3. Fejezet

Leigh vállának dőlve bámultam ki az autó ablakán, és néztem az elsuhanó tájat, aminek nagy része mezőkből állt.
Laure néni és John bácsi vidáman csevegtek az első üléseken, miközben régi zene szólt.
A barátom nyugodtan szuszogott, és egy idő után kényelmetlen volt a rázkódó vállán, rángatózó fejjel feküdni, szóval felültem, és a mellettem ülő Lysanderhez fordultam. A fülében fülhallgató volt, a kezében egy firkás jegyzetfüzet és egy toll, néha ki-kipillantott az ablakon, de erősen koncentrált az írásra. Volt, hogy előrebámult, ráncolta a szemöldökét, aztán gyorsan tovább firkantott a lapra. Megpiszkáltam a papírt, hogy érezze, beszélgetni szeretnék vele. Nem voltam benne biztos, hogy örül, amiért megzavarom, de kivette a füléből a fülhallgatót, és felém pillantott.
- Újabb dal? – kérdeztem a füzetre pillantva. Lysander bólintott, de láttam rajta valamit. Szerintem alig várta, hogy eldicsekedhessen vele valakinek, csak nem szokott mindent az emberek orrára kötni.
- Miről fog szólni? – érdeklődtem tovább, majd jobban a fiú felé fordultam, hogy érezze, tényleg kíváncsi vagyok. Mellesleg Lysander borzasztó jó író, minden számukat meghallgattam már Castiellel (és régen Deborahval), és mindegyik szövegnek van mondanivalója. Sosem volt olyan, hogy mondandó nélküli, vagy akár összecsapott munkát adott volna ki a kezéből.
- Egy összetört fiúról.
Ez pedig a másik. Lysander általában depressziós számokat ír, 10-ből 2, ami vidámabb hangulatú.
- És azon belül?
- Hát hogy mennyire összetört.
Tipikus. El szeretné mondani, és aztán végül nem mond semmit. Kikaptam a kezéből a jegyzetfüzetet, és csak utána kérdeztem.
- Elolvashatom?
Nem válaszolt, de vissza sem vette a füzetet, szóval ezt egy igennek vettem. A sorokat olvasva elég érdekes fejet vághattam, mert Lysander halkan kuncogni kezdett.
- Már a kész szövegre számítottál?
Hát, igen. A lap tele volt szavakkal, szókapcsolatokkal, és rímekkel, de ez nem volt dal. Egy kusza összevisszaságnak tűnt az egész, nem volt értelme az egésznek, sőt, még csak nem is tagolták szét a versszakokat.
- Eleinte csak összeszedem azt, amit a dalban szeretnék látni. Utána kiválogatom, hogy mégis mi az, ami a többihez képest rossz, azt kihúzom. Aztán a maradékot összerakom, átírom, aztán tagolom.
- Ó, hát igazából én ezt mind tudtam, persze, hát hogy is lehetett volna máshogy…
Lysander felnevetett, aztán tovább firkált a füzetébe.
- És a dallam milyen lesz?
A válla gyengén rázkódott, mikor felém fordult, láthatóan jól szórakozott rajtam. De most mit csináljak? Unatkozom, otthon hagytam a headsetem, szóval muszáj beszélgetnem valakivel. Mu-száj.
- Hát, azt általában Castiel dönti el. Viszont elég hasonlóak a gondolataink ezekről a dalokról, szóval valami ilyesmire számíts. Hm, hm, hm…
Lysander dúdolni kezdte nekem az ötletét, amit néhányszor félbehagyott, azon gondolkodva, hogy is legyen folytatás, majd mikor tetszett neki, gyorsan leírta a hangjegyeket a jegyzetfüzetébe, és még egyszer megpróbálta a szöveggel elénekelni. Még csak az első 4 sor volt kész, de nekem nagyon tetszett.
- Tehetséges vagy. – mondtam, mikor befejezte az énekelgetést.
- Köszönöm. Ezért is készülök a Zeneművészetire.
- Párizsba? Te is?
- Hogy érted, hogy én is? – érdeklődött értetlen fejjel.
- Én is Párizsba szeretnék menni, mert ott van egy nagyon jó divattervező tanfolyam. – mosolyogtam.
- Ó, értem. – meleg mosoly volt az arcán, őszintén örült neki, és ettől én is vidámabb lettem. Lysander mindig kedves volt mindenkivel, mindegy, hogy kiben mi volt a hiba. Persze, ha valakiben csalódott, annak aztán nagyon kellett teperni, hogy kibéküljön vele. Például egyszer Castiellel összekaptak valamin, és Cast ráborította Lysander ruhájára azt a pohár üdítőt, ami mellette volt.
