2. Fejezet

- Ideadnád a lisztet, aranyom?
A kezembe kaptam a hozzávalót az almás sütihez, és Laure néni kezébe nyomtam.
- Tessék – mosolyogtam, aztán felültem a pultra. – Mit segítsek még?
- Lysander, drágám, miben segíthet még neked Rosy? – érdeklődött Laure néni, és tovább gyúrta a tésztát. Lys a választ egyből hozzám intézte.
- Gyere, vágd fel az almákat.
Odaugráltam a fiú mellé, és kis kockákra aprítottam a meghámozott gyümölcsöt. Ez után már tényleg nem volt dolgom a sütisütés munkálataiban, szóval leültem a pult előtti székre, és vártam.
Öt teljes percig.
- Laure néni, ne főzzek véletlen teát?
- Jaj, aranyom, hogy te milyen kis örökmozgó vagy! – az idős néni kacaja mosolygásra késztette Lysandert, ennek pedig én is nagyon örültem Ez az idilli, családias, szeretetteljes pillanat nem sok családban van meg.
Az enyémből például hiányzik.
- Málna tea esetleg? – tapogatóztam tovább, és már lengettem a lábam, hogy végre felállhassak.
- Rendben, csináld csak – nevetett Laura néni, és elkezdte a tésztát a tepsibe nyújtani. Felpattantam a helyemről, majd fogtam egy fazekat, és vizet engedtem bele. A tűzhelyre tettem, és bekapcsoltam alatta a gázt. Mikor már melegítette a vizet, megfordultam, és a tea filterért indultam, viszont beleütköztem Lysanderbe, aki közben a mézet tette a pultra.
- Ne haragudj – suttogtam, mire ő megrázta a fejét, és elhaladt mellettem. Elővettem a legfelső fiókból a teafüvet, majd megkönnyebbülten, hogy már nem kell pipiskednem, visszasétáltam a tűzhelyhez. Az egyre melegebb vízbe tettem a filtert, és egy ideig mártogattam bele, azt bámulva, hogy a víz lassan rózsaszínné kezd válni. Szerettem teát főzni, akkor is, ha ez hülye hobbi. Nekem megnyugtató.
- Igazi konyhatündér, nem, Lysander? – kérdezte mosolyogva Laure néni, miután berakta a sütőbe a sütit.
- De igen – válaszolt a fiú, majd ajtónyitást hallottunk.
- Sziasztok! Megérkeztem, de nem tudok sokáig maradni. Miről beszéltek? – hirtelen Leigh lépett be az ajtón, és a következő szavakat hadarta el, miközben levetkőzött.
- Hogy Rosalia egy konyhatündér. – ismételte meg Laure néni.
- Valóban az. És az én csodaszép barátnőm – mosolygott Leigh, majd szorosan átölelt, és puszit nyomott a számra. Vidáman elmosolyodtam a kedves gesztustól, és míg a barátom mindenkinek köszönt, levettem a fazekat s tűzhelyről, és az asztalra tettem. Mind a négyen leültünk köré, és miután saját magunknak ízesítettük a teát, inni kezdtünk, közben pedig beszélgettünk.
- Milyen a munka, Leighke? – érdeklődött Laure néni.
- Jó, de kérlek, ne hívj így. Már nem vagyok öt éves, nem díjazom. Sőt, felettébb zavar.
- Ó, kedveském, ne haragudj – kortyolt a fiúk mamája a teájába, és én is a példáját követtem. A készítményem elég savanyú volt, de nem tettem bele még cukrot, mert akkor csípné a torkomat.
Ha viszont még víz kerül bele, ihatatlan lesz. Hiába, tehetségtelen vagyok, még akkor is, ha imádok teát csinálni.
- És, Lys, neked milyen volt ma az iskola? – törte meg Laure néni kérdése a csendet.
- Semlegesen telt, igazából semmi említésre méltó nem történt.
- Ó, öcsikém, megtennéd, hogy normálisan beszélsz?
- Leigh! – szólaltam meg halkan, mire a barátom megrázta a fejét, és valami bocs-félét motyogott. Beállt a kínos csend, Laure néni a maradék teáját itta, Lysander a bögre tetején dobolt, én pedig Leight bámultam.
