26. Fejezet

Idegesen igazgattam magamon a ruhát. Nagyon féltem, hogy mi lesz, és az ujjaimat tördeltem.
- Ugyan, simán megcsináljátok! – biztatott Deborah.
- Könnyű azt mondani… - sóhajtoztam, és beültem a kocsiba. Lysander mellettem foglalt helyet, Deborah az anyósülésen, és Castiel vezetett.
- Na, akkor merre indulunk? – kérdezte a vörös a barátnőjét.
- Itt jobbra, aztán egyenesen. Előbb menj el a suliig, onnan mondom.
Csendben telt a következő néhány perc, én pedig végignéztem a ruhámon. Még sosem volt rajtam ilyen összeállítás, de bevallom, tetszett: fekete harisnya volt rajtam, fekete bakanccsal, farmer rövidnadrággal, egy fekete, kivágott, de nem teljesen testhez álló atlétával és a nyakamban egy piros kendővel. A hajam ki volt vasalva, és Deborah kicsit feltupírozta, de a sminket én csináltam.
A smink csak az én feladatom.
Idegesen forgattam a kezem, míg Lysander meg nem fogta azt.
- Ne idegeskedj, ügyes vagy. És azok is leszünk.
- Itt balra – hallottam Deboraht.
Sóhajtottam.
- Tudom, csak… annyira furcsa, ez életem első fellépése. Te nem izgultál az elsőnél?
- Itt pedig jobbra – mondta a lány megint Castielnek.
- De, izgultam, viszont jól megcsináltuk, és azóta sokkal könnyebb fellépésekre menni. A legfontosabb, hogy keress valakit a tömegben, akit tudsz nézni, és megnyugtat. Attól jobb lesz, hidd el – mosolygott rám Lysander, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Megígéred, hogy akkor sem fogsz utálni, ha miattam nem lesz karrieretek?
- Akkor megölünk, tudjál róla, kiscsaj! – kiabált hátra Castiel, ezzel még idegesebbé téve engem. Fantasztikus, rajtam van a felelősség, akkor teljesen mindegy, ugrott az egész, inkább el se menjünk.
- Cast, ne mondd ezt neki, mert ideges lesz! – morogta Deborah. – Itt balra.
- Ne aggódj, sikerülni fog, Rosa. Én itt leszek neked végig – Lysander újból megszorította a kezemet, én pedig rámosolyogtam.
- Köszönöm, el sem hiszed, mennyire sokat jelent ez nekem.
- Itt jobbra. – Deb hangja kezdett kicsit zavarni, de ezek után Castielé annál inkább, ugyanis fél perc múlva megszólalt.
- Ez zsákutca.
- Az lehetetlen – Deborah körbenézett, én pedig egyre idegesebbé váltam.
- Eltévedtünk?
- Nem, nem tévedtünk el, csak… rossz irányba jöttünk. – mondta Debbie.
- Akkor menjünk gyorsan a jó irányba – hadartam, és már ropogtattam is az ujjaimat.
- Ne, idegesít – morgott Castiel, és kitolatott az utcából. – Akkor, merre?
- Hát… akkor jobbra. – mondta Deb. Hamarosan elérkeztünk a következő kereszteződéshez, ahol megint jobbra fordultunk. Egy jó tíz perce mentünk, mikor a telefonomra néztem. Még öt percünk volt odaérni.
Feltűnt, hogy nagy a csend, és hogy leálltunk, ezt a pillanatot használtam fel arra, hogy előre nézzek.
- Még öt percünk van odaé...
Elakadt a szavam, mikor rájöttem, hogy eljutottunk ugyanahhoz a zsákutcához, ahonnan nemrég jöttünk ki.
Hát ezt nem hiszem el.
- El fogunk késni, nem gondoljátok?! – mondtam idegesen, és a fejem a tenyerembe hajtottam.
- Ne parázz! – Castiel hátrafordult hozzánk. – Lys, te nyugtasd meg. Deborah, vedd elő a GPS-t.
- Nincs semmi baj, odaérünk időben. – mosolygott rám Lys, és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Nagyon remélem – suttogtam, és nekidőltem a fiúnak.
- Nem kapcsol be! – hallottam Deboraht. Fantasztikus, ma már nem leszek nyugodt, úgy gondolom…
- Tedd töltőre.
