28. Fejezet

Amikor felébredtem, nagyot nyújtózkodtam, és csukott szemmel Lysander karjai közé fordultam. Ő átölelt, aztán nevetni kezdett. Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy nem Lys ölelt át, hanem Leigh. Felsikítottam, amin a fiú nagyon jól szórakozott. 
- Elhagyott téged. Látod már, hogy a bajban mindig egyedül fogsz maradni?
- Nem! - kiabáltam félve. - Ő sosem hagyna el engem...
- Aranyos, hogy így gondolod, de nézd csak - kimutatott az ablakon, amin keresztül megláttam Lyst Ninával csókolózni.
Ez nem lehet igaz...
Elkezdtem sírni, és meg akartam fordulni, de szembetaláltam magam Leighvel.
- Megérdemled, hogy szenvedj! - kiabált az arcomba, aztán nagyot lökött rajtam. Kiestem az ablakon, és zuhanni kezdtem lefelé...
- Ne, nem akarom! - sírva ültem fel, Lys pedig átölelt.
- Mi az, kincsem? Rosszat álmodtál? - kérdezte, elsimítva az arcomból egy nedves hajtincset.
Csak bólintottam, mire Lys visszahúzott fekvő pozícióba, és a mellkasára fektette a fejem.
- Próbálj még aludni kicsit - suttogta, közben pedig a hajamat simogatta. Megnyugodtam, de visszaaludni már nem tudtam, szóval mikor Lys már nem simogatott, mert velem ellentétben őt újból elnyomta az álom, halkan kimásztam az ágyból, felöltöztem, és lementem a konyhába. Úgy döntöttem, főzök magamnak teát, hisz' úgysem volt jobb dolgom.
Mikor már az asztalnál ülve kavargattam a kicsit savanyú szerzeményemet, lépteket hallottam közeledni. Nem mertem odanézni, de nem lepett meg a hang, amit hallottam.
- Teázol, aranyom?
- Igen - sóhajtottam. - Laure néni, szeretnék bocsánatot kérni azért, ami tegnap történt. Ha nem jövök el, ez nem sült volna el ilyen rosszul...
- Ugyan már, Rosa, nehogy magadra fogd! Leigh nagyon gyerekesen viselkedett tegnap, és kizárólag saját magát hozta kínos helyzetbe.
- Ha én nem uszítottam volna egymás ellen a fiúkat... - a fejem a kezeim közé hajtottam.
- Miért, szidtad Lyst Leighnek? És fordítva?
- Nem, dehogy, csak...
- Rosa, te szereted Lysandert. Ezt már azóta tudom, amióta először jöttél hozzánk, hogy technika órára együtt süssetek süteményt. Már majdnem úgy néztél rá, mint most.
Elgondolkodtam. Abban az időszakban tényleg bejött nekem kicsit Lysander, de ez a fellángolás el is múlt két héten belül.
Vagyis, úgy látszik, nem.
- Ezért is lepődtem meg annyira, mikor mégis Leighvel láttalak meg. A kapcsolatotok már az elején furcsa volt számomra, hát még, mikor a kezdeti öröm elmúlt... Pontosan ezért említettem tegnap reggel, hogy én mindig is neked és Lysandernek szurkoltam.
- Ez annyira látszott? - kérdeztem meglepődve.
- Persze, aranyom! - nevetett fel Laure néni. - A te arcodról aztán mindent le lehet olvasni. Ezért is vagy nagyon szimpatikus, hiszen még sosem hazudtál nekem.
- Nem is fogok, Laure néni - mosolyogtam. Lys ekkor sétált le a lépcsőn, és mikor meglátott, elindult felénk.
- Jó reggelt - motyogta kábán, aztán egy hosszú puszit nyomott az arcomra.
- Neked is - válaszoltunk, majd nekiálltunk hármasban beszélgetni. Már éppen kezdtem jobban érezni magam, mikor kinyílt az ajtó, és beléptek Lys szülei.
Láthatóan örültek, hogy megláttak engem - a tegnapi kínos helyzetem után én már kevésbé. Azzal is tisztában voltam, hogy most válaszokat akarnak. Ropogtattam az ujjaimat, míg köszöntek Lysnek és Laure néninek.
Hamar elém álltak, és kedvesen köszöntek, amitől jobb kedvem lett.
- Rosa, Leight nem hallgattuk meg, hisz ismerjük a kirohanásait, de elmondanád, mire célzott tegnap? - kérdezte nyugodtan Isabel, Lys anyukája.
Nagyot sóhajtottam.
- Nos, az egész úgy kezdődött, hogy Lysanderrel már három éve osztálytársak vagyunk.
- És már legalább egy éve szereti őt! - szólt közbe Laure néni, én pedig elmosolyodtam, és folytattam.
- De nem tudtam, hogy érzek-e valamit iránta. Aztán megismertem Leight, és összejöttünk, így több időt töltöttem itt, nagyjából ideszoktam. Aztán... a tájfutáson csókolóztunk Lysanderrel.
- Én csókoltam meg, és később el is lökött magától - védett meg Lys, de én már vörös voltam a zavartól.
- Aztán... Rá két hétre... Le is feküdtünk.
Lys szülei nagyon meglepődve néztek engem, ezért a fiú a segítségemre sietett.
- Leigh gyerekesnek nevezte Rosát, és azt hazudta neki, hogy ti meghaltatok, mert nem akarta bemutatni őt nektek, csak mert szégyellte, hogy nem tudott lefeküdni vele. Velem volt életében először, tehát nem kell rossz véleménnyel lennetek róla...
- Ez igaz, Rosa? - kérdezte Erick, Lys édesapja.
Bólintottam.
- Tudom, hogy rosszul csináltam, és miattam sok minden tönkrement, és feszültség van a családban...
- De tényleg szerelmes Lysbe, higgyétek el! - védett meg Laure néni.
- És nagyon értékes. - folytatta Lysander.
- Én tényleg sajnálom. – fejeztem be halkan. Mindhárman izgulva, illetve félve a szülőkre néztünk, hogy megtudjuk, mi a véleményük arról, amit az előbb hallottak. Hát, nem számítottam sok jóra.
- Nos, ezek után nyilván megvan rólad a véleményünk, Rosa, de ezen még javíthatsz, és biztosan fogsz is, ha Lysanderrel leszel. Viszont lenne egy kérésünk: ne bántsd meg Lyst, ha nem muszáj, hiszen ő nagyon érzékeny, sokkal nehezebben dolgozná fel, mint Leigh.
Bólintottam, és hagytam, hogy Lys átöleljen.
- Köszönöm, hogy adtak még egy esélyt, és nem könyveltek el egyből rossznak. - mondtam őszintén.
- Szívesen - válaszolta Isabel. - És, bevallom, tényleg aranyosak vagytok együtt. De most mennünk kell, még Leighhez is benézünk.
Mikor elbúcsúztunk Lys szüleitől, összepakoltam a cuccaimat, hogy hazamenjek.
- Jól vagy? Kísérjelek haza? - kérdezte Lys, mikor már az ajtóban álltam.
- Nem kell, menni fog egyedül is - mosolyogtam a fiúra. - És tanulnod is kell, holnap suli.
- Akkor holnap találkozunk - Lys közelebb lépett hozzám, így megcsapott a finom illata. Lehunytam a szemem, míg átkarolta a derekam és a fejem tetejének döntötte homlokát.
Mikor felnéztem rá, lassan megcsókolt. Sokáig ízlelgettem a finom ajkait, és egyszer hirtelen megharaptam az alsó ajkát. Nem erősen, de ő meglepődött rajta. Huncutul elmosolyodott, és puszit nyomott a számra.
- Megyek, nem akarok sötétben hazamenni - mosolyogtam Lysre, és kiléptem az ajtón.
A hazafelé úton elgondolkodtam azon, ami az utóbbi huszonnégy órában történt, és azon gondoltam, hogy vajon ma szívesen látnak-e otthon. Csak nem lakhatok Lysnél...
- Rosa! - gondolkodásomból és vékony és számomra nagyon idegesítő hang szakított ki.
- Nina... - mondtam fáradtan hátrafordulva. A lány 'aranyosan' elmosolyodott.
- Te együtt jársz Lysanderrel?
- Igen - mondtam. Nos, a kislány arca egyből elkomorodott.
- Képzeld el magad vele. Nevetséges. Aztán engem... Pontosan úgy illek hozzá, ahogy kell, az én fenekemen jobban mutat a keze, hidd el... Egy ilyen törékeny lányra, mint én, könnyen tud vigyázni egy olyan erős fiú, mint Lysander.
- Akkor marha nagy szívás ez neked, mert ő engem választott, és az "én fenekemen van a keze" – mondtam ironikusan, és meg akartam fordulni, de a lány szorosan megfogta a csuklóm. Ahogy megfordultam, a dühtől csillogó szemébe néztem, és bevallom, kicsit meglepődtem rajta.
- Ha nem szállsz le a barátomról, nagyon meg fogod bánni. - sziszegte dühösen, továbbra is a csuklómat markolva.
- Ő az én barátom - néztem le a lányra. - És nehogy azt hidd, hogy kelleni fogsz neki, ha engem piszkálsz.
- De ha már nem fogsz élni, nem lesz, ki megvigasztalja, alávaló szirén.
A kislány hangja nagyon megváltozott, utána pedig rám mosolygott, és elszaladt. Bámultam egy kicsit utána, majd megéreztem, hogy ég a tenyerem. Megnéztem, miért, és majdnem felsikítottam.
A kezemen hosszú, de annyira nem mély vágás díszlett, amit Nina okozott. Fel sem tűnt, hogy míg a csuklómat szorongatta, megvágta a tenyerem, de így történt.
Úgy szaladtam haza, ahogy csak tudtam, nagyon megijesztett a kiscsaj. Szinte el sem tudtam képzelni, milyen tervei vannak velem, és ez a hang, meg amit mondott… Hátborzongató.
Szerencsére épségben hazajutottam. Odabent nem találtam senkit, csak Lanát, tehát felsóhajtottam. Ma itthon aludhatok.
Éppen fel akartam menni a szobámba, mikor meghallottam, hogy Lana sír.
- Mi a baj? - ültem mellé, és adtam neki egy zsepit. Miután kifújta az orrát, szomorúan rám nézett.
- Megcsalt... Egy nagyon szép, szőke lánnyal...
- Mást csókolt meg? - kérdeztem dühösen. - És előtted?
- Nem, csak ölelgette és puszilgatta az arcát... Mikor odamentem, akkor pedig egyből elköszönt, mert el akart menni a lánnyal... Én egyből szakítottam vele és azóta itt sírok. Ő meg óránként eljön, és bekopog...
- Ez egy beteg állat. - mondtam idegesen. - Csak jöjjön ide megint, esküszöm, hogy megölöm...
- Ne! - vágta rá egyből Lana.
- Miért?
- Mert... Szeretem - mondta aranyosan a húgom, de megint elsírta magát. A rázkódó vállát simogattam, mikor kopogtattak.
Lana már nem tudta megmarkolni a csuklóm, hogy visszahúzzon, az ajtóhoz trappoltam, és gyorsan kinyitottam azt.
A küszöb mögött egy szerencsétlen fiú állt, csokival és egy csokor virággal.
- Miért csaltad meg Lanát? - kérdeztem. A hangomban nem volt semmi vádló hangsúly, a válasz pedig ezért nem is volt félénk, sőt, a gyerek még csak nem is azt mondta, amire számítottam.
- Nem csaltam meg, az egész egy félreértés volt.
- Az a csaj?! - kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.
- Az unokahúgom! Bejöhetek?
Beengedtem a srácot, aztán hagytam, hogy kettesben legyenek, szóval felmentem a szobámba, és elővettem a varrógépem és a megkezdett felsőrészt.
Egy hosszú órán keresztül varrhattam, és közben hallgattam Lana nevetését a nappaliban. Vidáman dolgoztam így, és közben igyekeztem nem gondolni a kezemen lévő vágásra, amit Nina okozott.
Már késő volt, mikor Lana barátja elment, de csak másodpercekbe telt, hogy visítva felszaladjon hozzám.
- Az unokatesója volt - mondta megkönnyebbülten.
- Na, látod, minden jó, mint a mesében.
- Veled is? - kérdezte Lana.
- Mi? – fordultam a húgom felé.
- Veled is jó minden?
- Igen - sóhajtottam -, csak tegnap találkoztam Leighvel és a szüleivel.
- Úristen, és mi történt? - a húgom izgatottan közelebb ült hozzám, és várta, hogy folytassam. El is meséltem mindent, ami tegnap történt, Lana pedig hallgatott, és meg sem szólalt, míg nem hagytam abba.
- Mekkora seggfej ez a Leigh...
- Ne is mondd, nagyon kiakadt. De mindegy, a lényeg, hogy végre minden rendben köztünk.
Egyelőre Ninát nem említettem, nem akartam, hogy Lana ideges legyen.
Mikor elterelődött rólam a szó (végre), megkértem Lanát, hogy ő mondjon valamit, ezzel elütve az időt. A húgom csak mesélt és mesélt, mindent a suliról, sőt, ami csak eszébe jutott, kimondta, én pedig hallgattam őt, és azon gondolkodtam, hogy juthat eszébe ennyi minden, szinte hihetetlen.
Pont ezért nevettem mindig, mikor új témákba kezdett, de szívesen hallgattam, hiszen ő még a lényegtelen dolgokat is úgy el tudta mesélni, hogy végignevettem az egész sztorit. Mégis, amikor már vagy egy órája hallgattam, kezdtem megunni.
A felsőrész már nagyon szépen alakult, és úgy gondoltam, hogy be is fejezem mára a dolgot. Mindent szépen elpakoltam magam után, és Lanára néztem.
- Mit szólnál egy horrorfilmhez?
- Szuper, hozok popcornt, te választasz! - mondta, majd vidáman leszaladt a nappaliba, hogy kaját szerezzen. Úgy gondoltam, a Jesabelle jó lesz nekünk, szóval letöltöttem, ráraktam pendrivera, majd átmentem Lana szobájába, ugyanis nála nagy a tévé, és azon szoktunk filmet nézni, mert jobb. Lana akkor már az ágyát rendezte, a sok kajával együtt, amit felhozott, közben pedig magában dúdolgatott. Addig bekapcsoltam a tévéjét, és beledugtam a pendriveot, hogy elindíthassam a filmet. Hamarosan már egymás mellett ültünk és néztük azt a részt, amikor a főszereplő csaj elveszti a gyermekét. Engem nem nagyon hatott meg a dolog, de Lana majdnem sírt rajta, és a gyenge idegrendszerének köszönhetően végig is nézte a filmet úgy, hogy nekem dőlve, a párna mögül figyelve bámulta az eseményeket.
Mikor véget ért a film, Lana rám nézett.
- Nem értem...
- Nem ő volt Jesabelle, hanem az a csaj a tó alján, és megszállta a csajt.
- Tehát él?
- Dehogy él, csak a teste megmaradt. Az igazi Jesabelle jött vissza.
- Akkor ez rossz film - durcizott Lana. - De félek. Nem alszol velem?
- De - sóhajtottam, és megfogtam az üres zacskókat és műanyag tálakat. - Ezeket még leviszem, mindjárt jövök.
Ahogy a lépcsőhöz értem, rájöttem, hogy van itthon valaki, így remegő lábakkal osontam le. A konyhában égett a villany.
- Ki van ott? - kérdeztem halkan, de nem jött válasz. Felgyülemlett bennem az adrenalin, így gyorsan a konyha felé szaladtam, ahol...
Anya ült, és whiskeyt ivott.
- A szívbajt hoztad rám! Hogyhogy iszol? - kérdeztem tőle, és közben elmostam a tálakat, és kidobtam a szemetet.
Anya lassan a tenyerébe hajtotta a fejét.
- Elvesztettük a pasast.
- Mi van? - anya már részeg volt, ki tudja, mióta ivott itt.
- A védencünket megölték... Oda a hírnevünk.
- Apa hol van?
- Kocsmába', de mit tudjam én? Hazajöttem.
- Komolyan? Na, nem ez kell neked - elvettem anyától a piát, és elpakoltam.
- Mit csinálsz? Ne má'! A' még nekem kell...
- Víz kell neked... - morogtam, és megitattam anyát egy kis hideg vízzel.
- Fúj már...
Miután anya befejezte az ivást és a szitkozódást, csendben felvittem a szobájába. A lépcsőn felvinni egy nálad kicsivel nehezebb embert, aki semmit nem tesz azért, hogy legalább kicsit sétáljon magának, nagyon nehéz, főleg akkor, hogyha soha életedben nem sportoltál és még a hátizsákod is alig bírod el. Ezek után nyilván valami kitüntetés jár nekem, mert én felvittem az emeletre anyut, és még az ágyba is lefektettem.
- Szeretlek, Lana. - motyogta félálomban, mikor ki akartam menni.
Ennyire rég fájt valami.
- Rosa voltam - mondtam dühösen, és rávágtam az ajtót. Fogtam a takaróm, és átmentem Lana szobájába, mert azóta is ott várt, bár most kedvem lett volna inkább elmenni a francba.
- Hol voltál? - kérdezte a húgom, mikor befeküdtem mellé. Elfordultam tőle, és eljátszottam egy ásítást, hogy tudja, ma már nem akarok beszélni vele.
- Csak mosogattam. Jó éjt.
Lana sóhajtott egyet.
- Nem tudom, mi bajod lett hirtelen, de remélem, nem haragszol.
- Nem - mondtam, és lehunytam a szemem.
Az, hogy a saját anyám nem ismert fel, olyan dolog volt, amit soha, senkinek nem akartam elmondani. Tudtam, hogy nem véletlen kevert össze minket, hiszen nem javította ki magát, és nagyon jól tudta, mennyire elrontotta a dolgot. Kíváncsi vagyok, holnap emlékezni fog-e rá. Inkább ne emlékezzen, én sem akarok. Sőt, bárcsak elfelejthetném az egészet...

27. Fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy nagyon fázom. Csukott szemmel megkerestem a takarómat és magamra húztam azt. Szinte meglepődtem, amikor valaki nyöszörögve forgolódott kicsit az ágyon, és a derekamnál fogva magához húzott.
Elmosolyodtam, és a fejemet Lysander nyakába fúrtam. Nyomtam rá egy puszit mire Lys megremegett, és elkezdte simogatni a derekamat. Átöleltem őt, és szorosan hozzásimultam a meztelen felsőtestéhez. Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de Lysander nem nyitotta ki a szemét.
Már vissza is aludt. Milyen édes!
Lassan és óvatosan, nagy csendben, nehogy Lysandert felkeltsem, kimásztam az ágyból, és felöltöztem. A hajamat kontyba fogtam, és lesétáltam a konyhába. Laure néni és John bácsi nem voltak otthon, piacra mentek, legalábbis a kis fecni szerint, amit a hűtőn találtam.
Úgy döntöttem, meglepem Lyst, szóval előkerestem a kenyérpirítót, és beletettem két szelet kenyeret. Míg az pirult, találtam vajkrémet, sajtot, sonkát és gyümölcslevet a hűtőben, és elővettem azokat. Két pohárba töltöttem a narancslevet, aztán kivettem a két kenyeret a tányérokra. Megvajaztam őket, aztán rátettem a sonkát és ráreszeltem a sajtot, majd mielőtt megfordulhattam volna, valaki átölelt hátulról. Lysander elkezdte simogatni a hasamat, miközben nyomott egy puszit a vállamra.
- Mit csinálsz? - kérdezte rekedten, mire görcsbe rándult a gyomrom. Hátrafordultam.
- Reggelit neked - mosolyogtam a fiúra.
- Kedves vagy - vigyorgott Lys édesen, aztán lehajolt, hogy megcsókolhasson. Boldogan öleltem át, jó volt a puha bőrét érezni, ahogyan a karjait körém fonta. Megkordult a gyomrom, és miután Lys kinevetett, nekiálltunk megenni a finom pirítóst. Annyira ízlett, hogy csináltam belőle még egy adagot, aztán, mint aki jól végezte dolgát, hagytam, hogy Lys mosogasson el, addig én mindent visszapakoltam a hűtőbe. Mikor ezzel végeztünk, leültünk a kanapéra és bekapcsoltuk a tévét. Nem ment semmi érdekes, talán ezért is kötöttem ki Lysander ölében.
A kezeimet a nyaka köré fontam, és csillogó szemeibe nézve mosolyogtam rá. Ő közben a combomat simogatta, és néha a derekamig is felnyúlt.
- Valami érdekesebbet is csinálhatnánk, nem gondolod? - vigyorogtam Lysre, mire ő is elmosolyodott.
- Mire gondolsz?
- Mondjuk erre - azzal megcsókoltam. Míg nyelveink táncot jártak, és az izgalomtól összeszorult a gyomrom, Lysander a hátamat simogatta, én pedig a hajába túrtam. Nem siettük el a dolgot, óvatosan, gyengéden kóstolgattuk egymást.
Egyből felugrottam Lysander öléből, mikor Laure néni és John bácsi beléptek az ajtón. Ahogy végignéztek a rövidnadrágomon, és atlétámon, egyből levágták, mit is kerestem itt. Az arcom néhány másodperc alatt változott hófehérré, majd vörössé. Még annyit sem voltam képes kinyögni, hogy "csókolom". Laure néni bámulta a zavart arcunkat néhány pillanatig, aztán elnevette magát.
- Végre, már alig vártam!
Értetlenül bámultam Laure nénit, már azt hittem, teljesen kikészült, amikor végre John bácsi is megszólalt.
- Laure, ne ijeszd meg a gyerekeket.
- Ó, elnézést, elfelejtettem - kuncogott Laure néni. - Gyerekek, én szívből örülök neki, hogy együtt vagytok! Erre vágyom... már legalább egy éve!
- Komolyan, mama? - kérdezte Lys kissé izgatottan.
- Jaj, persze, kisunokám, hát nem tűnt fel?
- De, igazából feltűnt, mégis úgy gondoltam, csak zavarba akarsz hozni Rosa előtt - mondta Lysander.
- Én semmire nem emlékszem - néztem körbe értetlenül.
Laure néni felnevetett.
- Persze, aranyom, hiszen nem tudtad, hogy szereted Lysandert, nem figyeltél rá nagyon!
Látva az arckifejezésemet, Lysander a mamájára nézett.
- Inkább ezt majd máskor beszéld meg vele, jó? Láthatóan nagyon sok volt ez neki egyszerre.
Mire észbe kaptam, már normálisan fel voltam öltözve, és hazafelé sétáltam Lysanderrel kézenfogva.
Mert hivatalosan is a barátom volt. Hamar elérkeztünk a házunk elé, ahol Lysander egy puha, finom csókkal köszönt el tőlem.
- Ezek után hogy engedjelek el? - kérdeztem mosolyogva Lyst, ő pedig újból megcsókolt.
- Holnap találkozunk.
- Szia - mosolyogtam rá, aztán bementem a házba. Ott Lana várt, vigyorogva, mégis kérdő tekintettel.
- Ez meg mi volt? Az még megvan, hogy szakítottatok Leighvel, beszéltél Lysről is, de azt elfelejtetted közölni, hogy összejöttetek!
- Mert tegnap történt - sóhajtottam mosolyogva, és ledobtam a földre a táskámat, majd levettem a kabátom, és a csizmám. Említettem már, hogy utálom a telet?
- Akkor már mesélhetsz is! - ugrált izgatottan Lana.
Nem szóltam, csak felsétáltam a szobámba, tudtam, hogy a húgom követni fog. Mikor felértem, a szekrényemben kutatva elővettem egy poros, nehéz dobozt. Összecsaptam a tenyerem. Na, tudtam én, hogy nem szabad a padlásra vinni...
Elővettem a varrógépet, és azt az anyagot, amit egy ideje őrizgettem.
Mikor még éltek anyu szülei, meg voltak őrülve értem. Nagyon szerettek engem, talán ezért is töltöttem minden időmet, amit csak tudtam, náluk. Mindegy, száz szónak is egy a vége, a lényeg, hogy minden szülinapomra bőséges ajándékokat adtak nekem, és mivel kilenc éves korom óta érdekel a varrás, kaptam tőlük varrógépet, és sokféle cérnát, mégsem ezekre voltam a legbüszkébb.
Olyan finom, gyönyörűszép selyemanyagokat tudtak nekem szerezni, hogy már kisgyerekként megbecsültem őket. Na meg a szép csipkék, amiket külföldről hozattak nekem...
Ez a csomag tartalmazott egy olyan zöld selyemanyagot, mint ami a Lystől kapott csizmámon volt, így egyből tudtam, hogy ebből fogom varrni a ruhát. Az alaprajz már megvolt a fejemben, és nekiálltam lerajzolni. Csak az alapokat csináltam meg, Lana pedig akkor ért fel, mikor végeztem. Egy zacskó popcorn volt nála és a telefonja.
- Bocsi, közben hívott az uram.
- Deborah szokott így beszélni - nevettem. - Ez így jó?
Lana jól megvizsgálta a rajzot, amit az orra alá nyomtam, és a ruha volt rajta. Tetszett neki, szóval nekiálltam megvarrni. A felsőrésszel kezdtem, mert nehezebb volt megcsinálni, és közben mindent elmeséltem Lanának. Legalább egy órán keresztül beszélgettünk.
- Valahogy Lysszel jobb. Vele érzem azt a... tudod, amit mondtál - magyaráztam.
- Ja, igen. Meg, Rosa... Leigh sosem volt nekem szimpatikus. Olyan furcsa volt... te mindig pörögsz, el nem tudtam volna képzelni, hogy még több ideig együtt legyetek.
- Azért Lys sincs tele adrenalinnal... - mondtam, de eszembe jutott, hogy milyen gyermekded örömmel képes mindent velem csinálni, amit csak akarok.
- Nincs, tudom, de érted...
- Per...
Ekkor az ajtóm majdnem betört, ahogy a szüleim beléptek.
- Rosa, beszélni fogunk! Menj a szobádba, Lana. - mondta apa, és mikor Lana kilépett, anya becsukta utána az ajtót. Akkor állt neki apa ordítani.
- Mit képzelsz te magadról?!
- Most hívott minket Leigh. Azt mondta, hogy szakítottatok, mert lefeküdtél az öccsével, ez igaz? - tette hozzá anya is.
- Azzal a furcsa kölyökkel, miért nem jó neked a normális?! - üvöltött velem továbbra is apa. - Egyáltalán miért nem volt elég Leighvel szexelni?! Nimfomán vagy, 17 évesen?! Vigyelek elmegyógyintézetbe?!
- Sosem feküdtem le Leighvel! - mondtam sírva. Borzasztóan fájtak a szavak, amiket apámtól kaptam. - Szerelmes vagyok Lysanderbe, apa, és együtt járunk!
- Leighnek munkahelye van, sikeres, miért nem elég az?! Lysanderből mi lesz? Zenész? Esetleg később egy hajléktalan!
- Nem, ő okos, sok helyen el tudna helyezkedni! - szálltam szembe apámmal.
- És te?! Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint a kis barátod! - kiabált apa. - Arra vagy csak képes, hogy bajt okozz! És ilyen szemtelen is vagy... biztos nagyon el vagy engedve!
Biztosan megindult a varrógépem felé, hogy széttörje azt. Ekkor akadtam ki.
- Ne nyúlj hozzá! - a sírástól, az idegtől és a leghangosabb üvöltésemtől teljesen eldeformálódott a hangom. - Azt mamáéktól kaptam!
Apa komolyan rám nézett, de nem ettől ijedtem meg.
Gyűlölt engem.
- Tíz perc múlva visszajövök, addigra takarodj ki a házból, mert ha nem, ki foglak rugdosni.
Azzal kiment.
Gyorsan minden fontos dolgomat visszatettem a poros dobozba, azt pedig a szekrényem aljára. Felvettem a csizmám, és a kabátom, majd a telefonom, és kirohantam a házból, hogy senkit ne lássak abból a családból, ahol ezt kapom. Mert nem érdemeltem ezt...
Zokogva hívtam Lysandert, aki vidáman vette fel.
- Szia, miért hívtál?
- Nálad aludhatok? - sírtam.
- Persze, gyere át gyorsan... mi a baj?
- Köszönöm, szeretlek.
Kinyomtam a telefont, és Lysék házáig rohantam. Lys kint várt, és magához ölelt, ahogy odaértem, majd puszit nyomott a homlokomra.
- Jaj, kicsim, mi a baj?
- Annyira gonoszok velem... tönkre akarta tenni a varrógépem...
- Kicsoda? Gyere, menjünk fel, ott majd mindent elmondasz, jó?
Bólintottam, és felsétáltam Lysanderrel a szobájába.
Ahogy beértem a szobába, leültem az ágyra, és beszélni kezdtem. Elmondtam, mit mondtak apámék, és hogy mennyire rosszul esett. Azt nem említettem, hogy anyámék mennyire rossz véleménnyel voltak róla, de tudtam, hogy Lys is érzi, hogy ezek után nem lesz a kedvencük.
De nekem örökre az marad, teljesen leszarom, mit gondolnak. Amúgy sem érdeklem őket...
- Nincsen semmi baj, ki fogtok békülni - szorította meg a kézfejemet Lysander. Ránéztem az ártatlan arcára, és tudtam, hogy sosem ártana senkinek önszántából, így nagyon feldühített a tudat, hogy mit gondolnak róla a szüleim.
- Úgysem fogunk, akármit csinálok, az nem lesz elég jó - morogtam, és elterültem az ágyon. - Köszönöm, hogy meghallgattál.
- Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz.
- Ezért is szeretlek annyira - mosolyogtam Lysre, aztán felültem, hogy megcsókoljam.
Mikor már jobban éreztem magam, elmentem a fürdőszobába, hogy az elkenődött sminkemet rendbe tegyem, és mikor ezzel végeztem, kimentem Lys szobájába.
Nem volt egyedül, Laure néni is ott állt mellette. Mikor meglátott, rám mosolygott.
- Csókolom! - mondtam halkan.
- Szia, Rosa, pont jókor jöttél át! Gyertek csak le.
Eleinte nem értettem, miért ilyen izgatott Laure néni, de egyből leesett, mikor a nappaliban megláttam Lys szüleit...
... és Leight.
A fiú, mikor meglátott, vigyorogva felvonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mint egy szajhára, de igyekeztem nem figyelni rá.
- Apa, anya, ő itt a barátnőm, Rosalia.
Elmosolyodtam, és kezet fogtam a fiú szüleivel, akik nagyon kedvesnek tűntek.
- Örülök a találkozásnak.
- Nem is tudtam, hogy a fiamnak ilyen szép barátnője van. – mosolygott rám Lysander apukája.
- Köszönöm - mosolyogtam.
Leigh hangos nevetése félbeszakított.
- Biztos nagyon örülsz, mi? Mondd már el nekik, hogy ki vagy!
- Leigh, hallgass el - sziszegte Lysander idegesen a bátyjának.
A szülők egyelőre nem törődtek a nagyobbik fiukkal.
- És hogyan ismerkedtetek meg? - kérdezte Lys anyukája.
- Na, Rosa, mondd el anyának, hogy ismerkedtetek meg! - vigyorgott Leigh, és mellém állt, majd barátiasnak tűnve, de bunkón átkarolt.
- Engedj el - léptem távolabb, és hagytam, hogy Lys elém álljon.
- Miért, először nem ennek örültél?! Mondd csak el anyámnak, miért is vagy egy értéktelen kurva!
- Takarodj innen - mondta Lysander Leighnek, aki elvigyorodott.
- Mi az, öcsikém, talán nincsen igazam?
- Menj el - mordult Lys a bátyjára. Én ekkor már zokogtam.
Leigh elvigyorodott, és mintegy védekezésül feltartotta a kezét.
- Már itt sem vagyok.
Ahogy Leigh elhagyta a házat, könnyes szemmel Lys szüleire és nagyszüleire néztem.
- Sajnálom... - mondtam, aztán felszaladtam Lys szobájába. Az ágyára fekve betakaróztam, és összehúztam magam olyan kicsire, amilyenre csak tudtam. Így zokogtam a megalázó helyzet miatt, és hihetetlen rosszul éreztem magam. Leigh azt vágta az arcomba, amit tényleg megtettem, és ez hihetetlenül fájt. Tudtam, hogy ezek után annyira sem leszek kívánatos ebben a házban, mint előtte.
Mert olyan meggondolatlan vagyok...
- Kicsim, nincs semmi baj - karolt át Lys, mikor befeküdt mellém, én pedig hozzábújva még jobban zokogni kezdtem.
- Nem hiszem el, hogy ezt csinálta... - mondtam sírva.
- Rosa, ne aggódj. Nem lesz gond, nem az történt, amit Leigh elmondott.
- De, igen, pontosan azt tettem, amit elmondott! - megtöröltem a szemem.
- Nem igaz, mert mi szerelmesek vagyunk! - Lys az arcomat a kezébe vette. - Én sosem szerettem úgy senkit, mint téged, és tudom, hogy te sem!
Lehunytam a szemem - Lysnek igaza volt.
- Úgyhogy kérlek, ne mondd, hogy minden a te hibád, mert meghazudtolod a szerelmünket... tudom, hogy ez kettőnk között igaz - azzal megszorította a kezem.
- Szeretlek... - nyöszörögtem, és közelebb bújtam Lysanderhez.
- Én is szeretlek.
Míg Lys a hátamat simogatta, én szép lassan lenyugodtam, és hamarosan el is aludtam...

