Hétfőhöz képest nagyon jól éreztem magam a suliban,
bár egyik órára sem figyeltem teljesen. Egy tipikus, unalmas nap volt a mai,
ezért lepődtem meg, mikor levelet találtam a szekrényemben órák után.
Kinyitottam, de nem olyan nagy lelkesedéssel, mint az előző kettőt, ugyanis
biztos voltam benne, hogy valamilyen módon Sabrinához kapcsolódnak. Azért
elolvastam, hisz kíváncsi voltam a tartalmára.
Rosa.
Ez az utolsó levél, amit küldök neked. Ne gondold, hogy bármi rossz szándékom volt valaha is ezekkel a levelekkel, színtiszta szeretetből írtam őket. Tudom, hogy azt hiszed, nem rejt igazi érzelmeket a levél, de tudd, hogy igen. Mégsem írhatok többet, mert úgy érzem, túl közel kerültem hozzád. Be kell fejeznem…
Szeretlek.
Szemöldökráncolva néztem a levelet. Ennyi? Ezek után természetesen úgy gondoltam, a levél írója valódi volt, és komoly gondolkodásba kezdtem. Ha tudja, mit gondolok, akkor csakis a barátaim között lehet. Vagy csak mindig követ, és hallgatózott… Ez nagyon ijesztő.
Kezdtem megnyugodni, hogy ez volt az utolsó levél, mégis kicsit bántam, hiszen jól estek a szavai. Ezekkel a filozofikus gondolatokkal sétáltam ki az iskolából, ahol megláttam Leight álldogálni. A kezében cigaretta volt, lassan szívta, és közben folyamatosan nézelődött, mégsem vett észre engem. Nem igazán gondoltam, hogy rosszban sántikál, de azért eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
- Hát te mit csinálsz itt? – sétáltam oda hozzá.
- Gondoltam, ha ráérsz, tölthetnénk együtt egy kis időt – mondta félig zavarban, mire elmosolyodtam.
- Rendben.
Beszálltunk a taxiba, amivel jött, és elhajtottunk egy étteremhez. Tudom, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, mégis elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha nem engem várt, csak elhozott ide, mert meglátott, és nem akart lebukni.
Láttam is rajta a feszengést, de később persze rájöttem, hogy az egész kitalációm egy hülyeség volt.
Ahogy a taxi megállt Leigh kedvenc étterme előtt, kiszálltunk az autóból és besétáltunk oda. Leültünk ahhoz az asztalhoz, ami a legeldugottabb volt mind közül, és vártunk, míg megjelent a pincérnő. Egy fiatal, nagyon dögös lány volt, és láthatóan tetszett neki Leigh. Nem voltam egyelőre féltékeny, csak elgondolkodtam rajta, hogy miért van az, hogy minden lánynak tetszenek az Ainsworth-testvérek. Mikor a lány hozzánk ért, rámosolygott Leighre.
- Mit hozhatok? – kérdezte, furcsán elnyújtva a szavakat. Ha ez szexi akart lenni, előre szólok, nem sikerült.
- Két pohár bort szeretnénk egy kétszemélyes tállal. – mondta a barátom, és rám nézett, hogy jó lesz-e így nekem. Mikor bólintottam, a lány megint megszólalt.
- Rendben, nemsokára hozom.
Sosem voltam pincér, nem is tervezek az lenni, sosem tanultam ilyesmit, de még ha tanulnék is, nem igazán gondolom, hogy minden pincérnek muszáj a fenekét végighúzni a vendég karján, miközben elmegy mellette.
- Nagyon irritál ez a lány – mondtam Leighnek, mikor a pincérnő elment az asztalunktól, ezzel együtt megszüntetve a borzalmas parfümének illatát is.
- Ugyan, csak a munkáját végzi – válaszolt a barátom, mire felvontam a szemöldököm.
- Nem gondolom, hogy az a munkája, hogy nekidörgölőzzön a jól kinéző vendégeknek. Tudtommal ez étterem, nem egy sztriptíz bár.
- Féltékeny vagy, kedvesem? – vigyorodott el Leigh.
- Nem, nem vagyok féltékeny, csak nem értem, miért kell így viselkednie – válaszoltam idegesen.
- Tehát féltékeny vagy.
Prüszköltem egyet, majd addig bámultam össze-vissza, míg a csaj meg nem jött a borunkkal és a kajánkkal. Az először még üres poharat Leigh ölébe ejtette, és egyből érte is nyúlt.
- Elnézést! – nyávogta, majd addig bámult mosolyogva Leighre, amíg ő el nem nézett rám.
- Semmi baj – válaszolta Leigh, én pedig közbeszóltam.