- Nincs semmi baj – szólalt meg egy idő után Lysander. Olyan szomorúan mondta, hogy borzasztóan megsajnáltam.
- Mennem kell – állt fel Leigh, aztán értetlen tekintetemet látva folytatta. – Még dolgoznom kell. Lys majd hazakísér, ugye?
- Persze – mosolyodott el Lys egy pillanatra, aztán felállt, és kikísérte Leight-t. Ekkor mi éppen Laure nénivel néztünk össze.
- Kész a sütemény – állt fel, mikor Lysander becsukta a bátyja mögött az ajtót, és a sütő felé indult. Mindenkinek vágott egy kockát, és porcukrot szórt rá.
- Vigyázzatok, meleg. – csak ennyit mondott, aztán hárman enni kezdtünk.

~

- Köszönöm, hogy hazakísértél. – mosolyogtam Lysanderre, mikor elérkeztünk a házunkhoz. Bent teljesen sötét volt, csak az emeleten világított a szobám villanya.
Nem sok időbe telt, míg rájöttem, hogy akkor valaki van a szobámban.
- Nincs mit. Holnap találkozunk. – mosolyodott el a fiú, és miután röviden megölelt, elsétált arra, amerről jöttünk.
- Lysander! – szóltam utána.
- Igen? – fordult vissza a fiú, mire elmosolyodtam.
- Mamádnak üzenem, hogy istenien finom volt a süti.
- Átadom – mosolygott Lys, aztán tovább sétált. Kultúr lényként, nőiesen beléptem az ajtón, aztán idegbetegként téptem le magamról a ruhát, majd rohantam az emeletre.
Tudnotok kell valamit. Nem azért rohantam, mert betörőre számítottam.
Két oka van annak, hogy a családom nem a legmeghittebb kapcsolattal rendelkezik. Az egyik, hogy a drága édesapám és édesanyám híres, ügyes kis ügyvédkék, akik egy családi vállalkozásban dolgoznak. Sokat. Az is előfordult, hogy az irodájukban aludtak, mert hajnalig dolgoztak.
A másik pedig egy Lana nevű, 14 éves kislány, akinek ismertető jele a barna haja és szeme, na meg a nyugodt, okos természete.
Mellesleg pedig a húgom.
Szóval feltrappoltam a szobámba, és emelt hangon beszélni kezdtem.
- Menjél ki, légy szíves!
- Ne, mindjárt, vagyis… hé, légyszi – habogta Lana a szekrényemben kutakodva.
- Mit keresel? – leültem az ágyamra és néztem a bénázását.
- A régi, nyolcadikos angol munkafüzetedet – válaszolt, és folytatta a tevékenykedést, ami jelen esetben az volt, hogy derékig a szekrényemben kuksolt.
- Azt hiába keresed, papírgyűjtésre vittem.
- Komolyan?! – Lana ki akart ugrani a szekrényből, de belefejelt a szekrény tetejébe. Ijedten a fejéhez kapott, és felnyögött, mire hangosan nevetni kezdtem. Elfeküdtem az ágyon, ahol addig rázkódtam a visítva röhögéstől, hogy forgolódni kezdtem, és a földön kötöttem ki. Lana ezt látva még hangosabban nevezni kezdett. Elé gurultam, majd elhallgattattam.
- Vicceltem amúgy, keresd csak. – szólaltam meg, mire Lana bólintott, és tovább kutatott.
- Csak ne ott – folytattam, és a szekrény feletti polcról levettem az angol munkafüzetet, majd egy nemes mozdulattal a húgom hátára ejtettem. Lana szép, óvatos mozdulattal kimászott a szekrényből, felállva elvette a munkafüzetet és szó nélkül kisétált. Úgy gondoltam, megsértődött, de az ajtó becsukásával meghallottam a nevetését. Utána iramodtam, majd kérés nélkül kikerültem, beszaladtam a szobájába, a babzsákfotelére ültem, és kényelembe helyeztem magam.
- Mit akarsz? – kérdezte vigyorogva.
- Hallottam nevetésed. – válaszoltam ’ridegen’, de a végére én is vigyorogtam, és normál hangon folytattam. – Hol aludtál tegnap?