26. Fejezet

Idegesen igazgattam magamon a ruhát. Nagyon féltem, hogy mi lesz, és az ujjaimat tördeltem.
- Ugyan, simán megcsináljátok! – biztatott Deborah.
- Könnyű azt mondani… - sóhajtoztam, és beültem a kocsiba. Lysander mellettem foglalt helyet, Deborah az anyósülésen, és Castiel vezetett.
- Na, akkor merre indulunk? – kérdezte a vörös a barátnőjét.
- Itt jobbra, aztán egyenesen. Előbb menj el a suliig, onnan mondom.
Csendben telt a következő néhány perc, én pedig végignéztem a ruhámon. Még sosem volt rajtam ilyen összeállítás, de bevallom, tetszett: fekete harisnya volt rajtam, fekete bakanccsal, farmer rövidnadrággal, egy fekete, kivágott, de nem teljesen testhez álló atlétával és a nyakamban egy piros kendővel. A hajam ki volt vasalva, és Deborah kicsit feltupírozta, de a sminket én csináltam.
A smink csak az én feladatom.
Idegesen forgattam a kezem, míg Lysander meg nem fogta azt.
- Ne idegeskedj, ügyes vagy. És azok is leszünk.
- Itt balra – hallottam Deboraht.
Sóhajtottam.
- Tudom, csak… annyira furcsa, ez életem első fellépése. Te nem izgultál az elsőnél?
- Itt pedig jobbra – mondta a lány megint Castielnek.
- De, izgultam, viszont jól megcsináltuk, és azóta sokkal könnyebb fellépésekre menni. A legfontosabb, hogy keress valakit a tömegben, akit tudsz nézni, és megnyugtat. Attól jobb lesz, hidd el – mosolygott rám Lysander, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Megígéred, hogy akkor sem fogsz utálni, ha miattam nem lesz karrieretek?
- Akkor megölünk, tudjál róla, kiscsaj! – kiabált hátra Castiel, ezzel még idegesebbé téve engem. Fantasztikus, rajtam van a felelősség, akkor teljesen mindegy, ugrott az egész, inkább el se menjünk.
- Cast, ne mondd ezt neki, mert ideges lesz! – morogta Deborah. – Itt balra.
- Ne aggódj, sikerülni fog, Rosa. Én itt leszek neked végig – Lysander újból megszorította a kezemet, én pedig rámosolyogtam.
- Köszönöm, el sem hiszed, mennyire sokat jelent ez nekem.
- Itt jobbra. – Deb hangja kezdett kicsit zavarni, de ezek után Castielé annál inkább, ugyanis fél perc múlva megszólalt.
- Ez zsákutca.
- Az lehetetlen – Deborah körbenézett, én pedig egyre idegesebbé váltam.
- Eltévedtünk?
- Nem, nem tévedtünk el, csak… rossz irányba jöttünk. – mondta Debbie.
- Akkor menjünk gyorsan a jó irányba – hadartam, és már ropogtattam is az ujjaimat.
- Ne, idegesít – morgott Castiel, és kitolatott az utcából. – Akkor, merre?
- Hát… akkor jobbra. – mondta Deb. Hamarosan elérkeztünk a következő kereszteződéshez, ahol megint jobbra fordultunk. Egy jó tíz perce mentünk, mikor a telefonomra néztem. Még öt percünk volt odaérni.
Feltűnt, hogy nagy a csend, és hogy leálltunk, ezt a pillanatot használtam fel arra, hogy előre nézzek.
- Még öt percünk van odaé...
Elakadt a szavam, mikor rájöttem, hogy eljutottunk ugyanahhoz a zsákutcához, ahonnan nemrég jöttünk ki.
Hát ezt nem hiszem el.
- El fogunk késni, nem gondoljátok?! – mondtam idegesen, és a fejem a tenyerembe hajtottam.
- Ne parázz! – Castiel hátrafordult hozzánk. – Lys, te nyugtasd meg. Deborah, vedd elő a GPS-t.
- Nincs semmi baj, odaérünk időben. – mosolygott rám Lys, és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Nagyon remélem – suttogtam, és nekidőltem a fiúnak.
- Nem kapcsol be! – hallottam Deboraht. Fantasztikus, ma már nem leszek nyugodt, úgy gondolom…
- Tedd töltőre.
Pár percet szerencsétlenkedtünk, míg sikerült végre mindent előkészíteni, és beírni a hely nevét. Nem sokat kellett várnom Castiel szitkozódásának kezdetéig.
- Komolyan, Deborah?! Negyed órára van a hely, a másik irányba!
- Ne ordíts már velem, tehetek én róla, hogy elfelejtettem az utat?
Castiel olyan hülyén nézett Debbiere, hogy az felsóhajtott, aztán nekiállt kiabálni.
- Ne nézzél már, hanem menjünk végre!
Már akkor öt perces késésben voltunk, mikor másodjára fordultunk ki a zsákutcából, és indultunk el ténylegesen abba a kocsmába, ahol a fellépés lesz. Csodálom, hogy a helyet a nagyivó Castiel sem ismerte, pedig neki aztán mondhatod, hogy kocsma – tíz másodperc alatt felsorol ötöt, elmondja az előnyeit, hogy ki a pultos, és hogy hol található.
És ez még csak tíz másodperc.
A kocsma felé tartó úton bekaptuk az összes piros lámpát és majdnem dugóba keveredtünk (az este közepén!), de végül elértünk a helyre. A tenyerem már nyirkos volt az izzadságtól, amit az idegesség okozott, és az sem segített, hogy Lysander próbált megnyugtatni.
A kocsmába belépve egyből rájöttem, miért nem ismerte a helyett eddig Castiel. Minden magányos, antiszociális, idegbeteg ember itt volt, és szinte féltem belépni. A zene, ami szólt, már akkor öngyilkosságra biztatott, mikor bementem, és alig vártam, hogy végre kifelé léphessek a helyről.
Hát még, mikor megláttam Ninát…
Ott ült, a pultnál, valami barátaival – gondolom -, és iszogattak. Úgy nevetett, mint egy aranyos kislány, és ez feldühített, hiszen ami aranyos, az kell a fiúknak, és Lysander egy fiú. Mindenesetre, nem fogom a közelébe engedni.
Elindultunk a színpadhoz, és megálltunk a fickó előtt, akinek Deborah beszélni kezdett.
- Helló, bocsi, hogy késtünk, csak dugóba keveredtünk, meg minden…
- Már nem léphettek fel. – mondta a pasi komolyan, és elfordult Debbietől. Olyan zavarba ejtő és kínos volt ez az egész, hogy még egy okot találtam a gyors eltűnésre a helyről, de még a kerületből is.
- Figyelj, tényleg sajnáljuk, de ez nekünk egy felvételi-féleség is… Eljöttek megnézni minket menedzserek – folytatta Debbie. A pasas ránézett.
- Hát, akkor kár, hogy késtetek.
- Engedjen fel minket a színpadra, ha már ingyen csináljuk a bulit, rendben? – állt Castiel a fickó elé, már kissé idegesen. – Csak mert kétlem, hogy egy ilyen helyen általában nagy hangulat szokott lenni.
- Tudjad már, kivel beszélsz, fiam! – mordult rá Castra a csávó, de végül sóhajtott egyet. – Menjetek, de aztán olyan gyorsan húzzatok el, amilyen gyorsan csak tudtok! Nekem nincs szükségem ilyen bandára.
- Köszönjük – mondta Castiel, és felszaladtunk a színpadra. Nagyon zavarban voltam, csak szorongattam a mikrofont, míg a többiek mindent megcsináltak, és attól sem nyugodtam meg, hogy mindenki engem bámult. Ijedten néztem körbe az érdeklődő tekinteteken, és kiszúrtam egy srácot a tömegben. Vasalt, majdnem az álláig érő, fekete haja volt, ami az arcába lógott, szerintem nem is látott engem, szóval úgy gondoltam, ő jó pont lesz, majd őt bámulom végig, és akkor nem lesz baj.
- Helló, mindenki! – kiabált Castiel a mikrofonba, én pedig összerezzentem. – Bocsánat a késésért, egy kis technikai hiba lépett fel. Na, akkor mehet a buli?
Visító lányok jelezték, hogy igen, tehát a fiúk nekiálltak gitározni, Deborah pedig dobolni, és nekem is eljött az időm: énekelnem kellett.
Elrontottam.
Már az első sort elrontottam, elcsúszott a hangom, meg minden, és leálltam. Castielék is befejezték a dolgot, és a vörös odajött hozzám.
- Jól vagy?
Bólintottam.
- Akkor próbáljuk meg még egyszer. Nyugi, nem lesz semmi baj.
Nagy levegőt vettem, és szétnéztem. Nina úgy nézett rám, mintha elrontottam volna a legjobb szórakozását, és hihetetlenül feldühített. Mikor elkezdődött a zene, tökéletesen vágtam bele a dalba, és olyan jól sikerült, hogy a tömeg végigtombolta velünk a számot.
Hihetetlen volt közönség előtt énekelni. Minden fáradozásom, a próbák, a fájó torkom a több órás éneklés után – megérte. Amikor láttam, hogy az emberek mennyire beleélték magukat a dologba, olyan erőt adtak nekem, amit még sosem éreztem. Igyekeztem mindent beleadni, és ahogy láttam a fiúk és Deborah arcát, sikerült is jól teljesítenem.
Castiel és Lysander duójánál pihentem egy kicsit, aztán a maradék két számot is végigénekeltem, és hatalmas taps mellett léptem le a színpadról a többiekkel. A menedzser, aki végig figyelte a produkciónkat, pedig nem más volt, mint a kocsma tulajdonosa. Mikor Castiel meglátta, már fogta a fejét, hiszen úgy gondolta, hogy már eljátszotta az esélyét az egész bandának, elvégre, hogy beszélt ezzel a fickóval? Egyébként a menedzser vigyorogva fogadott minket.
- Ezt komolyan gondoltátok? – kérdezte, és elnevette magát. Olyan csalódott lettem, hogy képes lettem volna ott helyben elsüllyedni, és soha többé nem jönni elő.
Tudtam, hogy el fogom rontani…
- Ez fantasztikus volt, hogy képzeltétek, hogy nem mutatjátok meg magatokat korábban? A szerződés részleteit akár holnap is megbeszélhetjük.
- Basszus, köszi! – vigyorgott Deborah, és örömében ugrálni kezdett.
- Elnézést a viselkedésemért, és… kösz a lehetőséget. – mosolygott Castiel a pasira. Én örömömben átöleltem Lysandert.
- Hé, kislány – szólt rám a pasi.
- Igen? – fordultam felé.
- Te nem akarsz benne lenni a bandában? Nagyon jól nyomtad.
Elvigyorodtam.
- Nem, köszönöm, a tehetségemmel elnyomnám őket – poénkodtam. – Nem, tényleg, nekem a divattervezés az álmom. Viszont köszönöm a lehetőséget.
- Hát, rendben. Akkor jó a holnap megbeszélni a részleteket?
Miután a menedzser elment, Nina rontott rá Lysanderre, és átölelte, majd vinnyogott neki.
- Lys, kicsim, olyan ügyes voltál!
Engem elfogott a féltékenység, és úgy döntöttem, leszarom a kisasszonyt. Ahogy arrébb ment egy kicsit, átkaroltam Lysandert, és Ninára mosolyogtam.
- Minden sikeres férfi mögött áll egy nő.
Miközben Nina arcáról lefagyott a mosoly, Lysander rám vigyorgott, látva a féltékenységemet, aztán ott, helyben megcsókolt.
Én pedig viszonoztam.
Nem is hallottam, mikor ment el Nina, de nem láttam többet az este folyamán. Nevetve léptünk ki a kocsma ajtaján, és kint vártuk Deborahékat.
- Enyje, milyen féltékeny vagy – vigyorgott Lysander boldogan, én pedig átöleltem, és a szemébe néztem.
- Persze, hogy az vagyok, amikor valaki olyanra hajtanak rá, akibe szerelmes vagyok.
Lys meglepődötten felhúzta a szemöldökét, én pedig elnevettem magam.
- Szeretlek! – mondtam mosolyogva. Lysander örömében felkapott, megpörgetett a levegőben és szorosan magához vonva megcsókolt, én pedig nevettem az örömén. És végre én is nagyon boldog voltam.
Mikor Deborahék kijöttek, elvittek Lyst és engem a Lysanderék házához. Nem is volt kérdés, hogy ott alszom ma náluk – hiszen most, hogy megtettük ezt a lépést, sok dolgunk lesz a szobájában…

