Prológus

- Nézd a jó oldalát! – próbálkozott kétségbeesetten a fiú. Hiába, amikor őrjöngök, lehetetlen leállítani engem. Mindig. Az. Lesz. Amit. Én. Akarok.
És kész.
De nem akkor, amikor egy egy erdőben ragadtam, a sötétben, egy tájékozódásra képtelen egyénnel.
- Mondd, ennek mégis hol van jó oldala?! – próbáltam mélyeket lélegezni, a teátrális kirohanásom miatt majdnem sírni kezdtem. Sötét volt, kezdett lehűlni az idő, és minden furcsán zizegett.
- Hát… láthatsz őzikét.
Felnevettem. Ez a srác mindig meg tudott nyugtatni. Tudniillik az erdőben nem voltak őzikék, de attól még azok voltak a kedvenc állataim. Cukik, pöttyösek, és a csokoládébarna szemüket eltakarja az édesen nagy és dús szempillájuk. Nagyon aranyosak.
- Látod, már nyugodt is vagy – karolt át a fiú, mire megadóan rámosolyogtam.
- Próbáljunk kijutni.
Mikor végre erre az elhatározásra jutottunk, és nekivágtunk a sötét, párás levegőjű erdőnek, félni kezdtem. Mindenhonnan ijesztő hangok szűrődtek ki, és minduntalan felsikítottam, ha megreccsent valahol egy faág. Hirtelen valami koppant a fejemen, a mögöttem álló fiú pedig halkan felkuncogott.
- Mi olyan vicces?! Rohadt ijesztő, és még fáj is! – karoltam belé remegve, mire egy fára mutatott. Megerőltettem a szememet, és megpillantottam egy sötét alakot.
- Mókus! – örvendeztem, mire a fiú elmosolyodott, és noszogatni kezdett, hogy menjünk tovább.
Felbuktam egy gyökérben, és ijedtemben a társamba kapaszkodtam. A földre hullottam, ő pedig éppen, hogy meg tudott támaszkodni felettem. Ijedten bámultam a gyönyörű szemeit, a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
Néhány másodpercig tétován bámultuk egymást, míg pillanatnyi habozás után a felettem támaszkodó fiú ajkamra tapasztotta sajátját, engem pedig elfogott a kellemes bizsergés. A hasam görcsbe rándult, a lábaim elernyedtek. Nem tudom másra gondolni, csak a bolondító, mézédes ajkakra.
Az erdő sem volt már sötét és félelmetes.
Csak én, ő, és a csókunk.