7. Fejezet

Sziasztok, srácok!
Sajnálom, hogy két hónapig életjelet sem adtam magamról. :( Az a helyzet, hogy hiába van rengeteg ötletem, képtelen vagyok leírni őket, már nem élvezem annyira a dolgot, mint előtte. Úgy gondolom, nem vagyok elég jó ide, pont ezért döntöttem úgy, hogy ezt a történetet már nem hagyom félbe, újult erővel nekivágok, mégis, valószínűleg mostanában ez lesz az utolsó sztori, amit leírok nektek - persze, ki tudja, hogy alakul a dolog...
Nyáron sem lesz időm írni, annyi nyári házim van, hogy azt sem tudom, mivel kezdjek, így kétlem, hogy két hónap alatt megint rákapok a blogolásra.
De, a történetre visszatérve: ez a fejezet nagyon közel áll hozzám, olyan elemek vannak benne, amik velem történtek meg régebben, nagyon szép emlékek fűznek hozzá. (Mellesleg, ez az utolsó előtti fejezet, mielőtt teljesen beindul a történet... :D)
Jó olvasást hozzá!:)

Reggel arra ébredtem, hogy valamitől nagyon ragad az arcom. Kinyitottam a szemem, és a többiek már kuncogtak is.
Tiszta tejszínhab voltam mindenhol, és amikor megnéztem az időt, megállapítottam, hogy még akkor is elkéstem volna a suliból, ha tíz perccel korábban kelek.
Nem tudtam a hajamból kiszedni a tejszínhabot, szóval sapkát vettem fel, fekete cicanacival és egy szürke, hosszított pólóval, meg egy fekete sportcipővel. Szerencse, hogy tegnap bepakoltam a táskámba, mert most nem lett volna rá időm. A lányok még ott nevetgéltek, mikor kiszaladtam az ajtón.
Éppen elértem a buszomat, amin volt időm dühöngeni. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire gyerekes? Ezek után aztán nem sok kedvem volt bocsánatot kérni Sabrinától, de tudtam, hogy csak kellene, mert ez így nem lesz állapot. A hajamat soha, senki nem kenheti össze semmivel.
A hajamat nem.
Negyed kilencre értem a suliba, és beléptem a terembe, ahol már javában folyt az irodalom óra.
- Elnézést a késésért, tanárnő… - lihegtem, de nem figyelt rám. Castiellel kiabált.
- Dohányt elővenni, az órán?! Üljön le! – az utolsó mondatot hozzám intézte, a többit viszont Castielhez.
- Bocsánat, tanárnő, nem tudtam, hogy a tolltartómban van, kiment a fejemből. – válaszolt a srác, és a vállát rángatta. Hátrafordultam, és rávigyorogtam.
- Ahj, mindegy. Nos, akkor, kik a hiányzók?
Nem tudtam elképzelni, hogy mivel telt el az előző tíz perc, szóval az óra után ezt Peggytől kérdeztem meg.
- Nem is volt bent. Késve jött, és Castiel éppen a dohányt szedte össze a padjáról. Szerencséd van, még két percet késel, és beír hiányzónak. Egyáltalán, miért nem jöttél?
- Ne is mondd – sóhajtottam. – A szobatársam pikkel rám. Kikapcsolta az ébresztőm, a kolisra meg nem keltem fel, és tejszínhabot fújt mindenemre.
- Úristen, te lány, hát mit csináltál vele, hogy így haragszik?
- Én? Semmit! – védekeztem. – Csupán annyit mondtam neki, hogy szerintem az a srác nem az esete, aki tetszik neki.
- Hát akkor valószínűleg így mondhattad: „Nem illetek össze, te ronda vagy, ő nem, és ilyen hülyékkel egyébként sem jönne össze. Ó, és akkor már ne is említsük, milyen igénytelen vagy…” – a hangja plázacicásan csengett, mire elnevettem magam.
- Nem, én nem Amber vagyok. Tényleg, full normálisan mondtam neki, és bocsánatot kértem még azért is.
- Hát, babám, akkor ezt nagyon megszívtad… - tette a vállamra a kezét.
- Ne is mondd.
Az iskolának egyébként egész hamar vége lett – már ha a hét óra hamar eltelik, aztán rohantam vissza a koliba a cuccomért. A szobában éppen ott volt Sabrina.