- Szerintem magának is fel tudta volna tenni a poharat az asztalra, ha már egyesek nem tudják megfogni.
- Parancsolsz? – bámult rám a lány kissé idegesen, mire angyalian elmosolyodtam.
- Semmi.
Leigh ez alatt majdnem hangosan felröhögött, olyan jól szórakozott a féltékenységemen. Amikor felhúztam a lányt, kissé jobb kedvem lett, és ez az étvágyamat is meghozta. A finom rántott húst olyan jó kedvvel ettem, hogy a barátom még képet is csinált rólam. Nem sokkal később tele hassal dőltem hátra.
- Kérsz még krumplit? – mutatott Leigh a tányérra, mire lassan megráztam a fejem.
- Tele vagyok.
- Beszélgetünk kicsit? – kérdezte, mire bólintottam, és vártam, hogy mit szeretne mondani nekem. Leigh egy kicsit fészkelődött a székén, újból kezdett zavarban lenni, ennek viszont örültem, ezek szerint valami fontosat szeretne mondani.
A következő pillanatban már izgultam, hogy vajon mit, mert nem csak jó lehet, hanem rossz is.
- Ami a múltkori veszekedésünket illeti…
O-ó. Szerintem rossz lesz.
- Szeretnék bocsánatot kérni.
Vagy jó.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked az igazat, nem tudom, miért mondtam ezt. Borzasztóan sajnálom, hogy megbántottalak, Rosalia, meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze – mosolyogtam, és áthajoltam az asztalon, hogy adjak egy puszit a barátomnak.
- Hú, már azt hittem, több kaja fog kelleni – vigyorgott, mire én is elnevettem magam. Még beszélgettünk egy kicsit, majd hamarosan újból elénk került az étterem egyetlen női, de annál rámenősebb pincére.
- Hozhatom a számlát? – kérdezte, mire Leigh bólintott. A csaj elment, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az erős vörös rúzs a száján kissé eltűnt. Mikor megláttam a számlát, rájöttem, miért. Állt rajta a rúzs, meg a szívecskés betűk a lány telefonszáma után.
Miután Leigh fizetett, kisétáltunk az étteremből, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a barátom a zsebébe csúsztatta a számlát, ahelyett, hogy kidobta volna…
A koli előtt fél órát legalább búcsúzkodtunk Leighvel, mivel kibékültünk, és ilyenkor egyszerűen képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Ahhoz már késő volt, hogy eltávot kérjek, szóval nem tudtam a barátomnál aludni. Besétáltam tehát az épületbe, és fellifteztem a nyolcadik emeletre. Felérve besétáltam a szobába, és elfeküdtem az ágyamon.
- Sziasztok – köszöntem a szobatársaimnak ezek után.
- Rosa, Lysander keresett, azt mondta, fontos. – mondta Kim, miután köszönt.
- Megyek, megkeresem – tápászkodtam fel a helyemről, aztán lementem a másodikra. Lysander szobájához érve rá kellett döbbennem, hogy nem tartózkodik bent, szóval lementem a földszintre inni egy forró csokit, hátha közben megérkezik.
Meg is érkezett, és amikor meglátott, már félénken jött oda hozzám.
- Mi az? – kérdeztem.
- Deborah engem küldött, hogy kérjelek meg egy nagyon fontos dologra… - kezdte halkan. Nagyon kíváncsi voltam, mit akar mondani Lys.
- Folytasd csak.
- Nem keresünk egy nyugodtabb helyet? Deborah szerint ki fogsz akadni.
- Akkor inkább el se mondd – nevettem fel, de ez amolyan ideges nevetés volt, és előre féltem attól, hogy mi a baj.
- Menjünk hátra, a focipályára. – ajánlotta Lys, én pedig követtem. Lassan sétáltunk, egyrészt azért, mert hideg volt és kezdett csúszni az út, másrészt pedig azért, mert Lysander lassan ment, félt előállni a dologgal.
Hosszú percekbe telt, míg végül elértünk a focipályához, és a fiú még akkor is húzta az időt, amikor leültünk a padra. Borzasztó hideg volt, rajtam pedig nem volt, csak egy felső, így vacogni kezdtem.
- Tessék – hallottam meg magam mellett Lysandert, aki levette a kabátját és a hátamra terítette.
- Nem kell, megvagyok – mondtam, majd mikor a fiú kezébe akartam adni a ruhadarabot, ő jól rám szorította azt.
- Nem szeretném, hogy megfázz.
- Így viszont te fázol meg – mutattam rá a tényre. Lys néhány pillanatig gondolkodott, majd megszólalt:
- Nem baj.