25. Fejezet

- Rajta van a feltét, tehetem a sütőbe?
- Persze, aranyom.
Betettem a tepsit az említett helyre, és felültem a pultra.
- Laure néni, meddig sül egy pizza?
- Majd meglátod, te kis kíváncsi. - nevetett Lysander mamája, engem pedig elfogott a bűntudat.
- Laure néni, el kell mondanom valamit - sóhajtottam.
- Mi az, kedvesem? - fordult felém mosolyogva a néni.
- Mi... szakítottunk Leighvel - hajtottam le a fejem.
- Ó, de kár - mondta Laure néni, de hallottam a hangján, hogy nem szomorú, sőt, mikor felnéztem, huncutul mosolygott.
- Nem tetszik szomorú lenni? - kérdeztem félve, mire Laure néni nevetett egy kicsit.
- Miért, azt szeretnéd, hogy szomorú legyek?
- Dehogyis! - vágtam rá ijedten, ő pedig megint nevetett rajtam.
- Nem haragszom rád, Rosa. Ne is érezd rosszul magad miatta.
- Köszönöm - mosolyogtam hálásan, és átöleltem Laure nénit. - Köszönök mindent.
- Lysander és Castiel a parkban vannak, menj, váltsd le az uramat! Csókolom, Laure néni, hogy tetszik lenni? - rontott be Deborah a házba.
- Megyek. - sóhajtottam, és felöltöztem. Elköszöntem Debbietől és Laure nénitől, majd mielőtt a parkba mentem volna, megvettem a szülinapi ajándékot Lysandernek. Utána nemsokára találkoztam a két fiúval, Castiel éppen cigizett, Lysander meg nézte.
- Sziasztok - ültem le melléjük a padra, amin ülve vártak engem.
- Na, én akkor megyek is - vigyorgott ránk Castiel, és ott is hagyott minket. Szuper, ennél gyorsabban nem is tudta volna elérni, hogy zavarban legyek Lysander előtt, és kínosnak érezzem a helyzetet.
- Hogy vagy? - kérdeztem végül, Lysander pedig elmosolyodott, és hitetlenkedőn megrázta a fejét.
- Mi az? - fordultam felé.
- Rosa, nem kell kényelmetlenül érezned magad velem.
- Én nem is... - tudva, hogy Lysander gyűlöli a hazugságot, módosítottam a válaszom egy sóhajtás kíséretében. - Csak attól félek, hogy ezek után megromlik a kapcsolatunk. Én nem tudok elsiklani a felett, ami történt.
- Én sem, Rosalia, hidd el.
Lysander megszorította a kezemet, én pedig szemlehunyva tűrtem az érintését.
- Leigh nem beszél veled? - kérdeztem végül Lysandert, akik megrázta a fejét.
- Hiába hívom.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem.
- Nem a te hibád, és ne is gondold ezt - simogatta meg a hüvelykujjával a kézfejemet Lysander. - Nem szeretnél elmenni egy étterembe?
- Most? Neeeem - ráztam a fejem nagy mozdulatokkal.
- Egy pizza esetleg?
Eszembe jutott a pizza, amit éppen Laure néni sütött Lysandernek
- Á, nem, köszönöm - nagy mozdulataim, és hogy hangosan beszélek, jelezték, hogy ideges vagyok. Jó, hogy nem azt mondtam, hogy "véletlen sem azért nem vagyok éhes, mert a szülinapi bulidon lesz sok kaja", mint a filmekben.
- Csak nem ülhetünk kint a hidegben - mosolygott rám Lysander.
- Akkor csak igyunk egy forró csokit - rukkoltam elő az ötlettel. Elsétáltunk a legközelebbi kávézóhoz, és beültünk.
Rájöttem, hogy Lysandernek igaza volt, hiszen a kávézóba beérve bizseregni kezdett az arcom és a kezeim, és alig vártam, hogy a hideg után végre felmelegedjek egy jó forró csokival. Miután megkaptuk az innivalónkat, leültünk egymással szembe és inni kezdtünk. Az első pár korty után már éreztem, hogy kezdek jobban lenni, és végre érzem a végtagjaimat, ennek örömére jólesően fel is sóhajtottam.
- De jól esik - hunytam le a szemeimet, és csak akkor nyitottam ki őket, amikor Lysander megfogta a kezem. Elfogott a kellemes bizsergés, ennek ellenére megijedtem és majdnem félrenyeltem a forró csoki maradékát a számban.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni - suttogta Lysander.
- Semmi baj, csak elbambultam. - mondtam halkan, megrázva a fejem, hátha elmúlik a furcsa érzés, amit képtelen voltam beazonosítani. Csendben kortyoltam még néhányat az italomból, majd azt néztem, hogy Lysander mennyit ivott már meg. Üres volt a pohara, így én is gyorsan megittam a sajátomat.
- Mehetünk - mosolyogtam Lysre.
- Várj, ott van egy kis csoki - Lysander lassan a szám sarkához emelte a kezét, és óvatosan letörölte az ital maradékát onnan, közben pedig észre sem vette, hogy a szemét bámulom, ami úgy csillogott, mint mikor mi ketten...
Lehunytam a szemem, és a hasam görcsbe rándult az élményre. És az a fiú, akivel ez megtörtént, most éppen velem szemben ül. Már nem a számat törölte, az egész tenyerét az arcomra tette, úgy cirógatott. Sóhajtottam egyet és a kezébe fektettem az arcom.
Pár percig ültünk így, amikoris egy visító lánycsoport lépett be, ezzel megzavarva a csendes idillt, szóval sikerült kizavarni minket a meleg, barátságos kávézóból.
Már akkor szitkozódtam a lányok miatt, akik kiűztek minket az említett helyről, amikor kiértem a téli levegőre. Egyből kirázott a hideg, és atomsebességgel cipzáraztam be a kabátomat, hogy véletlen se fázzak még egy rövid pillanatra sem.
Gyűlölöm a telet.
Lysanderrel, miután teljesen felöltöztünk kint, egymásra pillantottunk.
- Nem szeretnél hazamenni? - kérdezte, látva azt, hogy hiába vettem fel a kabátom, továbbra is reszketek.
Eszembe jutott, hogy még díszítésben van a ház, tehát megijedtem.
- Nem! - vágtam rá gyorsan.
- Ott is lehetünk együtt... - suttogta néhány perc néma csend után a fiú. Borzalmasan zavarban érezte magát, ahogy én is, mikor rájöttem, hogy Lysander nem tudja, hogy ez egy elterelő-hadművelet, tehát azt gondolja, hogy azért járkálunk a városban, mert képtelen vagyok elengedni őt.
- Lysander, én... - eleinte nem tudtam, mit mondjak, tehát egy hülye ötlet jutott eszembe - szeretnék elmenni a parkba, mielőtt elmegyünk hozzátok.
Azzal a lendülettel (a zavar lendületével, mert még mindig nem tudtam, mit csináljak) elindultam a park felé. A baj csak az volt, hogy át kell vágni egy úton, és én nem láttam a felém közeledő autót.
- Állj meg! - szólt rám Lysander, de mire felfogtam volna, hogy mit mond, megfogta a csuklómat és gyorsan visszarántott a járdára. Egyenesen a karja közé, amikkel védelmezőn ölelt át, és láttam rajta, hogy nem is akar elengedni.
- Miért vagy ilyen figyelmetlen? - mosolygott rám megkönnyebbülten a fiú. - Bajod eshetett volna.
- Ne haragudj - biggyesztettem le a szám, Lysander pedig megfogta a kezem, és óvatosan, de határozottan megszorította.
- Inkább vigyázok rád. - mondta komolyan, és kézen fogva mentünk tovább a park felé. Eleinte zavarban voltam, és éreztem, hogy Lysander is, nem is tudtam, mit mondjak neki.
- Nézd, milyen szép - mutattam egy fára, amit fújt a szél, így a levelek szép lassan lehullottak a földre.
- Tényleg szép - mosolygott Lysander rám, majd látványt nézte velem együtt. Jó, nyilván léteznek ennél sokkal jobb dolgok is, egy kis szellő, meg néhány vizes falevél nem olyan nagy dolog, de ha valakivel együtt nézed, aki fontos neked, sokkal jobb az egész. Lysanderrel hamar feloldódott köztünk a feszült légkör, és mire tényleg a parkba értünk, úgy viselkedtünk, mint az igazi, hónapok óta együtt járó szerelmesek.
Elsétáltunk a parkba, és a tavat bámultuk (megint nem találtunk jobb elfoglaltságot). Én viszonylag hamar meguntam a vízfelszínen tükröződő felhők lassú játékának monoton bámulását, miközben hideg levegő fújta a lábam, ezáltal arra késztetve, hogy fázzak, tehát nekiálltam nézelődni. Hamar megláttam a part túloldalán egy hajléktalant, és úgy gondoltam, nekiadom azt a szendvicset, ami nálam volt. Elindultam felé, Lysander pedig észre sem vette, hogy nem nézem vele a vizet. Hamar átértem a túloldalra, és kezemben a szendviccsel odaálltam a bácsi elé.
- Csókolom, hoztam önnek szendvicset! - mosolyogtam rá.
- Hű, azannyát, kisangyalom, köszönöm, de látok itt ennél sokkal finomabbat... - ekkor jöttem rá, hogy a pasas részeg, és lefagyott az arcomról a mosoly, mikor erősen megszorította a vádlimat a földön fekve, és abban kapaszkodva próbált felállni.
- Engedjen el! - sikítottam, és rángattam a lábam.
- Ugyan már, csak játszunk egy kicsit...
- Nem fognak. Hallotta a kisasszonyt, engedje el - lépett végre hozzánk Lysander. Ekkor már sírtam a félelemtől.
- Ő jött ide, ő akart velem lenni... - ekkor már a combomat fogdosta, én pedig könnyes arccal bámultam Lysanderre, aki hamar megunta a várakozást, hogy a fickó elengedjen. Megfogta a kabátját, és egy egyszerű mozdulattal, durván felrántotta mellőlem a csövest, aki ijedtében el is engedett. Csillogott a szeme a félelemtől, ahogy Lysandert bámulta. Sosem láttam még ilyen idegesnek, szinte én is féltem tőle.