- Szia – köszöntem neki a cuccomhoz lépve. Nem válaszolt.
- Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért, tényleg nem úgy értettem, és nem szeretném, hogy emiatt rosszban legyünk…
- Akkor add meg a számát!
- Kinek?
- Hát Lysaldelnek.
- A neve Lysander.
- Miért, nem azt mondtam? – fordult felém, mire megráztam a fejem.
- Nem tudom a számát.
- Most biztosan hazudsz.
Bólintottam. Hát nehogy már megadjam neki a számát, amikor még a nevére sem emlékszik! Nem fog szegény Lys szívni a miatt, mert én jóban akartam lenni valakivel.
- Akkor nincs miről beszélnünk – prüszkölt, és elfordult. Rendben, akkor nincs miről beszélnünk…
Ó, ha tudtam volna…
Ahogy hazaértem, nekiálltam lezuhanyozni. A hajam ragadt a tejszínhabtól, és alig tudtam kimosni belőle. Miután megfürödtem, majdnem egy óráig szárítottam a hajam, és kisminkeltem magam. Ma este bulizni megyünk, mivel Dajan ma jött a suliba, és szerveztünk egy kis iszogatást miatta. Már nagyon vártam, mert a múltkori bulin nem tudtam ott lenni, és csak másnap hallottam, hogy Kim annyira berúgott, hogy elaludt az asztalon. Nos, ha ma is ilyet terveznek, ott szeretnék lenni.
És ott is leszek.
Estére egy világos csőfarmert vettem fel, piros sportcipővel és egy piros toppal, a hajamat pedig kivasaltam. A tükörbe nézve rájöttem, hogy ez nem tetszik, szóval a piros topot fehérre cseréltem, a sportcipő helyett pedig egy fekete topánkát vettem fel. Még mindig nem tetszett az eredmény, szóval a fehér top helyett feketét vettem fel. Nem terveztem tovább variálni, szóval a tükörhöz léptem. Ehhez a szereléshez nem ment a vékony tusvonal, szóval megvastagítottam. Mire kész lettem, és a fekete-fehér kistáskámba is bepakoltam, Peggy már legalább háromszor hívott.
- Mi van? – szóltam a telefonba, mikor végre felvettem.
- Érted menjünk?
- Nincs is jogsitok.
- Nagyon jól tudom, ezzel arra akartam célozni, hogy jó lenne, ha jönnél végre, rád várunk!
- Jó, bocs, sietek. – kinyomtam a telefont, és kiléptem a házból. Egyből rájöttem, hogy hideg van, szóval visszaszaladtam a dzsekimért, és újból elindultam otthonról. Tíz perc séta után a szökőkúthoz értem, ahol nyolcan vártak rám: Peggy, Kim, Dajan, Dake, Castiel, Lysander, Kentin és Iris.
Szerettem ezt a bandát, évek óta együtt lógtunk, illetve, Deborahval együtt, aki már… elment. Ne is jusson eszembe, hogy mennyire hiányzik. Pont tízen voltunk mindig, és nagyon jól éreztük magunkat.
Nem számít.
Kentin egyébként nem volt mindig a csapatunkban (Dajan sem, mondjuk), egy katonai suliból jött át. Előtte egy másik suliban volt, ahonnan eljött, mert valami csaj nem akart járni vele. Hát, igen, Kentin régen egy nyálas kissrác volt, mintha meleg lenne (csak a régi képeiről gondoltam), de most már nagyon nagy arc, imádjuk. Persze a humora eltörpül Dake-é mellett.
A srác nem csak a tantárgyakból hülye, a való életben is idétlen, pont ezért szeretjük annyira. Mikor a Like Pub-ba értünk, és megivott 3 nagy tequilát, már kezdte is a hülyeségeit.
- Hé, Dajan – szólt az új tagnak, aki érdeklődve fordult felé.
- Igen?
- Ha valami baj van, csak mondd nekünk, hogy S. Hogy segíts. És mi ott leszünk.
- Öhm, rendben – ráncolta a szemöldökét a srác, mi pedig jót nevettünk rajtuk. Elfogyott a whiskey-kólám, szóval bementem kérni még egyet. Kifizettem, és indultam ki az udvarra a többiekhez. Már láttam, hogy valamin jól szórakoznak, szóval siettem, hogy megtudhassam mi az, csak elfeledkeztem az üvegajtóról, és szépen nekimentem. Nevetve ültem vissza a helyemre.
- Eleget ittál már, Vasmosoly! – vigyorgott rám Castiel.
- Már nem vagyok Vasmosoly – mutattam neki a fogszabályzó nélküli fogsoromat, mire komolyan rám pillantott.
- De.
Elmosolyodtam, és tovább ittam az új italomat. Hamarosan kijött a pincér, és sült krumplit helyezett Kentin elé. Míg az fizetett, a pincér megszólalt.
- Kicsit halkabban legyetek, mert felettetek alszanak, rendben?
- Okés – bólogattunk, míg be nem ment, utána pedig elettük Kentin elől a sült krumplit.
Van ez így.
- Inni kéne – nézett rá Dakota Lysanderre.
- Én már ittam. – jött a válasz. Dake komolyan Lysre mutatott, és megszólalt.
- Kussolsz.
Besétált, gondolom, azért, hogy újból piát hozzon, majd hamarosan ki is lépett. Egyenesen hozzám.
- Rosa, kedves, szép Rosa, adnál egy kis pénzt? Mindenkit meg akartam hívni, de nincs elég zsozsóm.
- Tessék – nyomtam a kezébe egy kis pénzt, mire megpuszilt, és visszaszaladt az alkoholért.
Na, arra nem számítottam, hogy pálinkát fog hozni. Mindegy, megittam, le is öblítettem whiskey-kólával, grimaszoltam egyet, és tovább beszélgettem a többiekkel, de már éreztem a hatását, szédültem kicsit.
- Harminc eurót költöttem, gyerekek. Értitek? Harmincat! Az egész Dunkerque nem költ ennyit! – kiáltott fel Dake, és megitta a maradék whiskey-kólámat. Mikor rá akartam szólni, kijött a pincér.
- Légy szíves, csendesebben, felettetek al… tudjátok mit, inkább vegyétek úgy, mintha ki sem jöttem volna – vigyorgott, és visszament a pulthoz. Iris követte, de pár perc múlva visszajött.
- Gyerekek, az van, hogy megettük az összes sült krumplit.
Ezen jót nevettünk, mire Dake újból felkiáltott.
- Hitelt kellene felvenni!
- Ne, Dake. És tudod, miért ne? – ült le mellé Kim. – Mert most rosszabb vagy, mint én voltam előző héten.
Dakota néhány másodpercig bámulta Kimet, majd megszólalt.
- Nem, annyira azért nem vagyok rossz.
Ezen megint jót nevettünk, csak az volt a gond, hogy a felettünk alvók már nem aludtak, hanem szépen elküldtek minket a francba, szóval kiléptünk a bárból. Előttünk elbiciklizett egy bácsi, akire Dake élvezettel kiáltott rá, hogy ’Csókolom’. Mikor a bácsi messze járt, felénk fordult.
- Azt hiszitek, félek az ilyen gyerekektől?
Fogtuk a fejünket, úgy sétáltunk el együtt a szökőkútig.
- Na, akkor most hazamegyek – kezdte Dake. – Alszom egyet, lehunyom a szemem örökre… vagyis… nem örökre… ez egy csúnya szó volt…
- Jó éjszakát – sóhajtott Lysander, és elsétált a társaságunktól. Én is hamar elbúcsúztam, és hazasiettem. Lemostam a sminkemet, majd befeküdtem az ágyba. Fél 3 – egész korán van.
Pár perc múlva már el is aludtam.
Másnap háromnegyed tízkor keltem, és már egyből rohanhattam is, mert tízre kellett Leigh-hez mennem. Magamra kaptam valami ruhát, és már szaladtam is a barátomhoz, de csak fél tizenegyre értem oda.
- Szia – köszönt nekem hidegen Leigh, mikor bekopogtam az ajtaján, és ő kinyitotta nekem azt.
- Szia, ne haragudj, hogy késtem, csak elaludtam…
- Rosa, 17 éves vagy. Szerintem ilyen korban a lányoknak tartaniuk kellene magukat…
- Te miről beszélsz? Buliztam este, és késtem egy fél órát. Ez akkora baj?
- Akkor ne bulizz, de ez gyerekes viselkedés.
- Fantasztikus, akkor akár el is mehetek – morogtam, de a végére csak ott maradtam, és a napot Leighvel töltöttem…

Rosalia, kezdem elveszíteni a reményt…