Pár percet szerencsétlenkedtünk, míg sikerült végre mindent előkészíteni, és beírni a hely nevét. Nem sokat kellett várnom Castiel szitkozódásának kezdetéig.
- Komolyan, Deborah?! Negyed órára van a hely, a másik irányba!
- Ne ordíts már velem, tehetek én róla, hogy elfelejtettem az utat?
Castiel olyan hülyén nézett Debbiere, hogy az felsóhajtott, aztán nekiállt kiabálni.
- Ne nézzél már, hanem menjünk végre!
Már akkor öt perces késésben voltunk, mikor másodjára fordultunk ki a zsákutcából, és indultunk el ténylegesen abba a kocsmába, ahol a fellépés lesz. Csodálom, hogy a helyet a nagyivó Castiel sem ismerte, pedig neki aztán mondhatod, hogy kocsma – tíz másodperc alatt felsorol ötöt, elmondja az előnyeit, hogy ki a pultos, és hogy hol található.
És ez még csak tíz másodperc.
A kocsma felé tartó úton bekaptuk az összes piros lámpát és majdnem dugóba keveredtünk (az este közepén!), de végül elértünk a helyre. A tenyerem már nyirkos volt az izzadságtól, amit az idegesség okozott, és az sem segített, hogy Lysander próbált megnyugtatni.
A kocsmába belépve egyből rájöttem, miért nem ismerte a helyett eddig Castiel. Minden magányos, antiszociális, idegbeteg ember itt volt, és szinte féltem belépni. A zene, ami szólt, már akkor öngyilkosságra biztatott, mikor bementem, és alig vártam, hogy végre kifelé léphessek a helyről.
Hát még, mikor megláttam Ninát…
Ott ült, a pultnál, valami barátaival – gondolom -, és iszogattak. Úgy nevetett, mint egy aranyos kislány, és ez feldühített, hiszen ami aranyos, az kell a fiúknak, és Lysander egy fiú. Mindenesetre, nem fogom a közelébe engedni.
Elindultunk a színpadhoz, és megálltunk a fickó előtt, akinek Deborah beszélni kezdett.
- Helló, bocsi, hogy késtünk, csak dugóba keveredtünk, meg minden…
- Már nem léphettek fel. – mondta a pasi komolyan, és elfordult Debbietől. Olyan zavarba ejtő és kínos volt ez az egész, hogy még egy okot találtam a gyors eltűnésre a helyről, de még a kerületből is.
- Figyelj, tényleg sajnáljuk, de ez nekünk egy felvételi-féleség is… Eljöttek megnézni minket menedzserek – folytatta Debbie. A pasas ránézett.
- Hát, akkor kár, hogy késtetek.
- Engedjen fel minket a színpadra, ha már ingyen csináljuk a bulit, rendben? – állt Castiel a fickó elé, már kissé idegesen. – Csak mert kétlem, hogy egy ilyen helyen általában nagy hangulat szokott lenni.
- Tudjad már, kivel beszélsz, fiam! – mordult rá Castra a csávó, de végül sóhajtott egyet. – Menjetek, de aztán olyan gyorsan húzzatok el, amilyen gyorsan csak tudtok! Nekem nincs szükségem ilyen bandára.
- Köszönjük – mondta Castiel, és felszaladtunk a színpadra. Nagyon zavarban voltam, csak szorongattam a mikrofont, míg a többiek mindent megcsináltak, és attól sem nyugodtam meg, hogy mindenki engem bámult. Ijedten néztem körbe az érdeklődő tekinteteken, és kiszúrtam egy srácot a tömegben. Vasalt, majdnem az álláig érő, fekete haja volt, ami az arcába lógott, szerintem nem is látott engem, szóval úgy gondoltam, ő jó pont lesz, majd őt bámulom végig, és akkor nem lesz baj.
- Helló, mindenki! – kiabált Castiel a mikrofonba, én pedig összerezzentem. – Bocsánat a késésért, egy kis technikai hiba lépett fel. Na, akkor mehet a buli?
Visító lányok jelezték, hogy igen, tehát a fiúk nekiálltak gitározni, Deborah pedig dobolni, és nekem is eljött az időm: énekelnem kellett.
Elrontottam.
