8. Fejezet

~ 2 hét múlva ~

Ami Sabrinát illeti, nem csak hogy beszélnünk nem kellett volna Lysanderről, soha nem kellett volna beszélnünk, nem kellett volna megismernem sem.
Amióta a koliba járok, minimum öt-hat egyest kaptam, és nem azért, mert nem akarok tanulni. Igenis akarok, csak nem tudok, mert általában nincsenek meg a könyveim, valahogyan ’véletlen’ eltűnnek. Az anyag megvan, meg tudom szerezni Peggytől vagy Kimtől, de általában a tanulási körülményeim is borzalmasak. Sabrináék visonganak, hozzám vágnak dolgokat… eddig a legdurvább az volt, mikor pókot dobtak rám.
Anyáméknak hiába mondom, nem akarnak kivenni a koliból, sőt, azt mondják, csak túlzok és meséket találok ki. Lana próbált már beszélni velük, de egyszerűen nem hallgatnak semmire. Nem tudom, mi bajuk, általában ennyire nem szigorúak, de teljesen mindegy, ők most a legkisebb gondom. Leigh egyre többet dolgozik, ha hívom, nem ér rá, de megértem, hiszen a vállalkozása egyre jobban megy, így több ruhát varr és tervez. Mondtam neki, hogy vegyen fel alkalmazottakat, de egyelőre hallani sem akar róla.
Mindegy, szóval reggel arra keltem, hogy a takaróm ki van lógatva az ablakon, azt szó nélkül visszatettem a helyére és elpakoltam magam után. Hamar elkészültem és leléptem a szobából – minél kevesebbet vagyok bent, annál jobb. Az első órán nagyon figyeltem, mert nem akartam, hogy engem feleltessenek, ugyanis nem tanultam semmit. A többi óra lazább volt, valaki mindig beszólt a tanárnak, így az véletlen sem figyelt rám. Órák után a megbeszélt találkozónkra mentem Dajannal.
- Nos, akkor… kosárlabdázz, én meg képeket csinálok.
- Ennyi? – húzta fel a szemöldökét a srác.
- Nem, ezt úgy csináld, hogy minden lány elájuljon, ha meglátja.
- Á, szóval csak simán adjam magamat. – vigyorgott.
- Hülye egoista – elnevettem magam, aztán csináltam vagy harminc képet. Dajan nagyon beleélte magát: teljesen komoly arccal pattogtatta a labdát, aztán kosárra dobta, meg minden, amit a kosárlabdások csinálni szoktak, észre sem vette, hogy ott vagyok. Mikor végeztünk, megköszöntem a ’munkáját’, és ’haza’ indultam. Úgy döntöttem, majd a koliban kiválogatom a képeket, de még nem volt kedvem visszamenni, szóval ittam egy forró csokit az egyik kávézóban. Kint még mindig nagyon meleg volt, szóval nem tudom, miért nem limonádét kértem, de mindegy. Négy körül értem be a koliba, ahol szerencsére én voltam az első. Elterültem az ágyamon, és élveztem, hogy nincs bent senki, kicsit még énekeltem is. Leigh hívása zökkentett ki a gondolkodásomból.
- Szia, kicsim – szóltam vidáman a készülékbe.
- Szia, zavarlak? – kérdezte a barátom, mire megráztam a fejem. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy ezt nem láthatta.
- Nem, nem zavarsz, miért?
- Tudnánk találkozni egy kicsit?
- Persze, szaladjak át? – felvillanyozódtam a találkozás szó hallatán.
- Az jó lenne.
- Sietek. – kinyomtam a telefont, és vidáman hagytam el a kolit, hogy elmenjek Leigh-hez. Nem lakott messze, mégis busszal mentem pár megállót. Hamar odaértem, és belépve megcsókoltam a barátomat.
- Beszélnünk kell. – mondta komolyan. Figyelmesen, félve ültem le a kanapéjába, és figyeltem a fekete szemeit, amik a térdeit pásztázták. Te jó ég, mit csináltam?
- Elutazom két napra Párizsba jövő héten. – nézett rám félve, mire szélesen elmosolyodtam.
- Hogyhogy?
- Lesz egy divattervező-tanfolyam.
- Ez szuper! – öleltem át. – Majd csinálj sok képet!
- Nem haragszol? – nézett rám félve.
- Miért haragudnék? – kérdeztem, összevonva a szemöldökömet.
- Hát hogy megint nem tudunk találkozni.
Ezt olyan aranyosan mondta, még a száját is lebiggyesztette, hogy teljesen elérzékenyültem.
- Nem baj, ez neked egy jó lehetőség, és tudom, hogy imádod Párizst. – a fejemet a nyakába fúrtam, és adtam neki egy puszit. Leigh erre közelebb húzott magához, és megcsókolt. Gyengéden simogattuk egymást, és már csak azt vettem észre, hogy elfeküdtünk a kanapén, Leigh felettem, és a derekamat simogatja ott, ahol felhúzta a pólómat. Egyből bepánikoltam, és Leigh szemeibe bámultam, amik ijesztően csillogtak.
- Mennem kell, nem szóltam a nevelőnek, hogy eljövök. – gyorsan felálltam, elköszöntem a barátomtól, és visszamentem a koliba. Az adrenalin szintem az egekben volt, nem tudom, mitől ijedtem meg ennyire. A szobába felérve szintén örültem, mert Bebe és Sabrina már bent voltak. Fantasztikus, minden folytatódik tovább.
- Sziasztok – köszöntem halkan, de nem kaptam választ. Bebe rám pillantott és biccentett, de nem mert megszólalni. Lepakoltam a cuccom, és elmentem a mosdóba, de mikor visszatértem, azt láttam, hogy Sabrina a telefonomat nyomkodja.
- Ki ez a helyes néger srác?
- Egy évfolyamtársam – vettem el a telefont Sabrinától. Ennek ő láthatóan nem örült, szóval tovább magyarázott.
- Rosalia, neked barátod van, ehhez képest már láttalak megölelni egy másik srácot, most meg ezek a szexi képek egy harmadikról… nem vagy te véletlen kicsit… hűtlen?
- Nem! – vágtam rá. Soha életemben nem csaltam meg senkit, és nem most fogom elkezdeni.
- Jól van, na, nem kell ilyen idegesnek lenni. Engem nem zavarnak a cédák. – köpte oda, mire ledermedtem.
- Nem vagyok céda. – motyogtam halkan.
- Ó, akkor mi vagy? Hűséges barátnő? Ezt még te sem gondolod komolyan – Sabrina keserűen felnevetett. – Te, kislány, valószínűleg csak a csőcseléknek kellesz. Mondjuk, odavaló vagy…
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem, mire Sabrina úgy fordult hátra, mintha azt sem tudná, miről van szó.
- Mit?
- Miért vagy velem ilyen genyó?
- Válogasd meg a szavaidat! – kiabált rám a lány, mire én is, és Bebe is összerezzentünk.
- Nem fogom tűrni, hogy ezt csináld velem… - habogtam halkan.
- Mit nem fogsz te tűrni? Jaj, nehogy már belehalj ebbe a néhány viccbe… látszik, hogy téged is elkényeztetnek otthon. Ó, picit vizes az ágyam, ó, szellőzik a takaróm… Nőj már fel végre – mordult rám a lány, erre viszont dühös lettem.
- Szerintem az egyetlen, aki el van itt kényeztetve, az te vagy, és ha nem fejezed be, szólni fogok a nevelőtanároknak, hogy képtelen vagy engem elfogadni, és találjanak ki neked valami büntetést.
Sabrina összehúzta a szemöldökét, nézett pár másodpercig, majd jóízűen nevetni kezdett.
- Te? Majd te fogsz keresztbe tenni nekem? Szerintem ezt addig sem gondoltad komolyan, míg kimondtad. Komolyan, egy ilyen féreg, mint te, mit árthat nekem? Attól, hogy anyádék nem szeretnek, a barátod meg minden porcikádat bejárta, nem lettél valaki. A helyedben szégyellném magam.
A szavai nagyon fájtak, és éreztem, hogy a könnyeim utat engednek maguknak, és az államig folynak.
- Semmit nem tudsz rólam, te… - kezdtem, de Sabrina belém fojtotta a szót.
- Eddig bírtad? Úgy bőgsz, mint egy két éves! – hangosan nevetett, és pedig ki akartam menni a szobából. Elindultam az ajtó felé, de úgy éreztem, hogy borzasztóan el vagyok gyengülve. Tompán hallottam mindent, éreztem a fájdalmat a térdeimen, amikor rájuk estem, majd egy erős ütést a fejemen, amikor az egész testem földet ért. Aztán minden elsötétült.