- Azt mondtam, engedje el a lányt - mondta halkan. - Miért nem engedte el?
- Jó, rendben, bocsánat, a tied, azt csinálsz vele, amit akarsz - habogott félve a pasas, mire Lysander nagyot lökött rajta, és hagyta, hogy elessen. Ezután felém indult, és látva az arcomon, hogy tőle is megijedtem, lassan ölelt át.
- Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson...
- Lysander... - suttogtam, és a megkönnyebbüléstől a mellkasára hajolva zokogni kezdtem. Ő a hajamat simogatta és megnyugtatóan suttogott nekem.
- Nincsen semmi baj... most már nem fog bántani téged. Itt vagyok neked, és itt is leszek mindig...
- Köszönöm - suttogtam Lysandernek, mikor kiértünk a parkból.
- Jól vagy? - kérdezte, mire bólintottam. Idegesen folytatta. - Hogy lehetsz ilyen meggondolatlan? Ha egyedül vagy, ki ment meg? Ez ma már a második baleseted, meg akarsz halni?!
- Ne haragudj... én... - át akartam ölelni Lysandert, de ő hátrébb lépett egyet.
- Inkább menjünk.
Ekkor megcsörrent Lysander telefonja.
- Szia, mama.
Laure néni olyan hangosan beszélt, hogy még én is hallottam.
- Szia, kedvesem, nem jöttök Rosaliával hozzánk? Sütöttem almás sütit!
- De, mama, öt p...
- Remek, addig megterítek!
Azzal kinyomta.
Néma csendben sétáltunk el Laure néniék házához. Mikor Lysander megfogta a kilincset, utána szóltam.
- Kérlek, ne haragudj rám!
Elég gyászosan csenghetett a hangom, mert Lys visszafordult, és odalépett hozzám.
- Rád lehetetlen haragudni. - mondta halkan. Bámultam néhány pillanatig, aztán a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy izmos karjaival megtart, ahogy ő is átölel engem, és pár percig nem is mozdultunk meg. Mikor végre kibékültünk, Lysander rám mosolygott.
- Na, bemegyünk?
A házba beérve megörültem a meleg levegőnek, és levettem a kabátom, míg a többiek a "meglepetés" mondat után előbújtak a rejtekhelyükről és egyesével felköszöntötték a fiút. Utoljára én álltam elé.
- Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mit vegyek neked - mosolyogtam Lysanderre a szemébe nézve. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm - Lys is halvány mosolyra húzta a száját, és adott két puszit az arcomra. Kivette a jegyzetfüzetet az ajándékzacskóból, én pedig lehunytam a szemem. Egyszer lesz nagykorú az ember, nem hiszem, hogy egy jegyzetfüzetre vár és egy üveg pezsgőre...
Mondjuk hozzá lehet tenni, hogy a jegyzetfüzet bőrkötéses, és külön Lysandernek készíttetem (az elején van tőlem egy kedves üzenet, és a közös képünk is bele van nyomtatva, ami még valamikor régen készült), a pezsgő pedig márkás.
Tehát, mikor Lysander meglátta a képet a jegyzetfüzetben, elnevette magát. Végiglapozta a kis noteszt, aztán rám pillantott.
- Nagyon köszönöm.
Nem válaszoltam, hiszen ilyenkor nem mondják, hogy nincs mit, szóval inkább csak az asztalhoz invitáltam a fiút, és mikor a többiek is leültek, enni kezdtünk. Direkt a pizzát kóstoltam meg, mert kíváncsi voltam, hogy sikerült. Ahogy az első falatot a villámra szúrtam, és számba tettem, majd megízleltem az egészet, rájöttem, hogy szuper szakácsnő lennék.
Talán a következő életemben, egy távoli univerzumban, de csakis akkor, ha az ott élők nem éreznek ízeket, vagy mazochisták.
A pizza olyan gusztustalanul borzalmasan ízetlen volt, hogy azt hittem, menten kiszaladok a fürdőszobába és kihányom azt az egy falatot is, amit megettem. Úgy döntöttem, inkább Laure néni főztjéből választok valamit, és azt eszem. Sikerült is a dolog, a csirkecomb valahogy jobban is ízlett, mint a vízízű, sonkás 'kenyér', és végre nem ragadt a fogszabályzómba a hús, ugyanis már nem viseltem, ha valaki elfelejtette volna. Még mindig áldom miatta az eget. Az sem érdekel, ha a gyerekemnek fordítva nőnek ki a fogai, sosem fogom kitenni olyan fájdalmas beavatkozásnak, mint a fogszabályzóval való élet.
Nyilván, nem volt olyan rossz, de ha már a barátom zenész, művészi pályán lehetnék színésznő. Értek hozzá.
Elpirultam, ahogy rájöttem, hogy már megint a barátomként említettem Lysandert. Lassan lenyeltem a falatot, amit előbb majdnem félrenyeltem, aztán Lysre néztem. Éppen a mamájának magyarázta, hogy Castiel nem eredeti vörös, csak befestette a haját. Ahogy elnéztem a mozdulatait, azon gondolkodtam, hogy bár szokatlan lenne vele együtt lenni, meg tudnám szokni. Sőt, élvezném is.
Lysander, mintha érezné, hogy figyelem, rám nézett.
- Mi az? - kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem.
- Semmi, csak... jó itt lenni.
- Örülök, hogy jól érzed itt magad. Én is szeretem, ha itt vagy.
Nagyon örültem neki, hogy ilyeneket hallok, egyszerűen annyira biztos voltam Lysanderben, mint...
mint Leighben soha.
- Mi a baj? - kérdezte Lys.
- Csak elgondolkodtam... semmi - látva Lysander arcát, megváltoztattam a mondanivalóm. - Nem mondhatom el, tudom, hogy rosszul esne neked.
Én arra céloztam, hogy Leigh jutott eszembe, de láttam, hogy Lysander másra gondolt. Nagyon idegessé vált. Mivel a vacsora véget ért, felálltunk az asztaltól.
- Gyere, menjünk fel a szobámba, ott majd megbeszéljük - sóhajtott Lysander, én pedig követtem, hiszen nem akartam sokáig ilyen idegesnek látni.
Meg akartam nyugtatni őt, ami azért volt furcsa, mert amikor Leigh ideges volt, nem akartam semmit, csak ott hagyni - hadd oldja meg ő a saját problémáját...
De nem rá szeretnék most gondolni.
Ahogy beléptünk Lysander szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót, Lys járkálni kezdett és nagyokat sóhajtozott. Mikor közelebb léptem hozzá, azt is észrevettem, hogy remeg. Egyből elfogott a bűntudat, hogy valami rosszat mondtam, és ezzel felidegesítettem őt...
- Hé, állj már meg - léptem elé, és átöleltem. Lysander kétségbeesetten ölelt magához, én pedig a szemébe néztem.
- Miért vagy ilyen ideges?
Lysander újból nekiállt járkálni, és közben beszélt hozzám.
- Rosa, én nem akartam, hogy megijedj tőlem! Csak meg akartalak védeni attól az embertől, én rád akartam vigyázni... - Lysander leült az ágyára, és a lábai közé hajtotta a fejét. Idegesen túrt a hajába. - Rosa, ha... ha még egyszer elveszítelek, azt nem fogom kibírni...
- Te miről beszélsz? - letérdeltem Lysander lábai közé és felemeltem a fejét. Könnyes volt a szeme. - Úristen, Lysander, nyugodj meg! Nem fogsz elveszíteni, nem erre gondoltam lent, hanem, hogy... - zavaromban megköszörültem a torkomat. - Hogy veled jobb, mint Leighvel volt valaha.
- Akkor... - bámult rám a fiú. - Nem félsz tőlem?
- Dehogyis, Lysander! Én... - kezdtem, de Lys belém fojtotta a szót, mikor átölelt.
- Annyira féltem, hogy el foglak veszíteni, Rosa. Istenem, el nem tudom mondani, mennyire szeretlek...
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és nyomtam egy puszit Lysander arcára.
- Te sosem mondod, hogy te is szeretsz engem... - suttogta kicsivel később Lysander. És tényleg igaza volt, soha nem mondtam még neki, pedig szeretem őt.
- Én i...
- Nem kell itt szerelmeskedni, próbáljunk! - rontott be Deborah Castiellel együtt, én pedig sóhajtottam egyet. A szerelemvallás valahogy nem jön össze...
Lysanderre néztem, aki csak szomorú mosollyal megrázta a fejét. Kissé rosszkedvvel kezdtem el énekelni, de az első szám után jobban éreztem magam, hiszen nem hibáztam. A többi számot is ügyesen, hibátlanul el tudtam énekelni, és ennek annyira megörültem, hogy egyre inkább izgatott kezdtem lenni az ideges helyett.
- Na, Lys, megmondtad már neki? - vigyorgott Castiel Lysre a próba után.
- Még nem - mondta a fiú, én pedig ránéztem.
- Mit kellett volna elmondanod?
- Inkább... adni szeretnék valamit. - mosolygott Lys, és a szekrényéből elővett egy nagy díszszatyrot. Belenéztem, és kivettem belőle egy fekete csizmát, zöld selyemszalaggal.
- Lysander, ez gyönyörű! - öleltem át a fiút, és puszit nyomtam az arcára. - De nem úgy van, hogy a szülinapodon kapsz, nem pedig adsz?
- Folytasd csak, Lys! - vigyorgott Castiel, Lysander pedig rám nézett.
- Ez lenne a dolog másik fele. Szeretném, ha eljönnél velem a karácsonyi bálba, és ezt viselnéd.
- Rendben. - mosolyodtam el. - De akkor én varrok hozzá ruhát.
- Hű, azt megnézem! - vigyorgott ránk Deborah. - Na, de most irány öltözni, mert mennünk kell a fellépésre!

