28. Fejezet

Amikor felébredtem, nagyot nyújtózkodtam, és csukott szemmel Lysander karjai közé fordultam. Ő átölelt, aztán nevetni kezdett. Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy nem Lys ölelt át, hanem Leigh. Felsikítottam, amin a fiú nagyon jól szórakozott. 
- Elhagyott téged. Látod már, hogy a bajban mindig egyedül fogsz maradni?
- Nem! - kiabáltam félve. - Ő sosem hagyna el engem...
- Aranyos, hogy így gondolod, de nézd csak - kimutatott az ablakon, amin keresztül megláttam Lyst Ninával csókolózni.
Ez nem lehet igaz...
Elkezdtem sírni, és meg akartam fordulni, de szembetaláltam magam Leighvel.
- Megérdemled, hogy szenvedj! - kiabált az arcomba, aztán nagyot lökött rajtam. Kiestem az ablakon, és zuhanni kezdtem lefelé...
- Ne, nem akarom! - sírva ültem fel, Lys pedig átölelt.
- Mi az, kincsem? Rosszat álmodtál? - kérdezte, elsimítva az arcomból egy nedves hajtincset.
Csak bólintottam, mire Lys visszahúzott fekvő pozícióba, és a mellkasára fektette a fejem.
- Próbálj még aludni kicsit - suttogta, közben pedig a hajamat simogatta. Megnyugodtam, de visszaaludni már nem tudtam, szóval mikor Lys már nem simogatott, mert velem ellentétben őt újból elnyomta az álom, halkan kimásztam az ágyból, felöltöztem, és lementem a konyhába. Úgy döntöttem, főzök magamnak teát, hisz' úgysem volt jobb dolgom.
Mikor már az asztalnál ülve kavargattam a kicsit savanyú szerzeményemet, lépteket hallottam közeledni. Nem mertem odanézni, de nem lepett meg a hang, amit hallottam.
- Teázol, aranyom?
- Igen - sóhajtottam. - Laure néni, szeretnék bocsánatot kérni azért, ami tegnap történt. Ha nem jövök el, ez nem sült volna el ilyen rosszul...
- Ugyan már, Rosa, nehogy magadra fogd! Leigh nagyon gyerekesen viselkedett tegnap, és kizárólag saját magát hozta kínos helyzetbe.
- Ha én nem uszítottam volna egymás ellen a fiúkat... - a fejem a kezeim közé hajtottam.
- Miért, szidtad Lyst Leighnek? És fordítva?
- Nem, dehogy, csak...
- Rosa, te szereted Lysandert. Ezt már azóta tudom, amióta először jöttél hozzánk, hogy technika órára együtt süssetek süteményt. Már majdnem úgy néztél rá, mint most.
Elgondolkodtam. Abban az időszakban tényleg bejött nekem kicsit Lysander, de ez a fellángolás el is múlt két héten belül.
Vagyis, úgy látszik, nem.
- Ezért is lepődtem meg annyira, mikor mégis Leighvel láttalak meg. A kapcsolatotok már az elején furcsa volt számomra, hát még, mikor a kezdeti öröm elmúlt... Pontosan ezért említettem tegnap reggel, hogy én mindig is neked és Lysandernek szurkoltam.
- Ez annyira látszott? - kérdeztem meglepődve.
- Persze, aranyom! - nevetett fel Laure néni. - A te arcodról aztán mindent le lehet olvasni. Ezért is vagy nagyon szimpatikus, hiszen még sosem hazudtál nekem.
- Nem is fogok, Laure néni - mosolyogtam. Lys ekkor sétált le a lépcsőn, és mikor meglátott, elindult felénk.
- Jó reggelt - motyogta kábán, aztán egy hosszú puszit nyomott az arcomra.
- Neked is - válaszoltunk, majd nekiálltunk hármasban beszélgetni. Már éppen kezdtem jobban érezni magam, mikor kinyílt az ajtó, és beléptek Lys szülei.
Láthatóan örültek, hogy megláttak engem - a tegnapi kínos helyzetem után én már kevésbé. Azzal is tisztában voltam, hogy most válaszokat akarnak. Ropogtattam az ujjaimat, míg köszöntek Lysnek és Laure néninek.
Hamar elém álltak, és kedvesen köszöntek, amitől jobb kedvem lett.
- Rosa, Leight nem hallgattuk meg, hisz ismerjük a kirohanásait, de elmondanád, mire célzott tegnap? - kérdezte nyugodtan Isabel, Lys anyukája.
Nagyot sóhajtottam.
- Nos, az egész úgy kezdődött, hogy Lysanderrel már három éve osztálytársak vagyunk.