Mikor a ’vitánk’ befejeződött, Lysander mély levegőt vett és elkezdett mesélni végre arról a hatalmas problémáról, amit ez idáig nem mert elmondani nekem attól félve, hogy esetlen túlságosan kiakadok tőle.
- Tudod, mondtam, hogy két hét múlva fellépésünk lesz…
- Igen, emlékszem.
- És Deborah lett volna az énekes.
- Volna? – kérdeztem, de hamar le is esett a dolog. – Nem.
- Rosalia, ez nagyon fontos… - kezdte Lys halkan.
- Nem! Lysander, rengeteg dolgot megteszek értetek, de ezt most tényleg nem! Nem fogok Deborah helyett énekelni, egyébként is, mi baja van?
- Mandulaműtétje lesz egy nappal előtte, és nem erőltetheti meg a hangját.
- Keressetek mást, Lysander, én nem fogok énekelni.
- Kérlek, Rosa! Deborah azt mondta, hogy jó hangod van!
Visszagondoltam a hangommal való emlékeimre. Anyámék gyűlölték a hangom, sosem akarták, hogy előttük énekeljek, tehát csak akkor engedtem ki a hangom, ha zuhanyoztam, vagy ha együtt daloltunk Lanával. Soha, senkinek nem mutattam meg a hangomat, mert azt gondoltam, nem tetszene nekik.
- Deborah mégis honnan tudja ezt? – kérdeztem idegesen.
- Azt mondta, egyszer énekeltetek együtt…
Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet. Már emlékeztem… mielőtt Deb elment, egyszer nála aludtam, és szinte egész este énekeltünk, miközben tömtük magunkba a nutellát. Nem igaz, hogy emlékszik rá, és képes felhasználni ezt ellenem…
- Nincs más? Nálam sokkal jobb hangúak is vannak a suliban…
- Mondj egy példát.
Csend.
- Nem fogok énekelni, és ezt holnap meg is mondom Deborahnak! – kiabáltam idegesen, majd Lys ölébe tettem a kabátját, és el akartam menni.
- Várj – szólalt meg a fiú.
- Mi van?! – fordultam hátra idegesen, de már csak azt éreztem, hogy két kar körém fonódik, és ott állok Lysander ölelésében.
- Ha ennyire nem szeretnéd, biztosan ki tudunk találni valamit – mondta halkan, lehelete csiklandozta a fülemet, ettől pedig kirázott a hideg.
- Nem, nem szeretném… - nyöszörögtem, majd szorosabban öleltem át a fiút.
Megbabonázott az illata...
Rosa.
Ez az utolsó levél, amit küldök neked. Ne gondold, hogy bármi rossz szándékom volt valaha is ezekkel a levelekkel, színtiszta szeretetből írtam őket. Tudom, hogy azt hiszed, nem rejt igazi érzelmeket a levél, de tudd, hogy igen. Mégsem írhatok többet, mert úgy érzem, túl közel kerültem hozzád. Be kell fejeznem…
Szeretlek.
Szemöldökráncolva néztem a levelet. Ennyi? Ezek után természetesen úgy gondoltam, a levél írója valódi volt, és komoly gondolkodásba kezdtem. Ha tudja, mit gondolok, akkor csakis a barátaim között lehet. Vagy csak mindig követ, és hallgatózott… Ez nagyon ijesztő.
Kezdtem megnyugodni, hogy ez volt az utolsó levél, mégis kicsit bántam, hiszen jól estek a szavai. Ezekkel a filozofikus gondolatokkal sétáltam ki az iskolából, ahol megláttam Leight álldogálni. A kezében cigaretta volt, lassan szívta, és közben folyamatosan nézelődött, mégsem vett észre engem. Nem igazán gondoltam, hogy rosszban sántikál, de azért eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
- Hát te mit csinálsz itt? – sétáltam oda hozzá.
- Gondoltam, ha ráérsz, tölthetnénk együtt egy kis időt – mondta félig zavarban, mire elmosolyodtam.
- Rendben.
Beszálltunk a taxiba, amivel jött, és elhajtottunk egy étteremhez. Tudom, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, mégis elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha nem engem várt, csak elhozott ide, mert meglátott, és nem akart lebukni.
Láttam is rajta a feszengést, de később persze rájöttem, hogy az egész kitalációm egy hülyeség volt.