24. Fejezet

Addig zokogtam kint a hidegben, vacogva, és úgy kinézve, mint egy öt éves, míg valaki mellém nem ült.
- Mi a baj?
- Hol hagytad Ninácskát? - néztem Lysanderre.
- Kit? - vonta fel a szemöldökét.
- Hát az új barátnődet.
Lysander rosszallón rám pillantott.
- Ez hülyeség.
- Miért?! - kérdeztem idegesen. Tudniillik, Lysander nem szereti a kirohanásokat, meg egyébként is, semmi közöm az ő magánéletéhez, így meglepődtem, hogy nem állt fel egyből és ment el. Ő inkább bámult rám egy kicsit, majd megcsókolta a homlokom, csak azután állt fel. Ahogy hátat fordított nekem, elfogott a rossz érzés, rájöttem, hogy valami még hiányzik, még nem engedhetem így el, aztán hamarosan rá is jöttem, mi az.
- Várj - szóltam utána halkan, és mikor hátrafordult, közelebb léptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Lysander magához húzott, és a csók után elmosolyodott.
- Na, pont ezért nem kell nekem Nina.
Elmosolyodtam, és végre megkönnyebbülten átöleltem Lysandert, majd eldöntöttük, hogy próbálunk kicsit.
Belépve a koliba megkerestük Castielt és Deboraht.
- Na, gyakorolhatunk végre? – kérdeztem.  – Lustábbak vagytok, mint én!
- Elmész a francba, Vasmosoly, nem tudom, ki mondott le legalább öt próbát – vigyorgott rám Castiel.
- Most gyakorlunk, vagy beszélgetünk? – kérdeztem, tovább piszkálva Castielt, aki inkább beletörődött abba, hogy most fárasztó vagyok, és nekiálltunk gyakorolni. Mindenki elég jól teljesített, tehát nem sokat, egy órát gyakoroltunk, és tényleg csak minimális hibáink voltak, olyannak, aki nem ismeri a dalt, talán fel sem tűnt volna. Reménykedtem, hogy ez lesz a legnagyobb gondunk a holnapi fellépésen.
- Itt, amikor ezt énekeled, kicsit vidd még feljebb a hangod, különben el fog csúszni – mutatott Deborah az egyik szóra a kedvenc dalom refrénjében, mire bólintottam, és megpróbáltam úgy elénekelni.
- Fantasztikus. Holnap nagyon ügyesek leszünk – vigyorgott Deborah.
- Remélem, nem rontom el… - sóhajtottam.
- Akkor megölünk, Vasmosoly – mondta Castiel.
- Cseppet sem vagy megnyugtató – túrtam a hajamba, Lysander pedig egyből a védelmemre sietett.
- Ne aggódj, biztosan nem fogja elrontani, és ha mégis megtenné, majd besegítek, senki nem fog rájönni.
Hálásan mosolyogtam ezután Lysanderre, aki viszonozta a gesztust, és nem tudtuk nem észrevenni Deborah és Castiel ’ebből lesz valami’ vigyorát egymásra, amitől kicsit zavarban éreztem magam.
- Még egyszer mindet – mondta végül Castiel, és nekiálltunk elénekelni mind az öt számot, plusz a Rolling in the deep rockos-változatát, mert Deborah szerint az emberek imádják a feldolgozásokat, és szerinte nagyon jó ez a dal. Annyi a változás, hogy ebben én nem nagyon énekelek, inkább csak a srácok, de azért nekem is van elég szerepem benne. Ez a harmadik dalunk után lesz, így tudok legalább pihenni kicsit, és újabb erővel nekikezdeni a többi dalnak.
Szóval, elkezdtük a Please című, pörgősebb számmal, és úgy harminc másodperc után bejött Nina, meg még pár ember. Abba akartam hagyni, de Deborah rázta a fejét, hogy ne, mert tömeg előtt is kell majd énekelnem, legalább szokom, úgyhogy folytatnom kellett. Az első dal sikerült, a másodikban viszont egyszer elcsúszott a hangom, de mentségemre szóljon, hogy akkor, amikor láttam, hogy Nina Lysandert nézi, és a szájába harap.
A harmadik számot szerintem jól csináltuk, a negyedikben pedig, amikor a fiúk énekeltek, szinte tartanom kellett magam, nehogy odamenjek Ninához és felképeljem. Úgy bámulta a barátomat, hogy legszívesebben felgyújtottam volna, és ha lett volna nálam egy pohár víz, inkább megiszom, minthogy eloltsam őt.
Elpirultam a gondolatra, hogy Lysandert a barátomnak hívtam – még ha csak magamban is. Ezen gondolkodva majdnem elrontottam belépni az ötödik számba, de végül éppen sikerült, és szinte hiba nélkül énekeltem el.
Az utolsó szám eleje lassú volt és romantikus, és duettben énekeltük Lysanderrel. Ninára pillantottam, hátha féltékeny, amiért ketten énekeljük Lysszel, de nem zavarta, sőt, szerintem azt képzelte, hogy Lysander ezt csak neki énekli, és ez annyira felidegesített, hogy a pörgős véget szinte életkedv nélkül vittem végig.
- Jó, nem volt rossz, legalább ilyen legyen holnap is – mondta Deborah, és Nina ezt a pillanatot használta ki arra, hogy Lysander nyakába ugorjon.
- Jaj, Lys-cica, olyan ügyes vagy!
- Köszönöm – mondta a fiú, és otthagyta Ninát, hogy beüljön közém és Castiel közé. Nagyon helyes.
Még beszéltünk egy kicsit magáról a holnapi fellépésről, hogy ki mit vegyen fel, aztán úgy döntöttünk, hogy eleget próbáltunk, és elmentünk vacsorázni. Krumplipüré volt rántott hússal, de nem bírtam megenni. A hús finom volt, az el is fogyott, de nagyon kevés, a krumplipüré viszont… büdös, szappan ízű… és nyúlt. Majdnem elhánytam magam tőle.
Nem volt még olyan késő, mégis meglepődtem, hogy csörög a telefonom, és a kijelzőn Laure néni nevét látom. Felálltam az asztaltól, egy csendes helyre mentem, és felvettem a telefont.
- Csókolom, hogy tetszik lenni? – kérdeztem.
- Szia, aranyom, jól, köszönöm szépen. És te? – Laure néni olyan aranyosan szólt a készülékbe, hogy majdnem elsírtam magam, mikor elképzeltem, hogy hamarosam meg fog rám haragudni.
- Én is jól. – mondtam végül. – Miért tetszett hívni?
- Ott van Debbie a közelben?
- Igen, miért?
- Nem tudnátok egy kicsit átjönni? Beszélni szeretnék veletek egy fontos dologról. – a hangján hallottam, hogy izgul.
- Dehogynem, Laure néni, a fiúkat vigyük?
- Isten ments, aranyom!
Elnevettem magam, ahogy elképzeltem az arckifejezését.
- Rendben, akkor nemsokára ott vagyunk, csókolom!
- Köszönöm, aranyom.
Letettem a telefont és megkerestem bent Deboraht.
- Nem érsz rá vagy két órára?
- De, miért? Baj van? – nézett rám Deb aggódón.
- Nem, csak szeretnék beszélni veled. – mondtam. Gyorsan elrángattam a fiúktól, és miután aláírattuk a kimenőt, elindultunk Laure nénihez, és a buszon elmeséltem azt is, hogy mit beszéltünk Laure nénivel.
- Van valami ötleted? – kérdeztem Deboraht.
- Valami igen… de nem jut eszembe…
- Rossz dolog?
- Még azt sem tudom.
Ezek után persze nagyon izgultam, nehogy baj legyen…

~ Lysander szemszöge ~

Ahogy kiléptünk Castiellel az ebédlő ajtaján, beleütköztünk Ninába, aki megint átölelt. Lehunytam a szemem, hiszen eszembe jutottak a régi emlékek – a csókjaink, a pillantásai, hogy mennyire szerelmes voltam…
Mégis eltoltam magamtól, mikor eszembe jutott Rosalia, és hogy sokkal mélyebb érzelmeket táplálok iránta, mint Nina iránt valaha is. És akármilyen szép volt a múlt, Rosalia még akkor is fontosabb nekem, ha végül nem fog velünk történni semmi. A csókja, mint a méz…
- Mi van veled? – fordult felém Castiel. – A helyedben már rég beszéltem volna vele.
Már fent voltunk, a szobánkban, és Castiel az ágyán fekve ütögette a felette levő polcot.
- Nekem nincs szükségem Ninára – mondtam, a fejemet a kezembe hajtva. – Csak tudnám, mi van köztem, és Rosalia között…
- Na, ezt akartam én hallani – vigyorgott Castiel, és felém fordult. – Mit csináltatok, mikor kimentél utána?
- Megcsókolt – mondtam, majd lehunytam a szemem, és visszagondoltam arra, milyen jó is volt.
- Haver, már nincs más dolgod, mint elé állni, és azt mondani, hogy vele akarsz lenni. Hidd el, alig várja, hogy veled lehessen…
- Remélem, igazad van. – sóhajtottam.
- Nekem mindig igazam van.

~ Rosalia szemszöge ~

- Nem hiszem el, hogy képes voltál felidegesíteni azzal, hogy talán rossz dolog, miközben nem is volt az.
Beléptem az ajtón.
- Én csak azt mondtam, hogy talán rossz, de nekem is kimehet a fejemből Lysander születésnapja! A te barátod lesz, nem az enyém. Jut eszembe, akkor most mi van köztetek? – kérdezte Deborah, mikor belépett utánam a Mekibe.
- Megcsókoltam kint – pirultam el. – És azt mondta, ezért nem kell neki Nina.
- De aranyos! – vigyorodott el Deborah.
- De inkább koncentráljunk arra, amit Laure néni mondott. Négyig ne engedjük haza Lysandert, és vegyünk üdítőt, meg nasit, amíg ő takarít.
- Jó, te leszel négyig Lysanderrel, aztán hazahozod, mi meg bevásárolunk Castiellel.
- De… miért én leszek Lysanderrel? – kérdeztem elpirulva, hiszen ilyen hosszú időt azóta nem töltöttem vele kettesben, hogy lefeküdtünk, és már a gondolattól zavarba estem, hogy megint vele leszek.
- Fejezd be a nyávogást, és inkább örülj!
Ekkorra a pulthoz értünk, és nekiálltunk kaját kérni.
- Én egy csibeburger-menüt szeretnék kis krumplival, kólával és egy duplacsokis fagyit.
- Én ugyanezt. – állt mellém Deborah.
- Egybe fizetitek?
- Igen – mondtam, aztán Deborahra néztem, mielőtt elkezdett volna kiabálni. – Holnap helyettem is vesztek nasit, szóval meg ne szólalj.
Vártunk egy kicsit, majd megkaptuk a kaját, és azt, hogy 15 euró.
- Annyi biztos nincs. – mondta Deborah.
- Nézd meg a nyugtát – morgott a pultos srác. – A zacskóban van.
Háromszor néztük át a nyugtát, de nem volt ott.
- Nincs nálunk – mondtam halkan.
- De ott kell lennie – folytatta flegmán a pultos.
- De nincs itt – mordultam rá én is.
- Itt van – adta a kezembe a pultos srác az előtte levő tálcáról. Na, kinél is volt? Mégis úgy bámult rám, mintha én lettem volna a hibás. A nyugtán valóban 15 euró állt.
- Bocsi – mondtam neki, és Deborah kezébe adtam a nyugtát. Mikor a pultos forgatni kezdte a szemét, és hülye picsaként bámult ránk, Deb elé tette a nyugtát.
- Mi csibeburger-menüt rendeltünk, azt is kaptunk, és ezen BigMac van, meg álompite, amikről szó sincs!
- Akkor… ez lesz az – tépte le a nyugtát a gépből. 9 euró. Hoppá.
Visszakaptam hatot, és el akartam sétálni, de a srác nem kért bocsánatot, és ez Deboraht nagyon zavarta. Lenézően a srácra pillantott.
- Látszik, te sem diplomával kerültél ide – mondta, és csak utána ültünk le enni. Ezen még percek múlva is nevettem, és nem tudtam nem észrevenni, milyen gyilkos tekintettel néz minket a pultos.
- Mi van akkor közted és Lysander között? – kérdezte Deborah, és sültkrumplit nyomott a szájába.
- Nem tudom… szerintem nem csak szeretem, nem egy fellángolás… olyan, mintha szerelmes lennék – hajtottam a fejem a kezembe. – Ennek ellenére nem tudom, milyen lenne… képzeld el, évekig csak barátok voltunk, lehet, most belekezdünk egy kapcsolatba és tönkremegy minden, aztán már barátok sem lehetünk…
- Mi is barátok voltunk előbb Castiellel. Rosa, szeretitek egymást, és nem csak pár hónapja. Ne aggódj, nem lesz semmi gond.
- Miért vagy ebben annyira biztos?
A válasz egyszerű volt és nagyon rövid.
- Mert látom, hogy néztek egymásra.
Ezen elgondolkodtam, egészen addig, míg meg nem ettem a kajámat. Ekkor felöltöztünk Deborahval, és elindultunk kifelé… viszont belépett előttünk Sabrina és Christe.
- Na, mi van, ahogy bejövünk, már szaladsz is kifelé? – vigyorgott rám, én pedig teljesen lefagytam. Hihetetlen, mennyire meg tud félemlíteni egy nézéssel…
Szerencsére Deborah kimentett. Máris minket figyelt mindenki, így hangosan válaszolt.
- Hamarosan mindenki kimegy, nem csak mi, mert meg lehet tőled fulladni, olyan büdös vagy? Mondd csak, szoktál te fürdeni?
Választ sem várva kisétáltunk.
- Köszönöm. – mosolyogtam Deborahra.
- Ugyan, a legjobb barátnőmért bármit.

~ Sabrina szemszöge ~

Nem tudom, mit képzelt magáról ez a csitri, de abban biztos vagyok, hogy a kis Rosa egyedül nem mert volna visszaszólni nekem. A nevető arcok láttán inkább elindultunk egy másik Mekibe. Ekkora szégyen nem ért egy ideje, és nagyon feldühített az a lány, aki Rosaliával volt.
Annyira feldühített, hogy máris bosszún törtem a fejem. Az biztos, hogy nem utoljára láttak engem…

23. Fejezet

Ahogy kiléptünk az ajtón, megkértem Lysandert, hogy maradjon tőlünk kicsit távol, mert egyedül szeretném elmondani Leighnek a dolgot. Ő bólintott, szóval gyorsan odasétáltam Leighhez.
- Szia – mondta halkan, és éreztem benne néhány érzelmet. De Lysander soha nem mondaná nekem így, hogy szia. Ilyen kevés érzelemmel, ilyen érzelemmentesen. Lysander úgy mondaná, hogy a lábaim beleremegnének.
- Szia. El kell mondanom valamit. – suttogtam.
- Mit?
Szorosan lehunytam a szemem, és elhadartam a mondanivalómat.
- A tájfutáson Lysanderrel csókolóztunk, és egy hete elvesztettem vele a szüzességemet.
Leigh rám pillantott, nézett egy kicsit.
Aztán elnevette magát.
Ez volt az a pillanat, amikor Lysander elindult hozzánk. Leigh még mindig csak nevetett, és nevetett, aztán megszólalt:
- Jaj, Rosa, ez nagyon vicces volt! Ha nem ismerném az öcsémet, még el is hinném, na de ez a nyámnyila, semmirekellő, gyáva féreg senkit nem tudna megfektetni, főleg nem téged, mivel még engem sem akartál…
- Rosa igazat mond. – szólalt meg halkan Lysander, mikor mellénk ért. Pár pillanatig néma csend volt, majd Leigh is halk beszédbe kezdett.
- Tudom… - itt tartott egy kis hatásszünetet – Csak megvártam, hogy ide gyere…
- Miért? – kérdezte Lysander nyugodtan, de nekem előbb leesett. Azelőtt felsikítottam, mielőtt Leigh kiabált volna.
- Ezért! – üvöltötte, majd bevert egyet Lysandernek. Mikor a fiú hátratántorodott, de nem esett el, befejeztem a sikítást. Leighre bámultam, aki éppen rám mosolygott. Ez persze nem vidám mosoly volt. Úgy mosolygott, hogy kedvem lett volna elásni magam olyan mélyre, hogy soha ne találjanak meg.
- Ribanc. – mondta érzelemmentesen, elém köpött, aztán lassan elsétált. Néhány másodpercig utána bámultam, felfogtam, mit mondott, és Lysander zökkentett ki ebből az állapotból, amikor megérintette a vállamat.
- Jól vagy? – fordultam felé.
- Persze, semmiség. Számítottam rá.
- Elvigyelek orvoshoz?
- Nincs rá szükség – mosolygott.
- De legalább a gyengélkedőre!
- Rosa…
Addig könyörögtem, míg visszasétáltunk az iskola gyengélkedőjére. Míg Lysander bent volt, én a falnak dőltem és nagyokat sóhajtoztam. Mit csináltam?
Laure néni ki fog tagadni a családból, ha megtudja, mit tettem, és nem fog szeretni többet…
Majdnem elsírtam magam, amikor Lysander kisétált a teremből.
- Azt mondták, semmi bajom.
- Akkor jó – sóhajtottam idegesen.
- Rosa. Csak megütöttek. Embernek még nem volt baja abból, hogy megütik. Miért idegeskedsz? – kérdezte Lys, és átölelt. Szorosan hozzábújtam, és miután sóhajtottam egyet, belekezdtem a mondandómba.
- Laure néni nagyon haragudni fog rám, amiért megcsaltam Leight, és nem fog szeretni többet – nyöszörögtem.
- Dehogynem fog szeretni, butus – Lysander a hajamba puszilt, és tovább folytatta: - Mama jobban szeret téged annál, minthogy emiatt haragudjon rád.
- De hát bántottam az unokáját…
- Hogy boldoggá tehesd a másikat. Biztosan megérti.
- Jaj, Lysander, annyira rosszul érzem magam! – a könnyeim lefolytak az arcomon, mire a fiú eltolt magától.
- Ne sírj, kérlek – törölte le a könnyeimet. – Hamarosan vége lesz, le fognak nyugodni a kedélyek, ne aggódj.
- Tönkretettem mindent…
- Nem igaz. És ezt mama is meg fogja érteni.
- Menjünk haza… - törődtem végül bele a dolgokba, és elsétáltunk a koliba. Mikor szét kellett válnunk, tétován álltunk egymással szemben. Fogalmam sem volt, hogyan köszönjek el Lysandertől. Láttam rajta, hogy meg akar csókolni, mégis csak átöleltem, és felmentem a szobámba. Nem volt bent senki, szóval bekuporodtam az ágy sarkába, és halkan zokogni kezdtem.
Mi van akkor, ha később kiderül, hogy igazából mégis Leight szeretem, ez csak egy fellángolás, és mindent elrontottam?
Mi van, ha Laure néni haragudni fog rám, sőt, meggyűlöl? Kivel fogok almás sütit sütni és teát főzni?
És mi van, ha az egész koliban és az iskolában elkönyvelnek egy olcsó szajhának, és úgy fognak rám nézni, mint azokra, akik miniszoknyában mászkálnak karácsonykor, és hetente vesznek új rúzst, mert akkora a szájuk, hogy egy hét alatt el tudják használni?
Minden zavaros volt, nem tudtam, miért csináltam ezt, mi lett volna, ha nem csinálom ezt… de az érdekelt a legjobban, hogy mi lesz ezután. Hogy mi lesz velem és Laure nénivel, vagy Lysanderrel, vagy úgy egyáltalán…
Éppen akkor töröltem le a könnyeimet, mikor Kim és Viola megjöttek, szóval szerencsére semmit nem láttak a szenvedésemből.
- Mit kell tanulni holnapra? – kérdeztem Kimtől.
- Bioszt, matekot, törit, infót, irodalmat és lesz duplaangol is.
- Á, vedd úgy, mintha nem kérdeztem volna semmit, inkább meghalok – sóhajtottam, Kim pedig kinevetett.
Nekiálltam tanulni, hisz minél hamarabb kész vagyok, annál jobb, de három tantárgy után meguntam, szóval fetrengtem az ágyon és csapkodtam a könyveket. Mikor Kim megunta, felültetett, ezért inkább befejeztem és próbáltam tanulni. Végül feladtam, és tanulásnak minősítettem azt, hogy a hangosan tanuló Lynn hangját hallgattam, hátha megragad az anyag.
A telefonom csörgése mentett ki végül a fájdalmas tanulás alól. Lana hívott. Régóta nem beszéltünk, így örültem neki, hogy hív.
- Szia – szóltam bele a készülékbe, mikor kisétáltam a szobából.
- Szia, mi a baj?
- Csak tanultam. – mondtam.
- Nem, hallom, hogy ennél valami nagyobb gond van.
- Miért ismersz ennyire? – sóhajtottam.
- Na, akkor elmondod?
- Nem telefontéma. Menjünk el forró csokizni, akkor elmesélem.
Nem kellett Lanát győzködni, mire bepakoltam holnapra, átöltöztem, aztán eldöntöttem, mit vegyek fel, beszélgettem még kicsit Violával, aztán elsétáltam a liftig, majd ki az udvarra, onnan pedig a legközelebbi buszmegállóhoz, Lana már ott állt és engem várt.
- Nekem negyed órát kellett idáig buszoznom, mit csináltál?
- Semmit… - vigyorogtam. Néhány perc alatt a kávézóba értünk, és miután kikértük magunknak a forró csokit, beszélgetni kezdtünk.
- Na, mi az, Leighvel van baj?
- Hát, nem igazán, vele már előző héten szakítottam. – mondtam. Lana szeme elkerekedett, szóval kénytelen voltam elmesélni mindent.
- A tájfutáson Lysander megcsókolt, és előző héten lefeküdtem vele, akkor vesztettem el… és most nem tudom, hogy mi van, de szeretjük egymást Lysanderrel, ma tudta meg az egészet Leigh, és most nagyon dühös ránk, bevert egyet Lysandernek…
- És most jól van?
- Igen, csak… mit fog szólni Laure néni, ha ezt megtudja? – idegeskedtem.
- Imád téged, csak megbocsát…
- Lys is ezt mondta… remélem, igazatok lesz. És mi újság Robbal?
- Holnap fél évesek leszünk, elvisz pizzázni – mosolygott Lana. – Talán néhány hónap múlva bemutatom anyáéknak.
- Hát, igen, várd ki – nevettem. – Ha apa megtudja, hogy a kislányát valaki bánthatja, Rob meg fog halni.
- Igen, pontosan ezért nem mutattam még be nekik. Lehet, csak akkor fogom, ha a halálát kívánom – nevetett Lana is.
- Arra még várhatunk... - mondtam, majd megcsörrent a telefonom. Kim neve volt a kijelzőn, szóval felvettem.
- Igen?
- Szia, csak azért hívlak, mert Peggy beszélni szeretne veled.
- És akkor miért te hívtál? - kérdeztem, de már Peggy válaszolt. Szokása embereket mással felhívatni.
- Szia, hol vagy? Nina visszajött a suliba, meg a koliba, róla lesz jövő hónapban cikk, és kéne csinálnod képet róla, nem tudsz visszajönni?
- De, fél óra - mondtam, majd kinyomtam a telefont.
- Baj van? - kérdezte egyből Lana, ahogy letettem.
- Igen, Nina visszajött.
- Az meg ki?
- Lysander exe, majdnem egy évet jártak, és most visszajött. Most mennem kell...
- Rendben, verj be neki egyet, ha rosszat csinál! - mondta Lana.
- Még azt sem tudom, mi van köztünk...
- Rosa... - vigyorgott rám Lana. - Na ügyes legyél!
Gyorsan visszamentem a koliba, és tudtam, hol keressem őket. Hátul ültek, a kanapén.
- Sziasztok - mondtam. - Na, csinálhatjuk a képet?
- Rosa, ezer éve nem láttalak, hogy vagy? - ahhoz képest, hogy milyen kicsi és vékony, nagyon erős szorítása volt, és idegített a nyávogása. Mikor megcsináltam a képet, Lysander is lejött néhány fiúval, itt pedig Nina nagyon boldog lett.
- Ó, Lysander, úgy hiányoztál!
Odaszaladt Lyshez, és a nyakába ugrott, Lysander pedig nem tolta el magától, sőt, megölelte egy kis időre... Aztán letette a földre.
- Szia – mosolygott Ninára, a lány pedig nekiállt fecsegni.
- Tudod, azon gondolkodtam, hogy megint együtt lehetnénk, mert tudod, nagyon hiányoztál...
Itt azért elegem lett, fogtam magam és kisétáltam, egyenesen egy padra és nekiálltam sírni. Elhagytam Leight Lysanderért, erre ő elhagy engem Nináért...
Megint egyedül maradtam.