- És már legalább egy éve szereti őt! - szólt közbe Laure néni, én pedig elmosolyodtam, és folytattam.
- De nem tudtam, hogy érzek-e valamit iránta. Aztán megismertem Leight, és összejöttünk, így több időt töltöttem itt, nagyjából ideszoktam. Aztán... a tájfutáson csókolóztunk Lysanderrel.
- Én csókoltam meg, és később el is lökött magától - védett meg Lys, de én már vörös voltam a zavartól.
- Aztán... Rá két hétre... Le is feküdtünk.
Lys szülei nagyon meglepődve néztek engem, ezért a fiú a segítségemre sietett.
- Leigh gyerekesnek nevezte Rosát, és azt hazudta neki, hogy ti meghaltatok, mert nem akarta bemutatni őt nektek, csak mert szégyellte, hogy nem tudott lefeküdni vele. Velem volt életében először, tehát nem kell rossz véleménnyel lennetek róla...
- Ez igaz, Rosa? - kérdezte Erick, Lys édesapja.
Bólintottam.
- Tudom, hogy rosszul csináltam, és miattam sok minden tönkrement, és feszültség van a családban...
- De tényleg szerelmes Lysbe, higgyétek el! - védett meg Laure néni.
- És nagyon értékes. - folytatta Lysander.
- Én tényleg sajnálom. – fejeztem be halkan. Mindhárman izgulva, illetve félve a szülőkre néztünk, hogy megtudjuk, mi a véleményük arról, amit az előbb hallottak. Hát, nem számítottam sok jóra.
- Nos, ezek után nyilván megvan rólad a véleményünk, Rosa, de ezen még javíthatsz, és biztosan fogsz is, ha Lysanderrel leszel. Viszont lenne egy kérésünk: ne bántsd meg Lyst, ha nem muszáj, hiszen ő nagyon érzékeny, sokkal nehezebben dolgozná fel, mint Leigh.
Bólintottam, és hagytam, hogy Lys átöleljen.
- Köszönöm, hogy adtak még egy esélyt, és nem könyveltek el egyből rossznak. - mondtam őszintén.
- Szívesen - válaszolta Isabel. - És, bevallom, tényleg aranyosak vagytok együtt. De most mennünk kell, még Leighhez is benézünk.
Mikor elbúcsúztunk Lys szüleitől, összepakoltam a cuccaimat, hogy hazamenjek.
- Jól vagy? Kísérjelek haza? - kérdezte Lys, mikor már az ajtóban álltam.
- Nem kell, menni fog egyedül is - mosolyogtam a fiúra. - És tanulnod is kell, holnap suli.
- Akkor holnap találkozunk - Lys közelebb lépett hozzám, így megcsapott a finom illata. Lehunytam a szemem, míg átkarolta a derekam és a fejem tetejének döntötte homlokát.
Mikor felnéztem rá, lassan megcsókolt. Sokáig ízlelgettem a finom ajkait, és egyszer hirtelen megharaptam az alsó ajkát. Nem erősen, de ő meglepődött rajta. Huncutul elmosolyodott, és puszit nyomott a számra.
- Megyek, nem akarok sötétben hazamenni - mosolyogtam Lysre, és kiléptem az ajtón.
A hazafelé úton elgondolkodtam azon, ami az utóbbi huszonnégy órában történt, és azon gondoltam, hogy vajon ma szívesen látnak-e otthon. Csak nem lakhatok Lysnél...
- Rosa! - gondolkodásomból és vékony és számomra nagyon idegesítő hang szakított ki.
- Nina... - mondtam fáradtan hátrafordulva. A lány 'aranyosan' elmosolyodott.
- Te együtt jársz Lysanderrel?
- Igen - mondtam. Nos, a kislány arca egyből elkomorodott.
- Képzeld el magad vele. Nevetséges. Aztán engem... Pontosan úgy illek hozzá, ahogy kell, az én fenekemen jobban mutat a keze, hidd el... Egy ilyen törékeny lányra, mint én, könnyen tud vigyázni egy olyan erős fiú, mint Lysander.
- Akkor marha nagy szívás ez neked, mert ő engem választott, és az "én fenekemen van a keze" – mondtam ironikusan, és meg akartam fordulni, de a lány szorosan megfogta a csuklóm. Ahogy megfordultam, a dühtől csillogó szemébe néztem, és bevallom, kicsit meglepődtem rajta.
- Ha nem szállsz le a barátomról, nagyon meg fogod bánni. - sziszegte dühösen, továbbra is a csuklómat markolva.
