Mama ma csinálta, és egyébként azt üzeni, hogy holnap átmehetnél segíteni neki almás sütit sütni iskola után.
- Ez az! – bokszoltam a levegőbe, és lehuppantam a barátom ölébe. Laure néni almás sütije szinte Dunkerque egész városában elterjedt, ami nem csoda, mert borzasztóan finom. Engem gyakran hív át, hogy segítsek neki, mivel hálás azért, hogy Leigh-vel járok. Tudniillik, a fiú elég kicsapongó életet élt, így nagyon örült, hogy ’jóra nevelem’ őt. Tizenkilenc évesen rászokott a cigire, és sokat ivott, na meg mindig más lányokkal találkozgatott. Néhány hónappal azelőtt ’nyugodott le’, mielőtt megismerkedtünk, és azóta egyáltalán nincs vele baj. Nagyon összeillünk – legalábbis szerintem. Néhány darabot ettem a muffinokból, majd egy kis popcornt is, de itt megálltam. Nagyon vigyázok a vonalaimra.
- Nem akarok filmet nézni – duzzogtam, mire Leigh nagyot sóhajtott.
- Ezért választottuk ki, és vártuk, hogy betöltsön, igaz?
- Pontosan. Tervezzünk. – vigyorodtam el.
Így tervezni kezdtünk.
- Fodor kell rá.
- A nagy francokat.
- De igen.
- Nem.
- De én szeretnék rá fodrokat.
- Jó, akkor sem lesz.
Egy szoknyán vitáztunk, képtelenek voltunk engedni a másiknak. Szerintem az úgy túl egyszerű lett volna, de Leighnek úgy tetszett, ahogy volt. Néhány perc vita után úgy döntöttünk, hogy szavazásra bocsátjuk a dolgot a barátaink között. Az első öt percben feszültem ültünk a válaszaikra várva, míg Leigh el nem vigyorodott.
- 5:3 nekem.
- Mert csomóan nem válaszoltak! – érveltem, és durcásan mozgolódtam a kanapén. Fél óra múlva 9:8 volt az állás, és megint nem az én javamra. Nem várhattam meg az ’eredményhirdetést’, mert haza kellett mennem. Magamra kaptam a dzsekimet, és egy csókkal elhúzódtam a barátomtól. Otthon lezuhanyoztam, és mivel a szüleim nem voltak itthon, csak egy kis salátát vacsoráztam, míg a tévében valami zenecsatorna ment. Mikor végeztem, elmosogattam magam után, és felmentem a fürdőszobába. Míg a zuhanyzócsőben melegedett a víz, felkötöttem a hajam, és sminklemosóval megtisztítottam az arcom. A zuhanykabinba belépve elfogott a vágy, hogy énekeljek. Mit volt mit tenni, teli torokból ordítani kezdtem, amit a hangom eleinte rekedten kezelt, nemsokára viszont kitisztultak a hangszálaim, ezúttal az ’énekem’ is. Addig be sem fogtam, míg ki nem szálltam a kabinból. Felvettem a pizsamám, és befeküdtem az ágyba. Utólag pedig kaptam egy SMS-t Leightől: 16:13-ra nyertél.
Hát igen, a profik.
Rosa, kérlek, ébredj fel! Rosa!