Lysander egy hétig nem engesztelődött ki.
És most lehet azt hinni, hogy gyerekes, vagy valami, de szerintem ezek a tettek tudatosítják a többi emberben, hogy mi az, amiből vissza kellene venniük.
Lysander mindenki pici papája.
Kuncogni kezdtem a gondolatra, ahogy elképzeltem, hogy a fiú mindenkinek dirigál, aki csak a világon van.
- Mi olyan mulatságos? – kérdezte Laure néni, és hátrafordult hozzánk. Elmeséltem neki az elméletem, miszerint Lysander mindenkihez nevelő szándékkal fordul, mire harsányan felnevetett.
- Hogy neked milyen ötleteid vannak, te lány!
- Képtelen ötletek. – egészítette ki Lysander.
- Valld be, hogy igenis ilyen vagy – ’vádoltam’ mosolyogva, ő pedig beszállt a vitába. Közben Laure néni mosolyogva előrefordult, és John bácsival kezdett beszélgetni.
- Nem vagyok ilyen. Csak…
- Csak? – kérdeztem, és egyre inkább vigyorogtam. Igazam lett, Lysander, és ezen már nem tudsz fordítani!
- Csak szimplán nekem ez a legmegfelelőbb életforma. Az, hogy ez milyen hatást gyakorol a többiekre, már nem az én dolgom és nem az én hibám.
- Hát persze, Lysander, hidd csak ezt…
Hamarosan Leigh is ébredezni kezdett, mire felé fordultam, és adtam neki egy puszit.
- Meddig aludtam? – kérdezte kómásan, és megdörzsölte az arcát.
- Fél órát, talán – válaszoltam. Ez után elég nagy csend volt a kocsiban, csak a régi zene szólt, és én újra az ablakon bámultam ki. Egészen egy bizonyos pillanatig.
- Őzike! – csillant fel a szemem, és rátapadtam a Lysander felőli ablakra. A négylábú, pöttyös állatka ott szökdécselt a mezőn, aztán pedig…
… elesett.
- Szegénykém, biztos nagyon fájt neki. – ültem vissza a helyemre, és lebiggyesztettem az ajkam.
- De lehet, hogy nem. – jött a válasz Leightől, aki ezzel aztán nem nyugtatott meg.
- Nézd, felállt, és megy tovább – mutatta Lysander, mire kifújtam a levegőt.
- Rendben, akkor nem fáj neki.
- Én is ezt mondtam. – morgott a barátom, és elfordult. További csend következett, a két fiú nagyon elfoglalta magát (Lysander írt, Leigh pedig a vázlattömbjébe rajzolt egy férfi zakót), én pedig csak ültem középen, és unalmamban a körmömet nézegettem. Sima francia műköröm volt, hegyes, a gyűrűsujjamon egy apró mintával. Kezdett lenőni, szóval úgy döntöttem, el fogok menni a műkörmösömhöz. Lehet, levetetem az egészet, és nem csináltatok egy jó ideig. De ezen még van időm gondolkodni.
Hamarosan megláttuk magunk előtt a szép, nagy szőlőtáblákat, és a gumicsizmámra néztem. Akkor nemsokára kiszállok a negyven fokos melegbe, a porba, és segítek szőlőt szedni John bácsiéknak.
Nem lehet olyat csinálni, hogy meggondoltam magam, és végül inkább mégis visszafordulunk, és a szőlőt másra hagyjuk.
- Elkenődtél. – szólalt meg Lysander.
- Fáradt vagyok. – válaszoltam, és ez tulajdonképpen igaz is volt. Reggel hatkor indultunk, de mi Leighvel hajnali kettőkor még tejszínhabbal rohangáltunk a konyhában.
- Majd szedem helyetted is a szőlőt, rendben? Besegítek – mosolygott Lys, de Leigh félbeszakította.
- Egyedül is meg tudja csinálni. Ha más nem, akkor pedig majd én segítek neki.
- Te, fiam? Hát te panaszkodsz mindig a legtöbbet! – nevetett fel John bácsi, de sajnos a feszült hangulaton nem segített.
- Megcsinálom, nem lesz ezzel baj. Kitartó vagyok. – mosolyodtam el.
Hamarosan megérkeztünk. Lassan szálltunk ki az autóból. Kint hétágra sütött a nap, és fülledt volt a levegő, egyből izzadni kezdtem. A lófarkamat inkább kontyba csavartam, és az Ainsworth-család után indultam.

Rosalia, könyörgöm, ne csináld ezt velem…