- Ő az én barátom - néztem le a lányra. - És nehogy azt hidd, hogy kelleni fogsz neki, ha engem piszkálsz.
- De ha már nem fogsz élni, nem lesz, ki megvigasztalja, alávaló szirén.
A kislány hangja nagyon megváltozott, utána pedig rám mosolygott, és elszaladt. Bámultam egy kicsit utána, majd megéreztem, hogy ég a tenyerem. Megnéztem, miért, és majdnem felsikítottam.
A kezemen hosszú, de annyira nem mély vágás díszlett, amit Nina okozott. Fel sem tűnt, hogy míg a csuklómat szorongatta, megvágta a tenyerem, de így történt.
Úgy szaladtam haza, ahogy csak tudtam, nagyon megijesztett a kiscsaj. Szinte el sem tudtam képzelni, milyen tervei vannak velem, és ez a hang, meg amit mondott… Hátborzongató.
Szerencsére épségben hazajutottam. Odabent nem találtam senkit, csak Lanát, tehát felsóhajtottam. Ma itthon aludhatok.
Éppen fel akartam menni a szobámba, mikor meghallottam, hogy Lana sír.
- Mi a baj? - ültem mellé, és adtam neki egy zsepit. Miután kifújta az orrát, szomorúan rám nézett.
- Megcsalt... Egy nagyon szép, szőke lánnyal...
- Mást csókolt meg? - kérdeztem dühösen. - És előtted?
- Nem, csak ölelgette és puszilgatta az arcát... Mikor odamentem, akkor pedig egyből elköszönt, mert el akart menni a lánnyal... Én egyből szakítottam vele és azóta itt sírok. Ő meg óránként eljön, és bekopog...
- Ez egy beteg állat. - mondtam idegesen. - Csak jöjjön ide megint, esküszöm, hogy megölöm...
- Ne! - vágta rá egyből Lana.
- Miért?
- Mert... Szeretem - mondta aranyosan a húgom, de megint elsírta magát. A rázkódó vállát simogattam, mikor kopogtattak.
Lana már nem tudta megmarkolni a csuklóm, hogy visszahúzzon, az ajtóhoz trappoltam, és gyorsan kinyitottam azt.
A küszöb mögött egy szerencsétlen fiú állt, csokival és egy csokor virággal.
- Miért csaltad meg Lanát? - kérdeztem. A hangomban nem volt semmi vádló hangsúly, a válasz pedig ezért nem is volt félénk, sőt, a gyerek még csak nem is azt mondta, amire számítottam.
- Nem csaltam meg, az egész egy félreértés volt.
- Az a csaj?! - kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.
- Az unokahúgom! Bejöhetek?
Beengedtem a srácot, aztán hagytam, hogy kettesben legyenek, szóval felmentem a szobámba, és elővettem a varrógépem és a megkezdett felsőrészt.
Egy hosszú órán keresztül varrhattam, és közben hallgattam Lana nevetését a nappaliban. Vidáman dolgoztam így, és közben igyekeztem nem gondolni a kezemen lévő vágásra, amit Nina okozott.
Már késő volt, mikor Lana barátja elment, de csak másodpercekbe telt, hogy visítva felszaladjon hozzám.
- Az unokatesója volt - mondta megkönnyebbülten.
- Na, látod, minden jó, mint a mesében.
- Veled is? - kérdezte Lana.
- Mi? – fordultam a húgom felé.
- Veled is jó minden?
- Igen - sóhajtottam -, csak tegnap találkoztam Leighvel és a szüleivel.
- Úristen, és mi történt? - a húgom izgatottan közelebb ült hozzám, és várta, hogy folytassam. El is meséltem mindent, ami tegnap történt, Lana pedig hallgatott, és meg sem szólalt, míg nem hagytam abba.
- Mekkora seggfej ez a Leigh...
- Ne is mondd, nagyon kiakadt. De mindegy, a lényeg, hogy végre minden rendben köztünk.
Egyelőre Ninát nem említettem, nem akartam, hogy Lana ideges legyen.
Mikor elterelődött rólam a szó (végre), megkértem Lanát, hogy ő mondjon valamit, ezzel elütve az időt. A húgom csak mesélt és mesélt, mindent a suliról, sőt, ami csak eszébe jutott, kimondta, én pedig hallgattam őt, és azon gondolkodtam, hogy juthat eszébe ennyi minden, szinte hihetetlen.
Pont ezért nevettem mindig, mikor új témákba kezdett, de szívesen hallgattam, hiszen ő még a lényegtelen dolgokat is úgy el tudta mesélni, hogy végignevettem az egész sztorit. Mégis, amikor már vagy egy órája hallgattam, kezdtem megunni.
A felsőrész már nagyon szépen alakult, és úgy gondoltam, hogy be is fejezem mára a dolgot. Mindent szépen elpakoltam magam után, és Lanára néztem.
- Mit szólnál egy horrorfilmhez?
- Szuper, hozok popcornt, te választasz! - mondta, majd vidáman leszaladt a nappaliba, hogy kaját szerezzen. Úgy gondoltam, a Jesabelle jó lesz nekünk, szóval letöltöttem, ráraktam pendrivera, majd átmentem Lana szobájába, ugyanis nála nagy a tévé, és azon szoktunk filmet nézni, mert jobb. Lana akkor már az ágyát rendezte, a sok kajával együtt, amit felhozott, közben pedig magában dúdolgatott. Addig bekapcsoltam a tévéjét, és beledugtam a pendriveot, hogy elindíthassam a filmet. Hamarosan már egymás mellett ültünk és néztük azt a részt, amikor a főszereplő csaj elveszti a gyermekét. Engem nem nagyon hatott meg a dolog, de Lana majdnem sírt rajta, és a gyenge idegrendszerének köszönhetően végig is nézte a filmet úgy, hogy nekem dőlve, a párna mögül figyelve bámulta az eseményeket.
Mikor véget ért a film, Lana rám nézett.
- Nem értem...
- Nem ő volt Jesabelle, hanem az a csaj a tó alján, és megszállta a csajt.
- Tehát él?
- Dehogy él, csak a teste megmaradt. Az igazi Jesabelle jött vissza.
- Akkor ez rossz film - durcizott Lana. - De félek. Nem alszol velem?
- De - sóhajtottam, és megfogtam az üres zacskókat és műanyag tálakat. - Ezeket még leviszem, mindjárt jövök.
Ahogy a lépcsőhöz értem, rájöttem, hogy van itthon valaki, így remegő lábakkal osontam le. A konyhában égett a villany.
- Ki van ott? - kérdeztem halkan, de nem jött válasz. Felgyülemlett bennem az adrenalin, így gyorsan a konyha felé szaladtam, ahol...
Anya ült, és whiskeyt ivott.
- A szívbajt hoztad rám! Hogyhogy iszol? - kérdeztem tőle, és közben elmostam a tálakat, és kidobtam a szemetet.
Anya lassan a tenyerébe hajtotta a fejét.
- Elvesztettük a pasast.
- Mi van? - anya már részeg volt, ki tudja, mióta ivott itt.
- A védencünket megölték... Oda a hírnevünk.
- Apa hol van?
- Kocsmába', de mit tudjam én? Hazajöttem.
- Komolyan? Na, nem ez kell neked - elvettem anyától a piát, és elpakoltam.
- Mit csinálsz? Ne má'! A' még nekem kell...
- Víz kell neked... - morogtam, és megitattam anyát egy kis hideg vízzel.
- Fúj már...
Miután anya befejezte az ivást és a szitkozódást, csendben felvittem a szobájába. A lépcsőn felvinni egy nálad kicsivel nehezebb embert, aki semmit nem tesz azért, hogy legalább kicsit sétáljon magának, nagyon nehéz, főleg akkor, hogyha soha életedben nem sportoltál és még a hátizsákod is alig bírod el. Ezek után nyilván valami kitüntetés jár nekem, mert én felvittem az emeletre anyut, és még az ágyba is lefektettem.
- Szeretlek, Lana. - motyogta félálomban, mikor ki akartam menni.
Ennyire rég fájt valami.
- Rosa voltam - mondtam dühösen, és rávágtam az ajtót. Fogtam a takaróm, és átmentem Lana szobájába, mert azóta is ott várt, bár most kedvem lett volna inkább elmenni a francba.
- Hol voltál? - kérdezte a húgom, mikor befeküdtem mellé. Elfordultam tőle, és eljátszottam egy ásítást, hogy tudja, ma már nem akarok beszélni vele.
- Csak mosogattam. Jó éjt.
Lana sóhajtott egyet.
- Nem tudom, mi bajod lett hirtelen, de remélem, nem haragszol.
- Nem - mondtam, és lehunytam a szemem.
Az, hogy a saját anyám nem ismert fel, olyan dolog volt, amit soha, senkinek nem akartam elmondani. Tudtam, hogy nem véletlen kevert össze minket, hiszen nem javította ki magát, és nagyon jól tudta, mennyire elrontotta a dolgot. Kíváncsi vagyok, holnap emlékezni fog-e rá. Inkább ne emlékezzen, én sem akarok. Sőt, bárcsak elfelejthetném az egészet...