22. Fejezet

Reggel már éreztem, hogy rossz napom lesz, tehát úgy öltöztem, mint egy zombi, ráadásul ki sem sminkeltem magam.
- De furán nézel ki! - mondta Lynn, mikor meglátott fogmosás után.
- Ja, legutóbb két éve láttalak smink nélkül, kislány. - tette hozzá Kim is.
- Így sokkal szebb az arcod - folytatta Viola is, mire megráztam a fejem.
- Ennyire feltűnő?
Mindhárman bólogattak, de nem hagyták, hogy sminkeljek, szóval így kellett iskolába mennem.
- Ú, de jól áll, ha nincs rajtad smink! - vigyorgott rám Deborah, mikor beértem a suliba.
- Tényleg gyönyörű - szólalt meg Lysander halkan, én mégis hallottam, és borzasztóan elpirultam, majd olyan ideges lettem, hogy előre fordultam, és vártam az órát. Nem mozdultam nagyon sokáig, míg nagyszünetben oda nem jött hozzám Lynn, és azt nem mondta:
- Valami Leigh kint van az udvaron, és téged keres.

~ Lysander szemszöge ~

Szünetben kint ültem az udvaron a fa alatt Castiellel, mikor megláttam Leight besétálni az udvarra. Váltott pár szót Lynnel, majd mikor ő elment, odasétáltam a bátyámhoz.
- Hogy kerülsz te ide?
- Nem is hiányoztam, öcsikém? – vigyorgott rám, amitől megint rossz érzésem lett. – Csak jöttem visszahódítani Rosaliát.
- Sok sikert – habogtam, és visszasiettem Castielhez.
- Mit keres ez itt? – mutatott a bátyámra, mikor a fához értem.
- Visszahódítja Rosaliát.
Castiel komolyan rám pillantott.
- Akkor a te időd is most jött el.

~ Rosalia szemszöge ~

Leigh engem keres.
Az első gondolatom az volt, hogy nem akarom, menjen el, hagyjon engem békén… a második pedig az, hogy mi lenne, ha megint összejönnénk. Nem hiszem, hogy bírnám.
- Mondd meg neki, hogy nem megyek ki, győzzön meg – mondtam halkan, és az idegtől remegett a kezem.
- Rendben – Lynn kiszaladt a teremből, és az ablakból néztem, ahogy megáll Leigh előtt. Ő mondott valamit Lynnek, nem tudtam, mit, de aztán leesett, mivel Lynn már Lysander társaságában tért vissza Leighhez…

~ Leigh szemszöge ~

- Rosalia nem jön ki, azt mondta, győzd meg.
Elvigyorodtam.
- Idehívnád az öcsémet, Lysandert?
A kislány elszaladt, és Lysanderrel tért vissza.
- Kisöcsém, lenne egy feladatom számodra. Tudod, hogy nem tudok jó verset írni, megtennéd, hogy írsz egy bocsánatkérő-levelet a nevemben?
- Persze – válaszolt az öcsém, mégis valami furcsát hallottam a hangjában, ami nem tetszett…