Ahogy a taxi megállt Leigh kedvenc étterme előtt, kiszálltunk az autóból és besétáltunk oda. Leültünk ahhoz az asztalhoz, ami a legeldugottabb volt mind közül, és vártunk, míg megjelent a pincérnő. Egy fiatal, nagyon dögös lány volt, és láthatóan tetszett neki Leigh. Nem voltam egyelőre féltékeny, csak elgondolkodtam rajta, hogy miért van az, hogy minden lánynak tetszenek az Ainsworth-testvérek. Mikor a lány hozzánk ért, rámosolygott Leighre.
- Mit hozhatok? – kérdezte, furcsán elnyújtva a szavakat. Ha ez szexi akart lenni, előre szólok, nem sikerült.
- Két pohár bort szeretnénk egy kétszemélyes tállal. – mondta a barátom, és rám nézett, hogy jó lesz-e így nekem. Mikor bólintottam, a lány megint megszólalt.
- Rendben, nemsokára hozom.
Sosem voltam pincér, nem is tervezek az lenni, sosem tanultam ilyesmit, de még ha tanulnék is, nem igazán gondolom, hogy minden pincérnek muszáj a fenekét végighúzni a vendég karján, miközben elmegy mellette.
- Nagyon irritál ez a lány – mondtam Leighnek, mikor a pincérnő elment az asztalunktól, ezzel együtt megszüntetve a borzalmas parfümének illatát is.
- Ugyan, csak a munkáját végzi – válaszolt a barátom, mire felvontam a szemöldököm.
- Nem gondolom, hogy az a munkája, hogy nekidörgölőzzön a jól kinéző vendégeknek. Tudtommal ez étterem, nem egy sztriptíz bár.
- Féltékeny vagy, kedvesem? – vigyorodott el Leigh.
- Nem, nem vagyok féltékeny, csak nem értem, miért kell így viselkednie – válaszoltam idegesen.
- Tehát féltékeny vagy.
Prüszköltem egyet, majd addig bámultam össze-vissza, míg a csaj meg nem jött a borunkkal és a kajánkkal. Az először még üres poharat Leigh ölébe ejtette, és egyből érte is nyúlt.
- Elnézést! – nyávogta, majd addig bámult mosolyogva Leighre, amíg ő el nem nézett rám.
- Semmi baj – válaszolta Leigh, én pedig közbeszóltam.
- Szerintem magának is fel tudta volna tenni a poharat az asztalra, ha már egyesek nem tudják megfogni.
- Parancsolsz? – bámult rám a lány kissé idegesen, mire angyalian elmosolyodtam.
- Semmi.
Leigh ez alatt majdnem hangosan felröhögött, olyan jól szórakozott a féltékenységemen. Amikor felhúztam a lányt, kissé jobb kedvem lett, és ez az étvágyamat is meghozta. A finom rántott húst olyan jó kedvvel ettem, hogy a barátom még képet is csinált rólam. Nem sokkal később tele hassal dőltem hátra.
- Kérsz még krumplit? – mutatott Leigh a tányérra, mire lassan megráztam a fejem.
- Tele vagyok.
- Beszélgetünk kicsit? – kérdezte, mire bólintottam, és vártam, hogy mit szeretne mondani nekem. Leigh egy kicsit fészkelődött a székén, újból kezdett zavarban lenni, ennek viszont örültem, ezek szerint valami fontosat szeretne mondani.
A következő pillanatban már izgultam, hogy vajon mit, mert nem csak jó lehet, hanem rossz is.
- Ami a múltkori veszekedésünket illeti…
O-ó. Szerintem rossz lesz.
- Szeretnék bocsánatot kérni.
Vagy jó.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked az igazat, nem tudom, miért mondtam ezt. Borzasztóan sajnálom, hogy megbántottalak, Rosalia, meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze – mosolyogtam, és áthajoltam az asztalon, hogy adjak egy puszit a barátomnak.
- Hú, már azt hittem, több kaja fog kelleni – vigyorgott, mire én is elnevettem magam. Még beszélgettünk egy kicsit, majd hamarosan újból elénk került az étterem egyetlen női, de annál rámenősebb pincére.
- Hozhatom a számlát? – kérdezte, mire Leigh bólintott. A csaj elment, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az erős vörös rúzs a száján kissé eltűnt. Mikor megláttam a számlát, rájöttem, miért. Állt rajta a rúzs, meg a szívecskés betűk a lány telefonszáma után.
Miután Leigh fizetett, kisétáltunk az étteremből, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a barátom a zsebébe csúsztatta a számlát, ahelyett, hogy kidobta volna…
A koli előtt fél órát legalább búcsúzkodtunk Leighvel, mivel kibékültünk, és ilyenkor egyszerűen képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Ahhoz már késő volt, hogy eltávot kérjek, szóval nem tudtam a barátomnál aludni. Besétáltam tehát az épületbe, és fellifteztem a nyolcadik emeletre. Felérve besétáltam a szobába, és elfeküdtem az ágyamon.