22. Fejezet

Reggel már éreztem, hogy rossz napom lesz, tehát úgy öltöztem, mint egy zombi, ráadásul ki sem sminkeltem magam.
- De furán nézel ki! - mondta Lynn, mikor meglátott fogmosás után.
- Ja, legutóbb két éve láttalak smink nélkül, kislány. - tette hozzá Kim is.
- Így sokkal szebb az arcod - folytatta Viola is, mire megráztam a fejem.
- Ennyire feltűnő?
Mindhárman bólogattak, de nem hagyták, hogy sminkeljek, szóval így kellett iskolába mennem.
- Ú, de jól áll, ha nincs rajtad smink! - vigyorgott rám Deborah, mikor beértem a suliba.
- Tényleg gyönyörű - szólalt meg Lysander halkan, én mégis hallottam, és borzasztóan elpirultam, majd olyan ideges lettem, hogy előre fordultam, és vártam az órát. Nem mozdultam nagyon sokáig, míg nagyszünetben oda nem jött hozzám Lynn, és azt nem mondta:
- Valami Leigh kint van az udvaron, és téged keres.

~ Lysander szemszöge ~

Szünetben kint ültem az udvaron a fa alatt Castiellel, mikor megláttam Leight besétálni az udvarra. Váltott pár szót Lynnel, majd mikor ő elment, odasétáltam a bátyámhoz.
- Hogy kerülsz te ide?
- Nem is hiányoztam, öcsikém? – vigyorgott rám, amitől megint rossz érzésem lett. – Csak jöttem visszahódítani Rosaliát.
- Sok sikert – habogtam, és visszasiettem Castielhez.
- Mit keres ez itt? – mutatott a bátyámra, mikor a fához értem.
- Visszahódítja Rosaliát.
Castiel komolyan rám pillantott.
- Akkor a te időd is most jött el.

~ Rosalia szemszöge ~

Leigh engem keres.
Az első gondolatom az volt, hogy nem akarom, menjen el, hagyjon engem békén… a második pedig az, hogy mi lenne, ha megint összejönnénk. Nem hiszem, hogy bírnám.
- Mondd meg neki, hogy nem megyek ki, győzzön meg – mondtam halkan, és az idegtől remegett a kezem.
- Rendben – Lynn kiszaladt a teremből, és az ablakból néztem, ahogy megáll Leigh előtt. Ő mondott valamit Lynnek, nem tudtam, mit, de aztán leesett, mivel Lynn már Lysander társaságában tért vissza Leighhez…

~ Leigh szemszöge ~

- Rosalia nem jön ki, azt mondta, győzd meg.
Elvigyorodtam.
- Idehívnád az öcsémet, Lysandert?
A kislány elszaladt, és Lysanderrel tért vissza.
- Kisöcsém, lenne egy feladatom számodra. Tudod, hogy nem tudok jó verset írni, megtennéd, hogy írsz egy bocsánatkérő-levelet a nevemben?
- Persze – válaszolt az öcsém, mégis valami furcsát hallottam a hangjában, ami nem tetszett…

~ Rosalia szemszöge ~

Éppen akkor kaptam a kezembe a levelet, amikor becsengettek. Tudtam, hogy a tanár késni fog, mert mindig késik, még alig voltak a teremben, tehát nekiálltam elolvasni a levelet, és kész voltam rá, hogy utána még kimenjek óráról. A levél viszont nem Leightől jött.
Pillanatok alatt verset kellett írnom neked,
Aki küldte, érzéketlen, aki írta, szeret
Álmodni sem tudtam volna annál szebbeket,
Mint hogy nekem add a legdrágább kincsedet.
Kicsim, kérlek, hozzám térj vissza, ne máshoz,
Jobbat érdemelsz, nem egy erőszakos barátot!
Csak egy szó, mégis együttlétet jelenthet,
Rosa, mint Leigh, én sokkal jobban szeretlek…
Nem sok kellett, hogy elsírjam magam a vers láttán, és ahogy a tanár bejött, eljátszottam, hogy rosszul vagyok, hogy kimehessek a mosdóba. A folyosón összefutottam Lysanderrel. Ahogy odaszaladtam hozzá, és átöleltem, rájöttem, hogy miért éreztem azt, hogy lefeküdhetek vele, mikor megtettem, és miért rá gondoltam, mikor Leigh csókolt meg. Vajon mennyi ideje voltam szerelmes Lysanderbe?
És miért nem jöttem rá előbb?
- Most kimegyek, és mindent elmondok Leighnek, örökre lezárom ezt az egészet – suttogtam Lysandernek, aki szorosan ölelt magához.
- Megyek veled.
 Éppen kiléptünk volna az ajtón, mikor meghallottunk magunk mögött egy hangot.
- Hová, hová? Irány az óra!
Megfordultunk, és szembetaláltuk magunkat az igazgatónővel.
- Elnézést – suttogtuk, és bementünk órára. Mikor leültem a helyemre, írtam egy SMS-t Leignek.
„40 perc múlva mehetek ki újra, várj meg, vagy gyere vissza.”
Nemsokára jött a válasz.
„Majd iskola után visszajövök, mikor végzel?”
A lusta dög. Leírtam neki, mikor végzek, és inkább az órára figyeltem. Biológia volt, és a zöldszemes-ostorosról beszéltünk, ami persze senkit nem érdekelt, tehát nem értettem, mi értelme volt egyáltalán venni, de nem vagyok tanár, nyilván nem dönthetem el, mi legyen az anyagban. Meg egyébként is, ez a zöldszemes-ostoros egész aranyos.
Óra után Deborah mellém ült, és beszélgetni kezdett velem.
- Itt volt Leigh, nem láttad?
- De… - sóhajtottam. – És azt mondta, suli után visszajön.
- Megint összejöttök? – kérdezte Deb, felhúzva a szemöldökét.
- Nem.
A kezébe nyomtam a verset, amit Lysandertől kaptam. A szemein láttam, hogyan olvassa a sorokat, de az arcán semmi érzelmet nem láttam. Miután elolvasta, a lapot a kezembe nyomta.
- Nagyon remélem, hogy ezek után nem Leighhez akarsz visszamenni.
- Csak azért jön vissza, mert visszahívtam. El fogom mondani neki, hogy megcsaltam Lysanderrel, és véget vetek ennek.
- Nagyon helyes. Remélem, tudod, hogy holnapután fellépés, és most két napig folyamatosan gyakorolni fogsz a fiúkkal, mert nagyon elhanyagoltuk a dolgot.
- Mondtam, hogy gyakoroltam otthon! – mivel alig voltak a teremben, elénekeltem egy dal refrénjét, és Deborah elvigyorodott.
- Jó, talán elég lesz.
- Elmész a francba – bokszoltam a vállába, ő pedig elnevette magát.
A következő óránk ének volt az igazgatónővel. Felálltunk, de leültetett minket.
- Most nem szeretném hallani a szövegeteket, mert hosszú lesz az óra. Éneklés lesz, párban, a padtársatokkal. Öt percetek van, hogy kiválasszatok egy dalt, amit majd együtt elénekeltek.
Összenéztem Deborahval, és egyből tudtuk, mit fogunk énekelni.
Egyszer, régen, mikor közös éneklős estét tartottunk, írtunk egy közös dalt is, a barátságról. Nem volt hosszú, alig rímelt, de a dallama nagyon ott volt, és igazából sokszor énekelgettük poénból a dalt, de már legalább egy éve nem volt előttünk a szövege. Gyorsan emlékezetből leírtuk egy lapra, és megpróbáltuk halkan elénekelni. Éppen megörültünk, hogy sikerült, mikor ránk pillantott az igazgatónő.
- Látom, Rosalia és Deborah már készen vannak, hadd haljam a dalukat!
Előbb összenevettünk Debbel, majd nekiálltunk soronként énekelni, a végét pedig egybe. Debbie kezdte.
- Mindegy, hogy néha büdösek vagyunk…
- És mindegy, ha kócos a hajunk… - folytattam.
- Nem számít, hogy végigsírtunk egy filmet sok csokival…
- Vagy hogy megettünk mindent, ami van…
Innentől egybe énekeltük.
- Mert akkor is legjobb barátnők maradunk örökké, ha szétesik a föld, és kis majmok dobálnak mindenkit kókusszal, és akkor is, ha öreg nénik futóversenyéről szól majd a hír a fókuszban!
Mikor befejeztük, ránk nézett a tanár, elég furcsa fejjel, na meg a többiek is. Én elvörösödtem, azt gondolva, hogy ez borzalmas volt, de Deborah megszólalt:
- Na, mi van, nem tetszett?
Az osztály nevetni kezdett, nem tudtuk, hogy minket nevetnek-e ki, vagy csak úgy nevetnek, szóval nevettünk velük. Dakota és Dajan dala szerencsére borzalmasabb volt. Egyrészt magát a dalt sem ismertük, másrészt az a hamis hang, amit kiadtak magukról, majdhogynem hányásra késztette az embert.
Persze amikor Castiel és Lysander énekelték el az egyik daluk refrénjét, azt nagy taps fogadta, ők pedig ránk néztek, azt figyelve, hogy mennyire vagyunk büszkék rájuk. Ez Deborah és Castiel között teljesen természetes volt, de én egyelőre kissé zavarban bámultam Lysandert, ahogyan ő is engem.
Az óra egyébként jó hangulatban telt el, majd a maradék három is, aztán, mikor mindenki összepakolt, kinéztem az ablakon.
Leigh ugyanott állt, ahol nagyszünetben, és az óráját bámulta. Valószínűleg sietett valahová, vagy csak eljátszotta a fontos embert.
Mikor az utolsó könyvem is bekerült a táskámba, a jókedvemet átváltotta a szorongás. Már csak Lysander volt a teremben rajtam kívül, és az arcomat vizslatta.
- Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám.
- Remélem – fújtam ki a levegőt, és kiindultam a teremből Lysander társaságában…