~ Rosalia szemszöge ~

Éppen akkor kaptam a kezembe a levelet, amikor becsengettek. Tudtam, hogy a tanár késni fog, mert mindig késik, még alig voltak a teremben, tehát nekiálltam elolvasni a levelet, és kész voltam rá, hogy utána még kimenjek óráról. A levél viszont nem Leightől jött.
Pillanatok alatt verset kellett írnom neked,
Aki küldte, érzéketlen, aki írta, szeret
Álmodni sem tudtam volna annál szebbeket,
Mint hogy nekem add a legdrágább kincsedet.
Kicsim, kérlek, hozzám térj vissza, ne máshoz,
Jobbat érdemelsz, nem egy erőszakos barátot!
Csak egy szó, mégis együttlétet jelenthet,
Rosa, mint Leigh, én sokkal jobban szeretlek…
Nem sok kellett, hogy elsírjam magam a vers láttán, és ahogy a tanár bejött, eljátszottam, hogy rosszul vagyok, hogy kimehessek a mosdóba. A folyosón összefutottam Lysanderrel. Ahogy odaszaladtam hozzá, és átöleltem, rájöttem, hogy miért éreztem azt, hogy lefeküdhetek vele, mikor megtettem, és miért rá gondoltam, mikor Leigh csókolt meg. Vajon mennyi ideje voltam szerelmes Lysanderbe?
És miért nem jöttem rá előbb?
- Most kimegyek, és mindent elmondok Leighnek, örökre lezárom ezt az egészet – suttogtam Lysandernek, aki szorosan ölelt magához.
- Megyek veled.
 Éppen kiléptünk volna az ajtón, mikor meghallottunk magunk mögött egy hangot.
- Hová, hová? Irány az óra!
Megfordultunk, és szembetaláltuk magunkat az igazgatónővel.
- Elnézést – suttogtuk, és bementünk órára. Mikor leültem a helyemre, írtam egy SMS-t Leignek.
„40 perc múlva mehetek ki újra, várj meg, vagy gyere vissza.”
Nemsokára jött a válasz.
„Majd iskola után visszajövök, mikor végzel?”
A lusta dög. Leírtam neki, mikor végzek, és inkább az órára figyeltem. Biológia volt, és a zöldszemes-ostorosról beszéltünk, ami persze senkit nem érdekelt, tehát nem értettem, mi értelme volt egyáltalán venni, de nem vagyok tanár, nyilván nem dönthetem el, mi legyen az anyagban. Meg egyébként is, ez a zöldszemes-ostoros egész aranyos.
Óra után Deborah mellém ült, és beszélgetni kezdett velem.
- Itt volt Leigh, nem láttad?
- De… - sóhajtottam. – És azt mondta, suli után visszajön.
- Megint összejöttök? – kérdezte Deb, felhúzva a szemöldökét.
- Nem.
A kezébe nyomtam a verset, amit Lysandertől kaptam. A szemein láttam, hogyan olvassa a sorokat, de az arcán semmi érzelmet nem láttam. Miután elolvasta, a lapot a kezembe nyomta.
- Nagyon remélem, hogy ezek után nem Leighhez akarsz visszamenni.
- Csak azért jön vissza, mert visszahívtam. El fogom mondani neki, hogy megcsaltam Lysanderrel, és véget vetek ennek.
- Nagyon helyes. Remélem, tudod, hogy holnapután fellépés, és most két napig folyamatosan gyakorolni fogsz a fiúkkal, mert nagyon elhanyagoltuk a dolgot.
- Mondtam, hogy gyakoroltam otthon! – mivel alig voltak a teremben, elénekeltem egy dal refrénjét, és Deborah elvigyorodott.
- Jó, talán elég lesz.
- Elmész a francba – bokszoltam a vállába, ő pedig elnevette magát.
A következő óránk ének volt az igazgatónővel. Felálltunk, de leültetett minket.
- Most nem szeretném hallani a szövegeteket, mert hosszú lesz az óra. Éneklés lesz, párban, a padtársatokkal. Öt percetek van, hogy kiválasszatok egy dalt, amit majd együtt elénekeltek.
Összenéztem Deborahval, és egyből tudtuk, mit fogunk énekelni.
Egyszer, régen, mikor közös éneklős estét tartottunk, írtunk egy közös dalt is, a barátságról. Nem volt hosszú, alig rímelt, de a dallama nagyon ott volt, és igazából sokszor énekelgettük poénból a dalt, de már legalább egy éve nem volt előttünk a szövege. Gyorsan emlékezetből leírtuk egy lapra, és megpróbáltuk halkan elénekelni. Éppen megörültünk, hogy sikerült, mikor ránk pillantott az igazgatónő.
- Látom, Rosalia és Deborah már készen vannak, hadd haljam a dalukat!
Előbb összenevettünk Debbel, majd nekiálltunk soronként énekelni, a végét pedig egybe. Debbie kezdte.
- Mindegy, hogy néha büdösek vagyunk…
- És mindegy, ha kócos a hajunk… - folytattam.
- Nem számít, hogy végigsírtunk egy filmet sok csokival…
- Vagy hogy megettünk mindent, ami van…
Innentől egybe énekeltük.
- Mert akkor is legjobb barátnők maradunk örökké, ha szétesik a föld, és kis majmok dobálnak mindenkit kókusszal, és akkor is, ha öreg nénik futóversenyéről szól majd a hír a fókuszban!
Mikor befejeztük, ránk nézett a tanár, elég furcsa fejjel, na meg a többiek is. Én elvörösödtem, azt gondolva, hogy ez borzalmas volt, de Deborah megszólalt:
- Na, mi van, nem tetszett?
Az osztály nevetni kezdett, nem tudtuk, hogy minket nevetnek-e ki, vagy csak úgy nevetnek, szóval nevettünk velük. Dakota és Dajan dala szerencsére borzalmasabb volt. Egyrészt magát a dalt sem ismertük, másrészt az a hamis hang, amit kiadtak magukról, majdhogynem hányásra késztette az embert.
Persze amikor Castiel és Lysander énekelték el az egyik daluk refrénjét, azt nagy taps fogadta, ők pedig ránk néztek, azt figyelve, hogy mennyire vagyunk büszkék rájuk. Ez Deborah és Castiel között teljesen természetes volt, de én egyelőre kissé zavarban bámultam Lysandert, ahogyan ő is engem.
Az óra egyébként jó hangulatban telt el, majd a maradék három is, aztán, mikor mindenki összepakolt, kinéztem az ablakon.
Leigh ugyanott állt, ahol nagyszünetben, és az óráját bámulta. Valószínűleg sietett valahová, vagy csak eljátszotta a fontos embert.
Mikor az utolsó könyvem is bekerült a táskámba, a jókedvemet átváltotta a szorongás. Már csak Lysander volt a teremben rajtam kívül, és az arcomat vizslatta.
- Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám.
- Remélem – fújtam ki a levegőt, és kiindultam a teremből Lysander társaságában…