~ Bebe szemszöge ~

Sabrina folyamatosan csak nevetett, és párszor meglökte a lábával Rosa testét.
- Kelj már fel – mordult rá. – Senki nem sajnál meg.
Mikor rájött, hogy Rosalia tényleg elájult, rám nézett.
- Hívd a mentőket, és mondd, hogy baleset volt!
Átlépett Rosa testén, és kinyitotta az ajtót, amit sikeresen nekicsapott a lány fejének, majd bevágta maga mögött azt. Én remegő kézzel vettem elő a telefonom, és hívtam a mentőket. Ledaráltam a címet, és magam felé fordítottam Rosaliát, hogy lássam, mi van vele. Még lélegzett, szóval arrébb húztam az ajtótól, és vártam.
Tíz perc telt el, de nekem óráknak tűnt az idő, míg megérkezett a mentő. Levitték Rosát, tőlem pedig megkérdezték, hogy mi történt.
Nagyot sóhajtottam. Két választásom van: azt mondom, hogy baleset volt, vagy bátor leszek, és végre keresztbe teszek Sabrinának azzal, hogy bevallom, azért ájult el, mert halálra szekálták, és ezek után még bele is rúgtak párszor. Sabrina biztos nem maradt volna a koliban.
De én túl gyenge voltam.
- Csak… megbotlott, és beverte a fejét a földbe… nem is láttam tisztán, hogy történt, éppen tanultam – habogtam, és néma csendben figyeltem, ahogy magamra hagynak. Hála nekem, Sabrina itt marad…

Rosalia, küzdj erősen!