Már az első sort elrontottam, elcsúszott a hangom, meg minden, és leálltam. Castielék is befejezték a dolgot, és a vörös odajött hozzám.
- Jól vagy?
Bólintottam.
- Akkor próbáljuk meg még egyszer. Nyugi, nem lesz semmi baj.
Nagy levegőt vettem, és szétnéztem. Nina úgy nézett rám, mintha elrontottam volna a legjobb szórakozását, és hihetetlenül feldühített. Mikor elkezdődött a zene, tökéletesen vágtam bele a dalba, és olyan jól sikerült, hogy a tömeg végigtombolta velünk a számot.
Hihetetlen volt közönség előtt énekelni. Minden fáradozásom, a próbák, a fájó torkom a több órás éneklés után – megérte. Amikor láttam, hogy az emberek mennyire beleélték magukat a dologba, olyan erőt adtak nekem, amit még sosem éreztem. Igyekeztem mindent beleadni, és ahogy láttam a fiúk és Deborah arcát, sikerült is jól teljesítenem.
Castiel és Lysander duójánál pihentem egy kicsit, aztán a maradék két számot is végigénekeltem, és hatalmas taps mellett léptem le a színpadról a többiekkel. A menedzser, aki végig figyelte a produkciónkat, pedig nem más volt, mint a kocsma tulajdonosa. Mikor Castiel meglátta, már fogta a fejét, hiszen úgy gondolta, hogy már eljátszotta az esélyét az egész bandának, elvégre, hogy beszélt ezzel a fickóval? Egyébként a menedzser vigyorogva fogadott minket.
- Ezt komolyan gondoltátok? – kérdezte, és elnevette magát. Olyan csalódott lettem, hogy képes lettem volna ott helyben elsüllyedni, és soha többé nem jönni elő.
Tudtam, hogy el fogom rontani…
- Ez fantasztikus volt, hogy képzeltétek, hogy nem mutatjátok meg magatokat korábban? A szerződés részleteit akár holnap is megbeszélhetjük.
- Basszus, köszi! – vigyorgott Deborah, és örömében ugrálni kezdett.
- Elnézést a viselkedésemért, és… kösz a lehetőséget. – mosolygott Castiel a pasira. Én örömömben átöleltem Lysandert.
- Hé, kislány – szólt rám a pasi.
- Igen? – fordultam felé.
- Te nem akarsz benne lenni a bandában? Nagyon jól nyomtad.
Elvigyorodtam.
- Nem, köszönöm, a tehetségemmel elnyomnám őket – poénkodtam. – Nem, tényleg, nekem a divattervezés az álmom. Viszont köszönöm a lehetőséget.
- Hát, rendben. Akkor jó a holnap megbeszélni a részleteket?
Miután a menedzser elment, Nina rontott rá Lysanderre, és átölelte, majd vinnyogott neki.
- Lys, kicsim, olyan ügyes voltál!
Engem elfogott a féltékenység, és úgy döntöttem, leszarom a kisasszonyt. Ahogy arrébb ment egy kicsit, átkaroltam Lysandert, és Ninára mosolyogtam.
- Minden sikeres férfi mögött áll egy nő.
Miközben Nina arcáról lefagyott a mosoly, Lysander rám vigyorgott, látva a féltékenységemet, aztán ott, helyben megcsókolt.
Én pedig viszonoztam.
Nem is hallottam, mikor ment el Nina, de nem láttam többet az este folyamán. Nevetve léptünk ki a kocsma ajtaján, és kint vártuk Deborahékat.
- Enyje, milyen féltékeny vagy – vigyorgott Lysander boldogan, én pedig átöleltem, és a szemébe néztem.
- Persze, hogy az vagyok, amikor valaki olyanra hajtanak rá, akibe szerelmes vagyok.
Lys meglepődötten felhúzta a szemöldökét, én pedig elnevettem magam.
- Szeretlek! – mondtam mosolyogva. Lysander örömében felkapott, megpörgetett a levegőben és szorosan magához vonva megcsókolt, én pedig nevettem az örömén. És végre én is nagyon boldog voltam.
Mikor Deborahék kijöttek, elvittek Lyst és engem a Lysanderék házához. Nem is volt kérdés, hogy ott alszom ma náluk – hiszen most, hogy megtettük ezt a lépést, sok dolgunk lesz a szobájában…