- Egy osztálytársamnál.
- Kislány?
- Hová gondolsz? Természetesen fiú! – háborodott fel Lana, de elnevettem magam a szarkazmusán.
- Mondanom kell valamit. – komolyodott el Lana. – Még anyáék sem tudják, neked mondom el először.
- Megtisztelő – húztam ki magam.
- Hát… - a húgom láthatóan habozott.
- Na, mondd már!
Lana egyre inkább zavarban volt, de mivel mosolygott, jó hírre számítottam.
- Nos, van egy fiú…
- Igen, folytasd…
- Tízedikes, a Jean d’ Arc Gimibe jár…
- Ó. Akkor két évvel idősebb nálad?
- Igen, 16 éves.
- Akkor egy évvel fiatalabb nálam. – jelentettem be.
- Mi… nos…
- Találkozgattok?
- Együtt vagyunk.
Felvidultam hallgattam a húgomat. Barátja van!
- Mióta? – kérdeztem.
- Egy ideje. 3 hónapja.
- Te aztán jól titkolózol! – mutattam rá, és kíváncsian hallgattam tovább.
- És… mi… nos… tegnap találkoztunk, és…
- Első csók? – csillant fel a szemem.
- Lefeküdtünk.
Lefagytam. Lefeküdtünk. Ez most komoly? A húgom előbb vesztette el a szüzességét, mint én. Lana láthatóan izgatott volt, nem tűnt fel neki a viselkedésem. Hogy értetlenkedtem. Hogy végem volt. Hogy ezt nem tudtam felfogni…
- Tegnap a barátnőmnél aludtam, de tegnap elmentem hozzá is…
Lefeküdtünk.
- Először csak beszélgettünk, filmet néztünk…
Lefeküdtünk.
- Aztán azt mondta, hogy szeret, és elkezdtünk csókolózni…
Lefeküdtünk.
- Eleinte nem engedtem, de aztán…
Lefeküdtünk.
- Lefeküdtetek. – mondtam csendben, mire Lana bátortalanul bólintott. – Lefeküdtetek. 14 éves vagy, és lefeküdtél a barátoddal. 3 hónap után. 14 ÉVESEN ELVESZTETTED A SZÜZESSÉGED?! 14 ÉVESEN?! Mit fognak anyáék szólni?!
- Kérlek, ne mondd el nekik…
Kárörvendő mosolyra húztam a szám.
- Ó, szóval ne mondjam el nekik. Ne mondjam el, hogy LEFEKÜDTETEK! – visítottam, majd halkabban folytattam. – Azt akarod, hogy ne mondjam el nekik. Hogy ne tudják meg. Gondolj bele, hogy milyet néznének, ha megtudnák, milyen a kislányuk!
- Mire gondolsz? – nyitottak be hirtelen a szüleink, mire Lana falfehér arccal kezdett bámulni rám.
- Hogy mi van?! A kislányotok kapott ma egy egyest, csak nem írták be neki! Jó lenne, ha többször kikérdeznétek!
- Jó, kimehetsz, elbeszélgetünk vele.
Az igen. Dühösen bementem a szobámba, és levágtam magam az ágyamra. Magam sem tudom, miért nem mondtam el a szüleimnek az igazat, de most ezzel sem akartam foglalkozni. A húgom nem szűz, anyámék meg levegőnek néznek.
- Ha még egyszer beveri Lana miattad a fejét a szekrénybe, elbeszélgetünk veled! – lépett be apa az ajtón, majd egyből ki is.
Ó, tévedtem. Igenis nagyon figyelnek rám.
Gyorsan lezuhanyoztam, hideg vízzel, bepakoltam holnapra és bebújtam az ágyamba.  Idegesen forgolódtam, és csak akkor álltam meg, mikor kinyílt az ajtóm.
- Köszönöm, hogy kimentettél. – hallottam meg Lana hangját. Meg sem fordultam, úgy válaszoltam.
- Tűnj el.
Néhány másodperc múlva becsukódott az ajtó. Ekkor sóhajtottam egyet, és igyekeztem elaludni.

Rosa, nyisd ki a szemed, kérlek…