- Sziasztok – köszöntem a szobatársaimnak ezek után.
- Rosa, Lysander keresett, azt mondta, fontos. – mondta Kim, miután köszönt.
- Megyek, megkeresem – tápászkodtam fel a helyemről, aztán lementem a másodikra. Lysander szobájához érve rá kellett döbbennem, hogy nem tartózkodik bent, szóval lementem a földszintre inni egy forró csokit, hátha közben megérkezik.
Meg is érkezett, és amikor meglátott, már félénken jött oda hozzám.
- Mi az? – kérdeztem.
- Deborah engem küldött, hogy kérjelek meg egy nagyon fontos dologra… - kezdte halkan. Nagyon kíváncsi voltam, mit akar mondani Lys.
- Folytasd csak.
- Nem keresünk egy nyugodtabb helyet? Deborah szerint ki fogsz akadni.
- Akkor inkább el se mondd – nevettem fel, de ez amolyan ideges nevetés volt, és előre féltem attól, hogy mi a baj.
- Menjünk hátra, a focipályára. – ajánlotta Lys, én pedig követtem. Lassan sétáltunk, egyrészt azért, mert hideg volt és kezdett csúszni az út, másrészt pedig azért, mert Lysander lassan ment, félt előállni a dologgal.
Hosszú percekbe telt, míg végül elértünk a focipályához, és a fiú még akkor is húzta az időt, amikor leültünk a padra. Borzasztó hideg volt, rajtam pedig nem volt, csak egy felső, így vacogni kezdtem.
- Tessék – hallottam meg magam mellett Lysandert, aki levette a kabátját és a hátamra terítette.
- Nem kell, megvagyok – mondtam, majd mikor a fiú kezébe akartam adni a ruhadarabot, ő jól rám szorította azt.
- Nem szeretném, hogy megfázz.
- Így viszont te fázol meg – mutattam rá a tényre. Lys néhány pillanatig gondolkodott, majd megszólalt:
- Nem baj.
Mikor a ’vitánk’ befejeződött, Lysander mély levegőt vett és elkezdett mesélni végre arról a hatalmas problémáról, amit ez idáig nem mert elmondani nekem attól félve, hogy esetlen túlságosan kiakadok tőle.
- Tudod, mondtam, hogy két hét múlva fellépésünk lesz…
- Igen, emlékszem.
- És Deborah lett volna az énekes.
- Volna? – kérdeztem, de hamar le is esett a dolog. – Nem.
- Rosalia, ez nagyon fontos… - kezdte Lys halkan.
- Nem! Lysander, rengeteg dolgot megteszek értetek, de ezt most tényleg nem! Nem fogok Deborah helyett énekelni, egyébként is, mi baja van?
- Mandulaműtétje lesz egy nappal előtte, és nem erőltetheti meg a hangját.
- Keressetek mást, Lysander, én nem fogok énekelni.
- Kérlek, Rosa! Deborah azt mondta, hogy jó hangod van!
Visszagondoltam a hangommal való emlékeimre. Anyámék gyűlölték a hangom, sosem akarták, hogy előttük énekeljek, tehát csak akkor engedtem ki a hangom, ha zuhanyoztam, vagy ha együtt daloltunk Lanával. Soha, senkinek nem mutattam meg a hangomat, mert azt gondoltam, nem tetszene nekik.
- Deborah mégis honnan tudja ezt? – kérdeztem idegesen.
- Azt mondta, egyszer énekeltetek együtt…
Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet. Már emlékeztem… mielőtt Deb elment, egyszer nála aludtam, és szinte egész este énekeltünk, miközben tömtük magunkba a nutellát. Nem igaz, hogy emlékszik rá, és képes felhasználni ezt ellenem…
- Nincs más? Nálam sokkal jobb hangúak is vannak a suliban…
- Mondj egy példát.
Csend.
- Nem fogok énekelni, és ezt holnap meg is mondom Deborahnak! – kiabáltam idegesen, majd Lys ölébe tettem a kabátját, és el akartam menni.
- Várj – szólalt meg a fiú.
- Mi van?! – fordultam hátra idegesen, de már csak azt éreztem, hogy két kar körém fonódik, és ott állok Lysander ölelésében.
- Ha ennyire nem szeretnéd, biztosan ki tudunk találni valamit – mondta halkan, lehelete csiklandozta a fülemet, ettől pedig kirázott a hideg.
- Nem, nem szeretném… - nyöszörögtem, majd szorosabban öleltem át a fiút.
Megbabonázott az illata...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése