5. Fejezet

Az épület nagy volt, és szép, de nem tűnt túl otthonosnak. Lana bátorítóan megszorította a kezemet, és segített kivenni a kocsiból a cuccaimat.
Nagyot sóhajtottam, majd enyhén remegő lábakkal az épület felé vettem az irányt. A nagy bőrönd erősen húzta a kezem, míg elvonszoltam magam az ajtóig. Félve néztem anyáékra, de ők nem szenteltek meg a figyelmükkel, szóval a gyomrom egyre inkább összehúzódott minden egyes lépésnél. Lana mellém lépett, és megszorította a kezem. Mikor ránéztem, ő kedvesen elmosolyodott, ezzel egy kis életet lehelve belém. Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy most fogom magam, és elszaladok, de nem lett volna értelme. Elfáradtam volna, anyáék elkaptak volna, és sokkal másabb módon is behoztak volna. Túl sok a volna. Már itt vagyok, és biztos nem lesz olyan borzalmas, mint gondolom. Akkor nem lenne annyi kolis.
Ahogy beléptünk, szétnéztem. Jobb oldalon, egy fehér, műanyag, nagy asztal állt, tele papírokkal. Mögötte pöffeszkedett egy ősz hajú, borzalmasan kövér asszony. Ezt az egészet üveg vette körül, ami közepére egy tábla volt ragasztva 'Porta' felirattal
- Jó napot, beiratkozni jöttünk, hol találjuk az igazgatót? - hajolt be anya a kis résen.
- Arra - csámcsogott a rágójával a nő, és egy ajtó felé mutatott.
Igazgatói iroda.
Félve mentem oda, és vártam, hogy a szüleim bekopogjanak. Meg is tették, majd beléptünk az ajtón a 'lehet' szócskát hallva.
- Jó napot, beiratkozni jöttünk - mondta odabent újra az anyám, mire az igazgató végignézett rajtam és Lanán.
- Mind a ketten?
- Csak a nagy. - mondta apa, semmi kedvességgel.
- Akkor jó, mert már csak egy szabad ágyunk van. Bár ez vidékieknek lett volna fenntartva. - tette hozzá flegmán, ami anyáméknál kiverte a biztosítékot.
- Szerintem fizettünk annyit, hogy egy vidékivel nem járt volna jobban, és egyébként is, csak félévig lesz itt. Mellesleg el is mehetünk.
Lehunytam a szemem. Istenem, mondd, hogy ez nem csak egy álom, anyámék tényleg összevesznek az igazgatóval és én hazamehetek… Kérlek!
- Nem úgy értettem. Jöjjenek csak, felvezetem a lányukat a szobájába.
- Köszönjük. – sóhajtott anya, belőlem pedig az utolsó reménysugár is eltűnt. Lassan baktattam fel az elsőre, bántam, hogy nem a negyediken lakok, hiszen így egy pillanat alatt felértünk. Az igazgató bekopogott, és kinyitotta az ajtót.
Odabent viháncoló lányokat pillantottam meg, akik érdeklődve bámultak rám.
- Sziasztok – mondtam halkan, és az egyetlen üres ágyra tettem a bőröndöm. Mire az ajtó felé néztem, már senki nem volt ott.
Látom, búcsúzkodni már nem fogok senkitől.
- Szia, Sabrina vagyok. – szólalt meg az egyik lány. Felé fordultam.
Halvány vörös haja volt, szürke szemei, és hibátlan, fehér bőre. Nekem kicsit zombinak tűnt, mivel az én bőröm kicsivel sötétebb árnyalatú. A hangjában volt valami furcsa, egyáltalán nem tűnt őszintének, de mivel ő köszönt nekem először, úgy gondoltam válaszolok.
- Rosalia – mosolyogtam.
- Ők itt Christe és Bebe. – mutatott két lányra. Christe haja szőke volt, göndör, és a válláig ért, de mást nem nagyon láttam belőle, mert éppen olvasott. Bebe egyenes, rövid, barna hajú lány volt, szemüveggel, és éppen… nos, nem tudtam eldönteni, mit csinál. Mármint rajzolt, elejtette a ceruzát, felvette, belefejelt a szekrénybe… szóval, borzasztó ügyetlen volt.
- Sziasztok – köszöntem nekik. Mindketten visszaköszöntek, de többet nem igazán beszéltem velük. Szétnéztem, megnéztem, melyek az én szekrényeim és polcaim, majd kicipzáraztam a bőröndömet. A szekrény kódos volt, és mivel azt nem tudtam, leszaladtam az igazgatóságra, hogy megkérdezzem azt. Kopogtam, majd benyitottam. Az igazgató éppen Petville-ezett a Facebookon, mégis úgy nézett rám, mintha valami nagyon fontos dologban zavartam volna meg.
- Mit segíthetek? – kérdezte, jelezve, hogy mondjam már, és tűnjek el.
- Nem tudom a szekrényem kódját. – válaszoltam.
- Ja, nesze – tolt elém egy fecnit.
- Köszönöm. – markoltam el, de ő megfogta a csuklóm.
- Nem viheted el. Nézd meg a kódot, és jegyezd meg.
1956. Hát ezt nem nehéz megjegyezni. Kiléptem az igazgatói irodából, és miközben a szobámba mentem vissza, azon gondolkodtam, hogy egy szakadt fecnit, amin szinte olvashatatlan számok vannak, miért nem vihetek magammal, mikor biztos külön be van vezetve minden adatbázisba a kód.
Mindegy…
Ahogy felértem, megláttam, hogy Sabrina éppen a bőröndöm előtt áll, és nézi azt. Meg sem ijedt, mikor beléptem, csak elmosolyodott.
- Ezt a diáklányos szerkót honnan vetted? – kérdezte mosolyogva. – Nagyon tetszik.
- A barátom varrta nekem. – mosolyodtam el büszkén.
- Tényleg? Nagyon jó! – lassan elsétált az ágyam mellől, én pedig nekiálltam bepakolni. Arra gondoltam, hogy talán csak rendes szobatársaim vannak, és nem lesz velük gond. Miután mindent egyenletesen szétosztottam a szekrényeimben, és a tankönyveimet is sorba raktam a polcaimon, a bőröndömet felpakoltam a szekrényem tetejére, és elégedetten, lihegve ültem le pihenni. Mikor megnyugodtam, fogtam a telefonomat, és kimentem a szobából, ahol felhívtam a húgomat. Néhány csengés után felvette.
- Na, milyen a szoba? Csak lányok vannak, vagy fiúk is? Elfért a sok ruhád? - az első pillanattól kezdve kérdésekkel halmozott el, szóval elnevettem magam.
- Nagyon jó, aranyosak a szobatársaim. - ecseteltem, miközben kinyitottam a folyosó ablakát. Kellemes, mégis fülledt levegő kezdett beáramlani. A szellőtől zizegni kezdek a fákon a lassan zöldülő levelek, néhányat el is fújt a szél. Ekkor repdestek egy kicsit a levegőben, majd lehullottak a földre. A nap már lemenőben volt, én pedig a szobatársaimról meséltem - továbbra is.
- Négyen vagyunk, a lányok neve Christe, Sabrina és Bebe. Nem sokat beszéltem még velük, de mindhárman szimpik.
- Majd küldj róluk képet, jó? - könyörgött Lana, mire nevetve bólintottam. Ezt persze nem láthatta, de mindegy.
- Van kék hajú? - érdeklődött tovább.
- Csak vörös, szőke és barna. Semmi különc.
- Nem mintha te nem lennél az a fehér hajaddal. Megetted a Holy csokit, amit betettem neked? Ajándék.
- Még nem, de nagyon köszönöm, el fog fogyni a mai este folyamán.
- Nagyon remélem.
Hallottam egy kis neszezést, majd Lana megszólalt:
- Most a barátom hív, le kell tennem, szia - azzal ki is nyomta a telefont. Úgy döntöttem, én is felhívom Leight. Többszörös csengésre sem vette fel, és harmadjára hívtam újra, mikor végre választ kaptam.
- Szia, kicsim, most dolgozom, később visszahívlak. - rekedt hangja fáradtan szólt a telefonba. Leigh ki is nyomta, mire én egyáltalán észbe kaptam, és tudtam, ma már nem fog hívni. Az eső is eleredt, ezzel felszabadítva a levegőt a fülledtségtől, és be is sötétedett. Milyen szomorú idő...
Besétáltam a szobába, és megágyaztam magamnak. Sabrina éppen felkötötte a haját, aztán átöltözött. Előbb egy fehér topot vett fel, egy világos farmer rövidnadrággal, amin volt egy kis csipke, és egy vajszínű csipkecsizmát. Mikor mindenki végignézte minden irányból, megszólalt.
- Na, milyen?
- Jó, nagyon jó – hadarta Bebe, majd tovább birizgálta a haját.
- Christe? – fordult felé Sabrina.
- Fasza.
- Rosa?
- Tetszik – mondtam, majd felöltöztem a pizsamámba. Időközben Sabrina újból átöltözött – fekete top volt rajta, derékig érő, fehér rövidnadrággal, és fekete szandállal. Újból végigkérdezett mindenkit, Bebe és Christe megint csak dicsérték.
- Rosa?
- Szerintem az előző jobb volt, ebben kicsit nagynak tűnik a hasad, de jó ez is – mondtam, és tovább pakoltam, először észre sem vettem, hogy odabent megfagyott a levegő.
- Mit mondtál? – hallottam meg Sabrina fenyegető hangját. Megfordultam, ahol a lány úgy nézett rám, mint valami leprásra.
- Csak azt, hogy az előző jobb volt – mondtam halkan, nem akartam már az első nap balhét.
- Meg hogy ebben nagy a hasam?!
- Nem nagy, csak annak tűnik – védekeztem. Sabrina ettől kezdve nem pocsékolt rám több időt, hozzám sem szólt, rám sem nézett, és a többi lány is így volt ezzel. Zavarban voltam, ezért kimentem fogat mosni.
Végigsétáltam a folyosón, majd beléptem a mosdóba. Az egyik csaphoz álltam, felcsatoltam a hajam, és miután a fogkefémre nyomtam a fogkrémet, nekiálltam megmosni a fogszabályzós fogaimat. Gyűlölöm a fogszabályzómat, néha még most is kikezdi a számat, szóval már alig várom, hogy levegyék. Nagyon érzékenyek a fogaim, minden húzás után napokig fájnak, annyira, hogy alig bírok enni. Van, aki szereti a fogszabályzót – nekem egy kész szenvedés.
Mégsem ezen gondolkodtam a legtöbbet. Mi baja lehet most Sabrinának? Lehet, hogy nagyon érzékeny a kövérség-témára. Lehet, hogy régen, még kisebb korában duci volt, és piszkálták a többiek. Fájó emlék neki, és ezért most ha rosszat mondanak rá, akkor az nagyon fáj neki. Pedig szép – hosszú, vékony combjai vannak, óriási mellei – elbújhatok mellette – és borzasztóan karcsú.
Csak elég sápadt.
De mindegy, a lényeg az, hogy most visszamegyek a szobába, és bocsánatot kérek tőle. Kiöblítettem a számat, és miután meggyőződtem róla, hogy a fogamon levő fémben sehol nem maradt kajamaradék, visszacammogtam a szobámba. Sabrina éppen nem volt bent, szóval, amíg vártam, hogy visszajöjjön, bepakoltam a táskámba. Holnap csütörtök, a leginkább gyűlölt napom. Fizika, kémia, biológia, földrajz. Most komolyan, gyilkolni akarnak?! Ó, és ki ne hagyjam – duplamatek. De ez nekem igazából megy, csak lazítás ezek között a magolni való tantárgyak között. Nem baj- én úgy vagyok vele, hogy minél hamarabb túl vagyok ezeken az órákon, annál jobb. Legalább a héten nem kell többet velük foglalkoznom.
Sabrina belépett a szobába, pont, mikor végeztem a bepakolással, és rám nézett. A kezében fél liter vodka volt.
- Figyelj, ne haragudj az előbbiért, nem úgy értettem. – kezdtem. – Csinos vagy, és nem akartalak megbántani, csak nekem az első szett jobban tetszett.
Sabrina lassan közelebb lépett hozzám, ezáltal a szekrényeimhez is. Meglátta a Lanától kapott csokit a polcomon.
- Semmi gond. Holy csoki? A kedvencem. – mondta, elvette a csokim, majd a helyére ült, és Christével eszeveszett vedelésbe kezdtek. Kérdőn néztem Bebére, aki csak halványan elmosolyodott, majd megrázta a fejét, és lefeküdt aludni.
Követtem a példáját.
Talán mégsem olyan jó ez a koli, mint amilyennek reméltem…

Kelj fel, kérlek…